226. Rész

x--- Zayn Malik ---x

Csak ülök a zongora előtt és nyomkodom a billentyűket, míg az agyam valahol teljesen máshol jár. Valahol Zoe fele. Nem beszéltem vele már nyolc napja. Rohadt szar... de Albus pontosan tudja, hogy nem fogom őt keresni amiatt, hogy őt ne bántsák. Ha pedig meggyengülnék, akkor emlékeztet rá, minek teszem ki Zoet, ha felhívom... Mégis utálom ezt az egész szitut. Megint valaki más miatt nem találkozunk. Megint valaki más dönt helyettünk. És tudom, hogy őt ez ugyanannyira zavarja, mint engem. Ahogy mindenki mást is... Helena tiszta ideg, szóval inkább odavittem hozzá Khalidot, hogy legyen valakivel. De az ikrek is idegesek, szóval ők is beköltöztek Helenához. Danny és Xavier általában mindennap este felhív, hogy tudok-e valamit, mert én beszélgetek Albussal. A srácok is érdeklődnek... de mindenki utálja, hogy nem beszélünk vele. A társaság része, ráadásul mi ketten hoztuk össze igazán a társaságot és ez még jobban irritál. Gyűlölőm, hogy valahol most egyedül van... persze őrzik őt, de... egyedül van. És ezt utálom. Zoe mindig képes elhitetni mindenkivel, hogy a toppon van, és mindig ott is marad. Olyan könnyű hinni abba, hogy még egy hurrikán is visszafordulna az ő nézésére. És mindig meglepődök, amikor végül elsírja magát. Igen is meglepődök és szíven üt, mikor sírva közli velem, hogy hiányzik az apja. Mert annyira jogosan teszi... annyira megérthető. De annyira emberi, ami néha nem illik Zoehoz. Mindig visszatartja az erős érzelmeket, és mikor elengedi magát és úgy néz rám, hogy hagy mindent kicsúszni a kezéből, az egyszerűen többet ér mindennél. Mégis utálom, mikor hozzám bújik és sír valami miatt. Vagy elmondja, hogy fél.

- Rajta gondolkozol, ugye? - Kérdi meg halkan Perrie, végig simítva a vállaimon.

- Féltem őt.

- Érthető, jogosan teszed - Perrie azóta tökéletesen viszonyul a Zoe témához, mióta ő hívta el a szülinapjára hozzám és látta, hogy kellően baráti a viszonyunk. Szeretem Perriet, csak... csak mindenki tudja, mi jön ezután a rész után.

- Milyen napod volt? - Hátra döntöm a fejemet, a mellkasára.

- Fárasztó, sok volt a riporter. - Felmosolygok rá, ő pedig lehajol és az ajkaimra nyom egy puszit, én pedig kicsit még ott tartom magamnál. - Szeretnél beszélgetni? - Kérdi felülve a zongora tetejére.

- Szeretnél örökké élni? - Kérdezek rá tovább játszva pár dallamot, ami könnyen és magától megy már.

- Azt hiszem igen. Nem bírom elképzelni, mi mást csinálhatnék az életben, mint azt, amit pontosan most teszek. Most tökéletes minden és ha örökké élhetnék, akkor nem öregednék meg és... folytathatnám - vonja meg a vállát egyszerűen. - Te?

- Nem tudom. - Fogalmam sincs.

- Miért nem?

- Örökké élni? Túl sok mindent basztam el már ahhoz, hogy elviseljem egy örökké valóságig a súlyát - felmosolygok rá és hagyom, hogy a kezeim lecsússzanak a billentyűkről. A kérdés nem az, hogy szeretnék-e örökké élni... egyszerűen azt hiszem nem menne.

- Ha ennyire aggódsz, miért nem hívod fel?

- Mert a férfi elég agresszív lesz tőlem. Rá is veszéllyel van, meg rám is... így hát várok - felállok és a combjai közé lépek

- Oh... akkor... akkor tényleg ne - motyogja kissé fintorogva.

- Őrülök, hogy rád nem kattannak ilyen beteg emberek - elmosolyodik és átkarolja a nyakamat, én pedig a derekát.

- Hát, azért van pár fura alak.

- De messze, és ezért nagyon hálás vagyok - elnevetem magam, ő pedig vigyorogva néz engem. Nem fogja fel ő sem, mennyire hálás vagyok.

x--- Zoe Fable ---x

- Ki ez? - Kérdez rá Albus a mellette lévő férfira mutatva.

- Ügyvéd - közlöm vele nyíltan és egyszerűen, míg felállok és kezet fogok a férfival.

- Ügyvéd mihez?

- Végrendelet. - Rámosolygok Albusra, ő pedig csak döbbenten néz rám. - Később, jó? - Megfogom a kezét és kitoloncolom kedvesen az irodámból. Ez van... úgy érzem szükséges.

- Nos, gondolom jobb gyorsan és lényegre törően csinálni az ilyet - sóhajt fel a férfi, míg leül az asztalomhoz, én pedig a székembe huppanok. - Vegyünk szépen sorba mindent először, aztán eldöntheti, hogy hagy-e levelet hátra. Majd a különleges kívánságok - gyorsan hadar, míg előveszi a laptopját, én pedig csak nézek rá. Végrendeletet írni... hát ez a nap is eljött.

- Pénzösszegek?

- Vegyék sorba a családom adósságait és a barátaimét... ha van, fizessék. Ha már nincs, adományozzák el, rájuk bízom kinek - nem szeretnék több pénzt hátra hagyni, mint amennyit muszáj. Jöjjenek rendbe és kész... de dolgozzanak érte. Én azért a pénzért az életemet áldoztam, szóval legalább had mentsek meg még párat.

- Ingóságok?

- Mint például? - Nézek rá kérdőn.

- Ház, kocsi, a ruhák...

- Mindent a családra, haszon élvezet a barátaimnak - nem semmizhetem ki a családomat... de a barátaim fontosabbak már. - Nem... - sóhajtok fel. - A kocsit Waliyha Malikra hagyom, a házat pedig felesbe rá és a húgára. Safaa Malik - istenem... azok a lányok az én húgaim is kicsit. Néha úgy érzem, többet tettek értem, mint a nővéreim... akiknek már megvan a megélhetésük. És jól tudom, hogy nekik Zayn biztosítana mindent, de... szükségesnek érzem. Túl sok mindent adtak és segítettek.

- Háziállat?

- Khalid. Zain Javadd Malikra - felsóhajtok és a pólómat kezdem birizgálni.

- Összeállítom hivatalosan, aztán átküldöm majd egy aláírásért és ha esetleg lenne még valami kisebb dolog, amit konkrétan szán valakinek, írja le nekem. A személyes találkozó valahogy kitűzés a vállalatunknál, de a többit gyorsabb lebonyolítani és faxolni. Megfelel önnek, ha én egyedül rakom össze a körítést ennek? - Engem kérdez, de a gépet nézi.

- Tökéletes.

- Levelet óhajt hagyni? Mert akkor írja meg, átküldi nekem és belerakom.

- Nem óhajtok - rázom meg a fejemet.
- Egyéb?

- Lenne még valami - sóhajtok fel előrébb hajolva... megbeszélem vele. El sem engedem, amíg ki nem nyomtatja és alá nem írja nekem, mint az egyik tanú. A lapot fogva megyek ki az irodából, ezzel az ügyvédet is kikísérve. Az első embert megkérem, hogy írja alá, mint másik tanú, aztán már Albus után leskelődöm.

- Végrendelet? - Néz fel rám válaszra várva.

- Szükségét éreztem. Szeretném, ha ezt elolvasnád és alá is írnád - tolom elé a lapot, mire kérdőn néz fel rám. Igazából egy kis kimondatlan egyességet szeretnék vele aláíratni. Ha történik most velem valami, nem mond el csúnya részleteket és nem kéri a barátaim segítségét, mint legutóbb. Arra kérem azon a lapon, hogy csak a halálhíremet közölje, és semmi mást. Illetve, hogy kicsit hazudjon, csak nyugtassa meg őket. Nem érzem szükségességét, hogy tudják, hogyan halok majd meg, ha egyszer meghalok. Nem kell tudniuk az undorító részleteket, mert már rég lemondtam a békés, nyugodt és fájdalom mentes halálról. Szóval nem kell tudniuk, ha megkínoznak előtte. Nem kell tudniuk, hogy elraboltak, eltűntem, vagy felszívódtam... Albus csak menjen oda és közölje, hogy meghaltam. Ha megkérdik hogy, mondja el nekik, hogy megöltek... mondja el nekik és tegye hozzá, hogy szerencsére nem szenvedtem. Gyűlölöm a tudatot, ha valaki úgy hal meg, hogy előtte szenvedett. És ezt ők is utálnák szerintem.

- Te megőrültél - ellöki maga elől a papírt, én pedig neki dőlök az asztalának.

- A barátaim, és nem kell, hogy ilyeneken agyaljanak. Pont ezért nem kell őket belerángatni... azért, amiket James mondogat. - Jamesnek hívják a férfit... a pipacsosat. És kiderült, miért tudott ilyen jól eltűnni... vagy ilyen jól bejutni a házamba. Hírszerzés... hírszerző volt és igen is a rendészetben dolgozott, ami aggasztó. És persze nem felelt meg mentálisan, így elküldték. Szóval egy kiképzett őrült van a nyomomban, aki túlságosan rám izgult.

- Ha úgy látom, hogy csak velük bírlak életben tartani, akkor meg fogom tenni, amit meg kell tegyek - megrázza a fejét és keresztbe fonja a karjait, ahogy rám néz. Odanyúlok a kávésbögréjéért és a kezébe adom, majd egy tollat is. Így máris mindegyik kezében van valami, és nem tudja összefonni és elzárkózni előlem és az ötletem elől.

- Én viszont nem akarom belerángatni őket ebbe. Az előző bőven elég volt... szóval kérlek, írd alá. Ez az én testem, életem és döntésem. Jogom van hozzá.

- Nincs jogod ahhoz, hogy megmond nekem, kiket vehetek be egy nyomozásba.

- Ez itt a jogom - kocogtatom meg a papírlapot az asztalon.

- És én nem egyezek bele.

- Nem bír el mindenki annyit, mint te. Neked egy hulla semmiség, de a baráti társaságom a közelségétől rókázott. És valószínűleg pszichológus kéne nekik, hogy az én hullámon túltegyék magukat, ha közük lenne hozzá.

- De belőled nem lesz hulla - pöccint az orromra a tollával egy idegesítő mosollyal.

- Egy jó párszor már majdnem az lett. És nincs hatalmunk a halál felett, szóval...

- Szóval mi? Ha csak az ikrek tudnának segíteni rajtad, azt kéred tőlem, hogy üljek itt és gondolkozzak azon, hogy kit kérjek fel a temetésed megszervezésére?!

- Valahogy úgy, ha így nem veszed bele az ikreket - biccentek neki komolyan, míg jobban elé csúsztatom a lapot. Próbálom őt meggyőzni ész érvekkel és saját magammal. A barátim jóval fontosabbak lesznek mindig is, mint saját magam. Aztán fél óra veszekedés után oda kerül az aláírása is...

- Aláírtam - közli mérgesen, míg ledobja a tollát -, de perelj be, ha megszegem - feláll, a széke pedig hátra gurul. - De rohadtul azt teszem, amivel túléled. És ha ez anyád, vagy Zayn, vagy Helena, vagy az ikrek... akkor ide kötözöm őket, amíg meg nem teszik, amit kell érted. Keress fel egy pszichológust, mert nem csak a barátaidnak kéne - ott hagy, én pedig lenézek a lapra. Aláírta... ez kimondja, hogy nem teheti. Felsóhajtok és megfogva a lapot visszamegyek az irodámba. Aláírta... több nem kell. Visszamegyek az irodámba... felhívom anyámat. A nővéreimet... a nagyszüleimet. És valahogy túl nagy a kísértés, hogy Jamest is felhívjam... felhívjam és elküldjem a picsába. Itt ülni az F.B.I.-nál... semmit sem tenni és bujkálni. Hát ez rohadtul nem én vagyok. Fable vagyok... egy Fable pedig nem hódol be másnak. Főleg nem, ha rákényszerül. Ehhez én túl makacs vagyok... inkább dögöljek meg, mintsem, hogy még ezt csináljam hetekig!