Hmm

PROLÓGUS

A nevem Lilith. Lilith Fable… A baráti köröm ezt a nevet egyenesen köti David Darvonhoz. Három éve és plusz pár hónapja döntöttük úgy, hogy mi passzolunk. Legyünk reálisabbak, házi buli, pia, lekapott és jó volt. Azóta vagyunk egy pár. Kilencedik óta. Vele kezdtem a középsulit, és nagyon úgy néz ki, jövőre vele is fejezem be. Néha még én is meglepődők rajta, milyen jól elvagyunk, ennyi idő után is. Minden bulikor kötelező végig hallgatnunk, hogy mégis hogyan nem untunk egymásra. Fogalmam sincs. Neki sincs. Soha nem voltam az a fajta aki… megörülne valamiért. Semmi nem hozott könnyen lázba. Dave rosszfiús viselkedése viszont új volt a gimi elején. Tagadhatatlanul magával ragadott. Az első korty alkoholom is az ő oldalán csúszott le. Amit sok másik „első” vonzatú dolog követett… első pasi, első csók, első buli, első szex, első ellógott óra, első szülőtől mentes nyaralás … sok-sok első. Három év és hét hónap kellett ehhez. Dave túl szociális. Én aszociális vagyok. Legalábbis mellette annak érzem magam. Amiért általában mindig be is szól. Ahogy a suli és a baráti körünk felével egyet értek, logikus lenne, hogy a másikkal ne. Akik nem értik, Dave miért van mellettem, én pedig mellette. Őt a sport egyetem vonzza, engem a pszichológia. Őt a mozi, engem a könyvek… szóval, csak érted, nem? Sok bennünk a közös, de… sok az ellentét is. Anyu szerint ezért jövünk ki ilyen jól. Apu pedig megvan győződve róla, hogy szakítanom kell vele, mert miatta lettem „ilyen”. Rutin kérdés mindennapra; „együtt vagy még azzal a… hogy is hívjákkal?”. Nos, igen. Még együtt vagyok vele, három év után is. Az iskola pletyka színvonalát fent kell tartani. Ehhez pedig a publikus veszekedéseink tökéletesek. Például ha felrovóm neki, hogy megnézett egy szebb lányt. Veszekedünk spontán, ha elfelejtem egy fontos meccsét. Ha kiakadok a pom-pom lányok miatt. Ha beszed egy rossz jegyet. Az esti programról… mindenről. De vannak vitáink amik csak ránk tartoznak, amiről senki nem tud semmit. Idézzem szó szerint? „Miért nem vagyok neked elég indok?!”. „Miért csinálod ezt?” „Őrült vagy!”. „Jézusom Lilith… soha nem fog elmúlni?”. Én örülnék a legjobban, ha az utolsót a menstruációmra értené… de nem. A depressziómra érti.

Visszagondolva az egész sztorira… nem akarom, hogy reménykedjetek. Nem akarom, hogy reménykedjetek, mint én mindeközben, mint a körülöttem lévő emberek. A végére én… az-az Lilith meghal.

Amikor valakivel történik valami tragikus… mondjuk éppen veled - valld be -, Akkor visszagondolsz, hogy miért történt? Miért történt mindez?! És hirtelen rájössz, hogy az egész életed ahhoz a ponthoz vezetett, nincs különösebb indok, az egész életed az indok. Talán van egy pont, amire azt tudod mondani… ez az a pont, ahonnan az egész igazán kezdődött. Egy nagy pont, amit ha közelebbről megnézel, sok aprócska kis pont vezet. Az én sok aprócska kis pontom pedig egy egész nagy pont lett. Nem a depresszióm. Az csak egy kis pont. Az én nagy pontom úgy száznyolcvan magas. Fekete a haja, és esküszöm a szeme is az. Izmos, de vékony. Ez a nagy pont ezernyi apró szúró pontot élvezett a testén, tele volt tetkókkal. Az én nagy pontomnak mély volt a hangja, és, ha ránéztél egyetlen dolog jutott az eszedbe: Menj át a járda másik oldalára.
- Baszki! – ez volt az első dolog amit nekem mondott. Sőt, igazából ekkor nézett rám először. Mondjuk kölcsönös, én is rá. – Ide senki nem jár ki!  - ez volt az első mondata, míg a háta mögé mutatott a fém ajtóra. Mit kerestem a pláza tetején? Nos… levegőre vágytam, kilátásra vágytam… talán kicsit magam alatt voltam, és meg akartam tudni, milyen lenézi a peremről. De nem, soha nem jutottam el odáig. Akkor éppen talán azért nem, mert rám szólt, hogy baszki.

1. FEJEZET

- Bocs! – nyögőm ki zavartan, és már indulok is az ajtó felé. Ide… ide feljöhetnek mások is? Végül is, én is feljöttem… de más minek jön?!

- Nem mintha kicsi lenne egy egész tető… csak meglepődtem – szól utánam nevetve. Én pedig felé fordulok. Felvont szemöldökkel néz rám, értetlenül. Nem érti, miért vagyok zavarban, vagy miért félek. – Cigit? – nyújtja felém a dobozt, mintegy mentsvárnak nekem. – Gondolom cigiztél már – ingatja meg a fejét, még mindig tartva a dobozt. És már én érzem szarul magam attól, mennyi ideje tartja. Egy szál tizenegy percet vesz el az életedből… ezen kívül még úgy hét tény jut eszembe a cigizésről… jesszus. Davenek igaza van… lehet tényleg sznob vagyok.

- Nem – nézek rá furcsán. Miért kellett volna már cigiznem?!

- Hány éves is vagy? – nevet fel.

- Tizenhét – förmedek rá. Mi olyan meglepő ezen?! Ő megértően és lassan bólint egyet, majd kissé megrázza a dobozt, míg magának kivesz egy szálat és az ajkai közé teszi. Naponta átlagban négyezer tini szívja el az az első szálát amerikában… ezer pedig rászokik a naponta egy szálra.

- Egy szálba bizonyítottan még senki nem halt bele – vonja meg a vállát. – Persze nem muszáj jófejnek lennem, de ez fogadás, szóval legalább éreztesd úgy, mintha megérné – nevet tovább egyszerűen.

- Fogadás? – kérdezek vissza egyből

- Ja, tudod bunkó parasztnak tartanak, és nem hiszik, hogy tudok kedves lenni – fintorodik el.

- Sokkal nagyobb az esélyed a rák kialakulására, mint a…

- És mi lesz, ha rákos leszek? – vonja fel a szemöldökét értetlenül.

- Meghalsz – nyögőm ki. Agyamon végig suhan egy egész történet, hogy rákos leszek. Kemo, a család kikészül. Végre okom lenne a depresszióra. Mármint, okom, amit megértenek könnyedén. Ha meghalnék, természetes úton halnék meg, bár szenvedve. Viszont nem lenne ott a fájdalom, hogy öngyilkos lettem. Illetve, ha a túlvilág dolog igaz, akkor kikerülöm ezzel Dante poklának hetedik vagy nyolcadik bugyrát a gyilkosság miatt. Talán akkor a purgatóriumba is kerülhetnék. Oda lépkedem és elveszek egy szál cigit.

- Nos, legalább a haláltól nem félsz – horkan fel egy mosollyal. Zsebembe nyúlok az gyújtómért, ő pedig megakad a cigijének a meggyújtásában. – Na jó – ereszti le a kezét, kivéve ajkai közül a cigit. – Ha nem cigizil… miért van nálad egy öngyújtó? – nevet fel értetlenül.

- Egy jó társasági emberél mindig van – vonom meg a vállamat a tűz fölé rakva a cigit.

- Szép válasz – tekintete elréved a semmibe pár másodpercig, majd látom, hogy kissé felnevet és meggyújtja a cigit. – Szívj bele… anélkül nem gyullad meg – néz rám egy visszafogott mosollyal. Én pedig beleszívok. Megtelik kissé kesernyés füsttel a szám, és rögtön ki is fújom. – Inni ittál már? – olyan furán méreget… A szeme fekete… mint a haja. Vagy legalábbis a világ legsötétebb barnája.

- Igen – felelem zavarban, ismét beleszívva a cigibe.

- Ott a pasid – biccent fejével mögém. Ijedten fordulok hátra, a félelemtől élesen szívom be a levegőt. Majd rögtön köhögni kezdek a füst miatt. – Könnyebb így megtanulni, hogy hogyan kell letüdözni – paskolja meg a hátamat, míg előre görnyedve köhögők.

- Ez… gonosz – nyögőm ki neki könnyes szemmel.

- Az vagyok – mosolyog rám. Fejemet megrázom, és csak ismét köhögők egy szép sort.

- Nem – motyogom végül megtörölve a szemeimet.

- Nem? – kérdez vissza röhögve. – Nem is ismersz cica – rázza meg a fejét, és ahogy ő szív bele a cigibe, valahogy sokkal lazább. Nem olyan gáz, mint én.

- Ne cicázz le – fortyanok fel sértetten.

- Mert van pasid – bólogat engem nézve, míg a lába elé dobja a cigit, és inkább én is eldobom. Ha drága, ha nem… ez túlságosan keserű emlék marad. – Mióta boldogítasz valakit? – nem tudom eldönteni, hogy mosolya gúnyos-e vagy sem.

- Majdnem négy éve – suttogom a szemeibe bámulva. Miért is beszélgetek egy vad idegennel Daveről? Miért nem megyek vissza tulajdonképpen hozzá? Egy éve csinálom már ezt a szart… próbálok szociális lenni. Legalábbis ha kezdeményeznek.

- Négy év? – rökönyödik meg. Szemei elnyílnak… határozottan fekete. Akárki akármit mond, ez fekete! – Hogy nem untál rá?! – röhög képen, és ő tényleg jól szórakozik.

- Én? – valószínűleg annyira meglepődőm, mint ő a négy éven.

- Te – biccent végig mustrálva.

- Ne elemezgess – figyelmeztetem szigorúan.

- Hmm – nevet fel.

- Hmm – fintorodom el.

- Szóval… - nyújtja el a szót, egy fél lépést közelebb lépve. – Mindenki azt kérdezgeti, ő miért nem un rád – bők a mellkasomra, én pedig elütöm a kezét. Dühösen figyelem őt… a pólója alól kilógó pár tetkót. A fekete felzselézett haját. A félmosolyt az ajkain. Az apró fül tágítót a bal fülében. A fekete szemeit.

- Ja, rád fért a fogadás – mosolygok rá, ahogy rájövők, ő az ellentétem. Nem nehéz bele látni más emberekbe. Üvölt róluk minden. Ehhez van, akinek van érzéke és van, akinek nincs. Ő belelát, kihasználja és köcsög fasz vele. Én pedig hallgatók róla… Megfordulok, tervezem ott hagyni. Aztán a keze ráfonódik a csuklómra. Erősen húz vissza, vagy csak az én lendületem túl nagy. Elhaló nyögés az ajkaim közül, megfeszül a testem a fájdalomra. A másodperc töredéke alatt emlékeztetem magamat, a vágásokra az alkaromon. Mindig igyekszem elkerülni, hogy akárki is hozzá érjen. Arra gondolok, hogy nemsokára megkell játszanom magam… Visszapördülök elé, majdnem elesek, ő értetlenül néz rám.

- Khalid vagyok – halkan mondja, még mindig engem néz.

- Lilith – mondom ki a nevet, egy apró nyelés után.

- Nem illik rád a neved – ráncolja össze a homlokát. – Mi a teljes neved? – rázza meg a fejét mintha csak koncentrálni akarna. Értetlenül nézek rá, megmondjam, vagy ne mondjam? Épp, hogy erősödik a szorítása a csuklómon. Csak gyorsan megszorítja, és már lazít is rajta. Fogaimat automatikusan összeszorítom, a kezemre néz. Nem! – Lilith Fable – hadarom el neki. Ő rám néz, felnevet. Mi olyan vicces a nevemben?!

- Khalid Tawfeek – biccent nekem.

- Woaw – nyögőm ki az első dolgot ami eszembe jut. Ezt nehéz lehetett megtanulni kicsinek.

- Fogalmad sincs, mit jelent, ugye? – néz rám fintorogva.

- Kéne? – zavarodok össze pár pillanat alatt.

- Minden névnek van valami… - elhallgat, ahogy a telefonom szólni kezd. – Ja. Mr.Négyév – nevet fel, ahogy elengedi a kezem. Felveszem, lehajtva a fejem.

- Te merre vagy?! – dörren rám rögtön.

- Öhm… te merre vagy? – kérdezek vissza a hajamba túrva.

- Ez szél? – hangja értetlen… most már csak kérdésekben beszélünk?

- Túl… nagy volt a tömeg… - arcomat eltakarom szabad kezemmel… ezt gáz kimondani egy idegen előtt.

- Oh… haza mentél? – máris kedvesebb.

- Igen! – vágom rá rögtön. Talán túl lelkesen és túl gyorsan. Hozzájuk nincs kedvem visszamenni, haza akarok menni. Otthon jó lenni…

- Oké, akkor majd beszélünk, jó? – édes Dave… haragból gyorsan vált.

- Persze, oké, szia – hadarom el neki, és már le is rakom.

- Eljössz velem randizni, ha már így szabad lettél? - görnyed be egy kicsit, csak hogy rá lásson arcomra.

- Mi? – lépek hátrább egyet. – Barátom van – rázom meg a fejemet értetlenül. Tudja!

- Pardon Ma’am – emeli fel a két kezét. – De eljönnél velem, nem? – vonja meg a vállát.

- Nem! Barátom van! – emelem ki ismét azt az apró tényt, hogy nekem ott van négy éve Dave. – Hogy gondolod, hogy…

- Hogy eljössz velem randizni? – szakít félbe. – Könnyebb így élni – tárja szét a karját. – Mármint, őszintén – mosolyodik el.

- Én… nem… ez… - fejemet megrázom… ki ez a srác?!

- Te, nem? Mi nem? – mosolyodik el zsebre dugva a kezeit.

- Nem csalóm meg a barátomat! – förmedek rá.

- Jó, akkor ez egy baráti séta. Sőt, tudod mit? Csak haza kisérlek – vonja meg a vállát. – Nehogy nekem megint rosszul legyél a tömegtől – mosolyodik el haloványan, míg kitárja nekem a nagy vasajtót, és kezével befelé int a lépcsőre. Egy karral tartja meg… kettővel alig bírom kinyitni.

- Nem az a lány vagyok, akivel megéri barátkozni – állok meg előtte határozottan. – Tényleg nem! – bizonygatom, de mosolya felbasz… - Khalid, én elbaszott vagyok. Ez nem éri meg se neked, se nekem szóval…

- Inkább csak a nevem ismételgesd. Azt jobb hallgatni – forgatja meg a szemeit, én pedig még mindig sokkosan bámulok magam elé, míg kezét átveti a vállamon és a lépcsőkön kezd lefelé terelni.

2. FEJEZET

- Haragudni fog – dől hátra Tom lazán.

- Ha feljönnek a pályára, majd nem olvasok – motyogom neki, szinte rá se figyelve, inkább a könyvbe mélyedve.

- Nem is értem, minek szerez neked helyet az első sorban mindig – nevet fel.

- Ez csak foci – nyögők fel.

- Rögbi – nyög fel ő is leutánozva.

- Labdajáték – nézek rá fejemet rázva, röhögve.

- Jó, ahogy akarod – emeli fel a két kezét védekezően. Én pedig ismét tovább olvasók a skizofréniáról. Tom mellettem felordít, gondolom felvonulnak. Ez a része még úgysem fontos… Negyedik éve csinálja ezt a hülyeséget, csak folyton megsérül! Semmi jó nincs ebbe. Legalább védő felszereléssel csinálnák. A hangzavar egyre hangosabb, utálom ezt az egészet. Tudja jól, hogy utálom a tömeget. Szerinte mégis kötelességem itt szobrozni és szurkolni. Ez a szurkolásom… olvasok. Ezzel eltudom terelni a figyelmemet a körülöttem lévő hangzavarról, tömegről és tesztoszteron áradatról. Mert hogy a férfiak megörülnek. A lányok… csak azok élvezik ezt, akik akarják valamelyik fiút. Komolyan… szerintem egyiküket sem a rögbi köti le igazán.

Ez szomorú, a szegényebbeknek több esélye van a skizofréniára! Mondjuk, eléggé elhanyagolandó százalékkal, de akkor is. Tom mellettem felugrik, én pedig értetlenül kapom fel a fejemet. Dave csapata nagyon úgy néz ki, mint akik örülnek. Könyvemet óvatosan rakom le a combomra és kezdek tapsolni én is. A pom-pom lányok máris kezdenek valami szar formációt, amit leginkább csak a fiúk néznek. Na meg pár sóvárgó tekintetet a lányoktól, akik szeretnének bekerülni. Könyvemet visszaveszem a kezembe, mikor újra elindul az egész rohangálás. De megakadok… Az ő tekintete ugyan olyan értetlen, mint az enyém. Khalid?! Elmosolyodik, fejét megrázza, és előre fut. Ő… az ő sulijuk ellen játszunk?!

- Melyik iskola ellen játszunk? – kérdem meg halkan Tomot kissé meglökve, hogy figyeljen rám.

- Testvériskola – vonja meg a vállát.

- De melyik?! – rivallok rá, mire ijedten rám néz.

- Öhm… Blakoll – rázza meg a fejét. – Miért? – nevet fel.

- Csak – zárom rövidre, a könyvemet bámulva. Khalid a Blakollba jár? Az úgy… negyedóra innen biciklivel. Öt kocsival… gyalog fogalmam sincs. Dave csak kocsival és biciklivel jár oda. Sokszor van közös edzésük. A fütyülésre a pom-pom lányok vonulnak középre, a csapatok pedig megkapják a szokásos ordítás adagjukat az edzőtől. Na meg egy minimális pihenő… Khalid felém indul, én pedig összehúzom magam. Ide jön… de lehet, csak mögöttem ismer valakit. Erre van a vécé talán? Igen… keresse a vécét… kérlek, istenem keresse azt a rohadt vécét!

- Hmm – néz rám egy féloldalas mosollyal. Nem a vécé vagyok!

- Hmm? – kérdezek vissza, Tom pedig értetlenül néz rám.

- Mr.Négyév? – mutat Tomra.

- Mr.Négyév – mutatok a csapatra, ő pedig már meg is fordul. A póló, ami rajta van úszik az izzadságban. Hajába túr, és kicsit arrébb tolva leül mellém. Árad belőle a hő.

- Mizu? – mosolyog rám.

- Öhm…

- Mit olvasol? – pillant az ölembe, és máris a kezébe veszi a könyvet. – Már értem – nevet fel visszaadva. – Hobbiból művészkedem – mosolyog rám.

- Tizenhét százalékkal több esély a skizofréniára és bipoláris zavarra – fintorodom el felmutatva a könyvet. Tom meglöki az oldalamat, én pedig rá kapom a tekintetem. Szemöldökét felvonja, én pedig realizálom, hogy be kéne mutatnom őket egymásnak. – Tom, ő Khalid. Khalid, ő Tom – mutatok először Khalid felé, majd Tom felé. Khalid rögtön nyújtja a kezét. Előttem át, Tomnak. Ő pedig épp, hogy egy két másodpercet hezitál, majd kezet fog vele. Én pedig csak a kezét beterítő tetkókat nézem. Henna féle, egy kirakós darabka… aztán visszahúzza az ölébe.

- Beszélünk még? – pillant le rám laza eleganciával felállva mellőlem.

- Gondolom… - túrok bele a hajamba, kissé zavarban. Biccent, majd visszakocog a pályára. Dave engem néz, rámosolygok, de tudom, hogy ebből vita lesz. Nos… még inkább vita lesz belőle, mivel most már figyelem a meccset. Oké, Davet kétezerszer láttam már játszani. Tudom minden cseljét… minden mozdulatát. Khalidét még nem. Épp eltarol egy srácot, és az ajkamba harapok az esés miatt, ő pedig csak röhögve feláll és már fut is tovább. Ennyi… komolyan nem értem, ebben mit élveznek.

- Lilith… ez ki? – komolyan kérdezi meg Tom, és jobban ürülnék neki, ha nem lenne gipszben a lába, és inkább ő is ott futkosna jelenleg.

- Khalid – adom az egyszerű választ. Igazából igyekszem kitalálni ki ő. – Egy barátom – mosolygok rá, mintha semmi extra nem lenne.

- Egy barát, akit mi nem is ismerünk… és nem mi hoztunk össze vele? – vonja meg a szemöldökét.

- Hey, én igyekszem szociálisabb lenni – duzzogva nézek rá, annak a reményében, hogy ejti a témát.

- Ja, azóta a veszekedés óta igen – röhög fel fintorogva.

- Kapd be – mordulok rá keresztbe fonva a karjaimat magam előtt. Volt ebből egy nagy veszekedésem Davel. A suliban… igazából szakítás lett a vége. Persze másnapra kibékültünk de… szóval nagy vita volt. Csak mert nem akartam sehova se elmenni, senkivel beszélni… éppen mély hónapokat éltem. Soha nem érti meg… mindig azt hiszi, ha nevetek, már vége is van. A depresszióban az a legrosszabb, hogy akinek nincs, egyszerűen nem érti. Néha jön, néha megy. Néha gyenge, néha erős… A depresszió olyan, mintha derékig állnál egy tengerben. Néha kijjebb sétálsz, néha beljebb. Néha pedig mindegy, mert hullámzik a víz.

- Dave ki fog akadni – motyogja, ahogy a meccsnek vége lesz, ők pedig csak egy döntetlent kaparnak össze.

- Ja – értek vele egyet. A csapatokból mindenki mosolyog, legtöbbnek jó a kedve. Kivéve Davenek. Túl komolyan veszi ezeket a meccseket az ösztöndíj miatt. Így egy döntetlen is katasztrófa. – Gyere – segítem fel Tomot, aki egy hálás, de kínos mosollyal kapaszkodik belém, míg magához veszi a mankós botjait. A pályára pillantok, mindenki elindul lefelé. És szokásokhoz híven, leveszik a pólójukat már most. Khalidot nézem, a kockáit. A mellkasát és oldalát beborító tetkókat. Felém néz, felröhög. Előre szegezem a tekintetem és csak lassan kisétálok a suli elé Tommal. Szegény elég szenvedősen lépcsőzik, így ott általában valaki segítségére szorul. Én pedig bírom Tomot. Nem olyan hülye. A tömeg lassan feloszlik, páran vannak még a suli előtt, akik szintén a játékosokat várják. Alsó ajkamat harapdálom idegességemben, mert tudom, hogy Dave mérges lesz. Aztán ki is vágja az ajtót, és idegesen indul meg felém.

- Kurvára le se szartad a meccset! – indít rögtön, én pedig megforgatom a szemem.

- Figyeltem – rázom meg a fejemet, mintha ezzel kimenthetném magam.

- A faszt figyeltél, azt a kurva könyvet olvastad! – ordít rám, megfogva a szóban forgó könyvet, oldalra dobva.

- Te hülye vagy?! – förmedek rá hátrább lépve.

- Ki az a…

- Mit szólnál, ha nem ordítanál vele? – szól közbe Khalid halkan, a könyvemmel a kezében.

- Ki a fasz vagy te?! – fordul felé.

- Khalid Tawfeek – fintorog rá, és egy gyors pillantást vet rám.

- És kaptál vízumot? – vigyorog rá Dave.

- Megütném – fordul felém összeszorítva az állkapcsát.

- Takarodj haza – szólok rá Davidre. – Te teljesen megörültél?! Egy kibaszott döntetlen! Nem ettől fog függeni az a rohadt ösztöndíj! – lökőm őt hátrább, legalábbis el Khalidtól. Nem kell a verekedés. – A legcsúnyább dolog, amit tudok valakire mondani, az ostoba után, hogy rasszista! – sziszegem neki, ő pedig idegesen mered rám. Kapkodja a levegőt, én viszont állom a tekintetét.

- Persze, neked csak a te továbbtanulásod fontos! – veti a képembe. – Le se szarod az enyémmel mi van! – mutat hátra a sulira, gondolom a meccsre utalva

- Senki nem akad ki egy kibaszott döntetlen miatt David! – világitok rá, az apró tényre, amit ő leszar.

- Nem is értem, minek nézegetsz egyetemeket – hajol közelebb az arcomhoz. – Úgy döntöttél mégiscsak eléldegélsz addig? – halkan mondja, bér kétlem, hogy ne hallanák az emberek. Kezem csattan az arcán, mérgesen fordul vissza felém.

- Menj a picsába – hördülök fel dühösen. Megfordulok, idegesen és gyorsan indulok el a hazafelé vezető úton.

- Oké… tényleg ezzel húztál le majdnem négy évet?! – állít meg Khalid.

- Hagyjál már! – förmedek rá, és tovább törtetek előre. Hogy mondhatott ilyent?! Hogy mondhatta ezt nyilvánosan?!

- Lilith! – szól rám idegesen.

- Hagyjál már! – kérem őt újra, de hangom elcsuklik. Megállok és egyszerűen a tenyerembe temetem az arcomat. Hogy mondhatta ezt?!

- Hát én általában határozott vagyok de… öhm… minden oké? – nyögi ki bizonytalanul, elhúzva a kezemet.

- Nem! – adom az egyértelmű választ, míg letörlők pár kósza könnycseppet. – Ez… Ez nem tartozik rád. Nem is ismerlek! Egyszer beszélgettünk… baszki, takarodj már innen! – húzom ki kezemet az övéből. Nem szól utánam, de hallom a sóhaját. Én viszont csak gyorsabban megyek hazafelé…

---

- Remélem kidobtad – morogja apa, az kanapéról figyelve.

- Frank! – szól rá anyám, én pedig fejemet rázva megyek tovább az ajtó felé, ahol anya állítja, hogy vár engem valaki. Valaki…

- Mit keresel itt? – nézek Khalidra értetlenül.

- Gondoltam szeretnéd megjegyezni, hogyha a szakmám valami művészetes dolog lenne, akkor már huszonöt százalékkal több esélyem lenne egy jó kis skizora – fintorodik el átnyújtva nekem a könyvet.

- Nem David? – nyög fel hátulról apám. Szememet lehunyom… ne. – Fiam! – kiabál fel mögöttem apám boldogabban, mint valaha. Boldogabb, mint amikor megkapta az új kocsit.

- Frank! – szól rá anya ismét.

- Apu – szólok rá én is, Khalid pedig csak elmosolyodik. Kérdőn néz rám, majd apámra.

- Gyere beljebb, Olivia mindig sokat főz, Lilith pedig úgysem fog enni – hadarja gyorsan. Arrébb állok az ajtóból, ezzel utat engedve neki. Apámat nem lehetne erről lebeszélni.

- Khalid Tawfeek – ráz kezet apámmal.

- Frank Fable – mosolyog rá két kézzel fogva meg Khalid kezét.

- Apu – nyögők fel ismét.

- Remélem szereted a csirkét! – tűnik fel anya, kemény két másodpercre.

- Élek-halok érte – röhög fel Khalid.

- Ez most komoly? – nyöszörgőm őket nézve. Én csak… a szobámban akarok lenni. Sírdogálni néha, olvasni… lazulni.

- Ha baj, megyek – vonja meg a vállát, engem nézve.

- Dehogy baj! – hördül fel apám rám vetve egy szigorú pillantást. Akárkit behívna, aki velem egyidős és nem David.

- Csak azért, mert ő nem Dave – fintorodom el.

- Hmm – mosolyodik el Khalid.

- Hmm – fintorgok vissza rá leutánozva azt az egy hümmögést.

- David… nem férfi – mondja ki végül nagy gondolkodás után apám.

- Éjszakai hangok alapján, eléggé férfi lehet – morogja Ben a kanapéról.

- Fogd be! – dörrenek rá.

- Erről nem akarok hallani – mered maga elé pár pillanatig apám.

- Szerintem a David ellenes csapatba kerülök, bocs – vonja meg a vállát Khalid.

- Miért szimpatikus?! – esek apunak értetlenül. – Tetkó, fekete haj, fekete szem, tiszta rosszfiú. Cigi… - igyekszem bemocskolni, de magam sem tudom miért.

- Motor – kezd el segíteni nekem Khalid, mire értetlenül ránézek. – Igazak – bólogat apámnak.

- Szivar párti vagyok – hümmög párat apám elmeredve a szekrény felé, amiben a szivarokat tartja. Nagyritkán megkívánja.

- Te most csak viccelsz velem, ugye? – vonom fel az egyik szemöldököm. Ezeket a fajta srácokat kéne kidobnia innen, nem?

- Úgyis kiskorodban mindig motorozni akartál – vonja meg a vállát, én pedig homlokon csapom magam. Fejemet lehajtóm, és érzem, ahogy elvörösödőm.

- Na! Akkor, amíg kész le az isteni csirke, elviszlek egy körre – vigyorog rám.

- Nem – jelentem ki.

- De – bólogat nekem hevesen. Kifelé tol, anyám röhög az isteni csirke megnevezés miatt. Apám azért örül, mert ő nem Dave. Bent szimplán a szenvedésem élteti és tartja fiatalon.

- Khalid! – csapok a mellkasára, ahogy már majdnem a motor mellett vagyunk.

- Oké, egyezzünk meg valamibe, jó?! – fordul felém kissé ingerülten. Én pedig elhallgatok. – Ne ellenkezz. Ellenkezz akkor, ha valamit tényleg nem akarsz. Azért ne, mert félsz vagy, mert a következmények miatt aggódsz, jó? Ez kurvaidegesítő – vallja be őszintén.

- Nem akarok motorozni – fonom össze a karjaimat a mellem alatt.

- Inkább a szobádban sírni, egy pöcs miatt? – röhög képen.

- Akár – fintorgom rá. – Úgy mondod, mintha te nem lennél pöcs – nézek rá értetlenül.

- Egy szabályom van az egész életre, élvezni – tárja szét a karját egyszerűen. – Emiatt, páran pöcsnek tartanak. Nem fogok jópofizni, csak mert a lelkiviláguknak könnyebb lenne, mikor nincs hozzá kedvem. És ez a különbség közötted és köztem. Én boldog vagyok, te meg mindjárt sírva fakadsz valamiért, amit nem is élvezel – nem üvölt, nem gúnyos a hangja, egyszerűen kijelenti.

- Ez… nem igaz – motyogom halkan nehezen állva a tekintetét.

- Egyezség, nem hazudsz nekem, nem játszod meg a felesleges normákat, csak csinálod, amit élveznél, jó? – nyújtja felém a kezét. – Vagy lelépek és többet nem látsz – mosolyog rám.

- A második jobban tetszik – makacsolom meg magam.

- Tényleg? – hajol közelebb egy mosollyal. – Csak mert akkor úgy hat alkalmad lett volna, hogy elküldj a fenébe. Kezdve azzal, hogy rám csaphattad volna az ajtót – biccent fejével a szóban forgó tárgyra. – Elég, ha az elején csak próbálsz őszinte lenni magadhoz, még van türelmem győzködni vöröske.

- Barna vagyok – morgom neki, míg kezet rázok vele.

- Vörös – sóhajt fel ráülve a motorra.

- Barnásvörös – egyezzek bele. Idióta vagyok.

- Csak ülj rá, mintha meg lovagolnád a kedves Davidet – röhög rám, várva pár pillanatot, míg én a motort nézem.

- Mi?! Én… én… Khalid! – förmedek rá elpirulva.

- Te mi? – nevet rám.

- Én nem! – sziszegem neki zavarban. Te jó ég…

- Szűz vagy? – lepődik meg rögtön.

- Nem – nyögőm a tenyerembe eltemetve az arcomat.

- Uramatyám, még a szex is szar vele? – röhög fel.

- Kussolj – kérem halkan, egyszerűen átlendítve a lábamat, beülve mögé. Nem hatom meg őt, tovább röhög, míg hátra nyúl a kezeimért és maga köré kulcsolja.

- Hátul is tudsz kapaszkodni, de ezt jobban élvezem – közli egyszerűen.

- Elképesztően nagy pöcs vagy – morgom a hátához préselődve.

- És ezt úgy mondod, hogy még le se feküdtünk – kuncog fel. – Oké, ne ess pánikba, sok utasom volt már. – húzza meg a gázkart, és a motor felbődül.

- Hát ez remek hír – morgom.

- Nem mind lány volt – nevet fel, majd megindul. És ahogy elindulunk, jobban kezdem szorítani. – Erősen szoríts, le ne ess! – egy pillanat alatt jár át a félelem, és tényleg közelebb bújok hozzá. Felnevet, és bár tudom, hogy csak szívat, akkor is félek. Könnyedén fordulgat, a fő út felé visz. – Ne félj – kuncog fel egy piros lámpánál.

- Nem félek – vágok vissza rögtön.

- Ja, érzem – bólogat kissé röhögve. Aztán realizálom, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, amit valószínűleg érez. – Amúgy, ez így szokásod? – fejét oldalra fordítja, hogy jobban halljam. Amíg piros van, addig nem bánom.

- Félni? – kérdezek vissza.

- Nem, melltartó nélkül lenni – látom ajkain azt a beképzelt mosolyt. Arcomat nyögve fúrom a hátába… nemár! Ő jól érzi magát, megindul, amint a piros helyett már sárga lesz. Egyre gyorsabban megyünk, aztán kiérünk a fő útra. És… nos, az előbb nem mentünk gyorsan. Könnyedén előz le kocsikat, és akkor sem fognám lazábban, ha fegyvert fognának a fejemhez. Homlokomat a hátának hajtom, a menetszél szinte fáj a combomnak. Érzem, hogy a hajamat folyton hátra csapja a szél. De jó érzés… olyan adrenalin mennyiség szabadul fel bennem, amit elég régen éreztem. És talán tíz perc száguldozás után, merek kicsit lazítani a szorításon. Érzem, amint rögtön mély levegőt vesz.

- Bocsi – egyenesen a füléhez hajolok, már amennyire tudok, hogy meghallja.

- Semmi gond – hangosabban beszél, de így is alig hallom. Lefordul egy bekötő úton, az út nem túl jó… én pedig azt a szabadságot, amit nemrég adtam neki, elveszem. Ismét szorosabban fogom őt, ő viszont csak vezetget a földúton. – Ugrathatok, vagy sikítanál? – kérdez hátra, én pedig értetlenül nézem a tarkóját.

- Ne! – kérem megremegő hangon.

- Kapaszkodj – nevet fel, és jobban meghúzza a gázkart.

- Khalid! – sikítok fel komolyan, mikor egy bucka miatt, a levegőben kötünk ki. Az érkezés fura… ő nevet, én félek. Gyorsan megy a kanyargós utakon. Fogalmam sincs, hogy ismeri-e az utat, vagy csak ennyire jól vezet. Aztán végre leállítja a motort, de nem igazán merem elengedni, és leszállni sem. Végül elengedem, gáz lenne, ha megjegyezné. Olyan könnyedén száll le, hogy egy pillanatra irigy leszek az ügyességére. Megfogja a kezem, és egyszerűen lesegít.

- Na? – mosolyog rám. – Fogadás! – emlékeztet.

- Jó volt – mosolyodom el.

- Tekintettel voltam rád, lassan mentem – féloldalas mosolya ellenére, én elfintorodom. – Gyere – biccent nekem, míg zsebre tett kezekkel megindul a fák között. Sietősen indulok utána, nem sok kedvem van egy erdős rész közepén egyedül maradni. Egy szó nélkül lépkedünk, én pedig az erdőt figyelgetem. Semmi turistajelzés, vagy valami. – Íme, a környék legszebb helye – mutat körbe, én pedig komolyan kissé elnyílt ajkakkal nézek végig a szikla peremről. – Félsz attól, hogy leesel? – vonja fel a szemöldökét.

- Nem – mosolyodom el.

- Mitől félsz? – nevet fel, megfogva a kezemet, oda húzva, a kilógo sziklaperemre. Leül, és addig nem engedi el a kezemet, amíg nem ülök le én is. Lábam a több méter mély semmibe lóg, vele együtt. Mitől félek…?

- Nem tudom – vonom meg a vállam.

- Bogarak? – kezd tippelni.

- Csak néhány undorító – fintorgom rá.

- Tériszony? – folytatja.

- Nem – nézek le a mélybe könnyedén. Annyira szép! Szinte egyenesen halad a szikla oldala lefelé. Alattunk pedig ott az erdő. Távolabb látni egy másik várost de… annyira szép!

- Valamilyen baleset? – ráncolja a homlokát értetlenül.

- Csak a gyerek féle balesettől – nevetek fel, mire ő is felröhög.

- Oké, halál? – néz rám tényleg értetlenül.

- Nem – mosolyodom el lehajtva a fejem. Aki nem fél a haláltól, mitől félhet? Nem sok mindentől.

- Aki általában nem fél semmitől, vad szokott lenni – hümmög értetlenül.

- Honnan veszed, hogy nem vagyok vad? – sértetten fordulok felé, ő pedig röhögve néz engem.

- Nem láttalak, még vadnak – fintorog rám. Nos… ebben igaza van. – Komolyan, mindenkinek van valami, amitől fél – löki meg a vállamat kicsit a sajátjával.

- Te mitől félsz? – nézek rá értetlenül.

- Attól, hogy nem leszek boldog – vonja meg a vállát lehunyva a szemeit, és fejét hátra vetve, élvezve a lemenő nap halovány fényét. Nem lesz boldog… inkább attól félek, én már soha nem leszek boldog. Sok dolog van, amitől félek. De egyiket sem merem kimondani. Félek, hogy nem vagyok elég jó. Félek, hogy soha nem leszek senkinek elég jó. Félek, hogy idegesítő vagyok. Félek, hogyha legközelebb lenne, egy komoly öngyilkossági kísérletem, nem sikerülne. Félek, hogy akkor végig kell néznem újra a családomat, amint magukat emésztik el. Félek, mi lesz, ha meghalok. Attól félek, velük mi lesz. Képtelen vagyok elképzelni, hogy megélem az öregkort. Davidnek igaza van, nem igazán lenne érdemes egyetemekkel foglalkoznom. Egyszerűen… tényleg felesleges. – Minden rendben? – kérdi halkan.

- Tulajdonképpen, te most miért is hoztál ide? – kérdem a mélybe meredve. Mi lenne, ha megcsusznék? Lezuhannák a mélybe... Biztosan meghalnék. Balesett lett volna, Khalid hozott ide… nem tehetem meg ezt egy emberrel sem. Nem.

- Hogy jobban megismerkedjünk, kipróbáld a motorozást, hogy ne a szobádban sírj a semmiért – olyan lazán sorolja…

- Minek akarsz jobban megismerni? – förmedek rá idegesen. Komolyan, minek jön oda hozzám, minek hoz el, minek mutatkozik be a szüleimnek?!

- Mert bejössz – néz rám értetlenül.

- Mi? – utánozom le arcmimikáját.

- Már a tetőn is elhívtalak randira – nevet rám.

- De…

- Másoknak nagyon bonyolultnak tekintik azt, ahogy élek – sóhajt fel. – Pedig ti vagytok bonyolultak. Én csak azt csinálom, ami jól esik. Azt mondom, ami jól esik. Jól néztél ki, nem mindennapi válaszaid voltak. Bejöttél személyiségre is. Elhívtalak randizni és nem otthon ábrándoztam róla, hogy mi lett volna ha… jézusom Li! – nevem rám. Li… kiskorom óta nem hívtak így. – Általában, ha valaki meg akar ismerni valakit, akkor keresi a társaságát – úgy forgatja meg a szemét, mintha kettönk közül, az én viselkedésem lenne furcsa. Pedig az övé az. Tény, valahogy az ő látásmódja populárisabb kéne legyen, de az enyém az. Megjátszott, kötelező etikett.

- Barátom van – motyogom neki.

- Még mindig? – néz rám értetlenül.

- Nem szakítottunk – simítok végig a tarkómon, ő pedig felröhög.

- Leáll veled ordítozni az iskola közepén. Elbassza a picsába a könyved. Ráadásul valami igen érzékeny témát hozhatott fel, ha még le is kevertél neki egyet – hangja teljesen értetlen – amiért amúgy gratulálok, szép volt – teszi hozzá egy halovány mosollyal. – De komolyan, minek vagy vele? – rám néz, de tekintete semmit nem sugall, egyszerű kérdés. – Mi jó vele? Három dolgot sorolj fel, hirtelen – hadarja el. Én pedig leblokkolok. Három jó dolog Davvel?!

- Összeszoktunk… - nyögőm ki az elsőt ami eszembe jut… és…

- Hát ez kibaszott szomorú cica – nevet rám fejét rázva, de ez inkább szomorú nevetés. – Legalább a szex, vagy mondjuk a beszélgetés… de összeszoktatok? Ennyi? – engem néz, és kész kérdőjellé válik, az értetlenségtől. Szex? Milyennek kéne lennie a szexnek? Olyan a szexuális életünk, mint mindenki másnak. Beszélgetni… általában a továbbtanulásról szoktunk, és ilyenek… Oké, ez tényleg gáz. Fejemet lehajtom, igaza van. De ez csak hullámvölgy, majd jobb lesz. Egyszerűen kitartok mellette, ahogy ő is kitart mellettem. – Szereted? – mosolyog rám szomorúan.

- Igen – biccentek egyszerűen.

- Oké – sóhajt fel. – Kár – teszi hozzá. Elmosolyodom rá pillantva, ő viszont nem pillant rám. Telefonom csörögni kezd… Dave. – Nyugodtan – int nekem felállva a szikláról.

- Hol vagy? – kérdi értetlenül.

- Otthon – válaszolok könnyedén, hazudni mindig is jól tudtam. Ha valaki azt kérdezi, miben vagyok tehetséges: a hazugságban. Komolyan. Könnyen építek fel sztorit, indokokkal és visszamenőleg értelmes kapcsolódásokkal.

- Aha – nevet fel. – És apád csak szórakozott velem, hogy leléptél motorozni, valami helyes és valamirevaló sráccal? – gúnyos, én pedig elfintorodom.

- Valószínűleg férfit mondott, és ja. – hagyom rá.

- Azzal a keverékkel vagy? – kérdez rá nyíltan. – Figyelj, oké, hogy megbántottalak. De azért nem kell rögtön más ágyába futni és…

- Baszdmeg – közlöm vele hidegvérrel. – Soha nem csaltalak meg! – akadok ki ismét. – Tudod, nem te vagyok – sziszegem neki, és már le is csapom. Nem érdekel, hogy két éve volt. Nem érdekel, hogy egy csók volt. Felállok én is, de nem mozdulok még. közelebb lépek a széléhez, és lepillantok. Nos, egyszer kiakartam már próbálni, hogy mit éreznék. Azt mondják, ilyenkor szoktak elbizonytalanodni.

- Ne ess le – szól rám halkan.

- Szép hely – motyogom elterelve a szót az esésről. Vonzónak tűnik a mélység.

- Az – húz beljebb a hasamnál átkarolva. – Haza viszlek – jelenti ki, és már vissza is indul. Én még hátra nézek, szívesen figyelemmel kísérném a nap lementét. Sietősen lépkedem utána, és mire megtalálom őt már a motorra ül fel. Kérdőn vonja fel a szemöldökét, én pedig lehajtom a fejem. Felülök mögé, hezitálok pár másodpercet, hogy mibe kapaszkodjak. Közölte, hogy bejövök neki. Én meg, hogy van barátom. Akit sem megcsalni, sem elhagyni nem tervezek. Valószínűleg eddig tartott a megismerkedni vágyása… hátul kapaszkodom meg, ő hátra néz rám. – Ne cserélj kapaszkodót miközben megyünk, hátha leesel – morogja, én pedig ismét megértem a célzást. Oké… ő nyíltan akart valamit, én pedig nyíltan vissza utasítottam. Elindul, én pedig már most majdnem leesek, nagyon koncentrálok, hogy ne. Megkönnyebbülésnek gondoltam azt, hogy visszaérünk a főútra. De komolyan jobban félek, hogy leesek. A kezem már izzad, úgy szorítom azt a hülye fémet. Gyorsabban megyünk, mint jövünk. Megelőz egy kocsit, és én tényleg majdnem lecsúszok. Most tényleg félek… egyszerűen pánikszerűen ölelem át hasát, bár talán nem véletlen mondta, hogy ne tegyem ezt közben. Mégsem esek le, én pedig egyszerűen felpréselődöm a hátára, és homlokomat félve szorítom neki. Lassulni kezdünk, aztán egyszerű tempóban halad tovább. – Ne haragudj – szól hátra, én pedig csak rámarkolok pólójára. Ne haragudjak?! Majdnem meghaltam! Mondjuk… az én hülyeségem. Leállítja a ház előtt a motort, én pedig gyorsan szállok le róla és görnyedek előre pihegve. Oké… régen éreztem félelmet. Legalábbis ilyen félét.

- Már majdnem elhűlt a csirke – nyitja ki az ajtót anya.

- Elnézést – mosolyog rá Khalid míg leszáll.

- Bejössz? – nézek rá értetlenül.

- Ha baj, nem – vonja meg a vállát.

- Nem csak… - nem fejezem be. Mit mondhatnék? Nem csak, azt hittem miután visszautasítalak mész is tovább. – Mindegy – rázom meg a fejem. Gondolom nem akarja anyámékat megbántani. Gáz lenne. Beengedem az ajtón és becsukom utána. – Erre – motyogom zavarban a konya felé. Lehuppanok egy székre, ő pedig mellém. Szembe velem Ben, mellette anya és szokásosan asztalfőnél Apa.

- És, honnan ismered a lányom? – mosolyodik el apa.

- A plázában futottunk össze, és leszólítottam – nos, igazat mond. A számomra kínos részletektől megkíméli a szüleimet. Pedig tudom, hogy ellentmond a világnézetének. – Aztán ma megláttam, mikor meccs volt – vonja meg a vállát.

- Rögbizel? – néz fel rögtön Ben.

- Igen – mosolyodik el. – Csak úgy hobbi és feszültség levezetés, nem komoly – rázza meg a fejét.

- Milyen egyetemi terveid vannak? – ül le közénk anya is tényleg, mikor az asztal közepére rakja a kaját, és rakni kezd mindenkinek.

- Még nem döntöttem. Egyelőre mérnöki – nem csak a családom néz rá meglepődötten, de én is.

- Lilith pszichológián gondolkozik – osztja meg anyám büszkén. El se jutok odáig… és ettől a gondolattól elmegy az étvágyam. Nem mintha lett volna. Dave már elvette. Aztán Khalid is.

- Tudom – mosolyodik el. Kérdezgetik, a suliról. Milyen a Blakoll. Mesél arról, hogy szeret rajzolni. Röhög a családom azon, hogy megosztja velük, miszerint szerintem tizenhét százalékkal több az esélye a skizofréniára. Egyszerűen olyan lazán van a családommal, mint velem.

- És… öhm, mik a terveid Lilithel? – teszi fel a nagy kérdést apa, én pedig lecsapom a villát.

- Elég! – közlöm vele mérgesen. Ez nem téma! Ezt nem kéne megkérdeznie! Barátom van!

- Hát nos, mint látszik a reagálásból, nem sok – nevet fel engem nézve. – Egyébként csak Dave a bajom – mosolyog rá apára. Idegesen állok fel, hátra rúgva a széket. Khalid viszont egyszerűen húz vissza. Keze a combomra csúszik az asztal alatt, én pedig értetlenül nézek rá. Megszorítja a combomat, mikor ismét felállnék, én pedig maradok a helyemen.

- Volt itt David – osztja meg velem Apa.

- Tudom, azt is mit mondtál neki. Gratulálok – nézek rá fintorogva. – Talán, elég érett vagyok ahhoz, hogy eltudjam dönteni, mit akarok, és mit nem. Nem kell keresztbe tenni, oké?! – förmedek rá. Fejét megcsóválja, Khalid pedig ismét belemarkol a combomba.

- David egy fasz – közli velem egyszerűen Ben.

- Ben! – jajdul fel anyám.

- Csak használj szebb kifejezést – legyinti le apu.

- David egy farok, pénisz, hímvessző… édes istenem – forgatja meg a szemét az öcsém, Khalid pedig fojtottan felnevet.

- Egyél – szól rám anyám, persze. Ez a legnormálisabb, amit tehet. Nem szólhat rá apára, és nem tudja leállítani Bent.

- Nem vagyok éhes – morgom neki.

- Pedig nagyon finom lett – szúrja közbe Khalid.

- Te nem akarsz kussolni? – nézek rá értetlenül.

- Nem igazán – nevet fel most már igazán.

- Enned kell – néz rám jelentőség teljesen Anya.

- Ne! – emelem fel a kezem, miszerint ne is folytassa. Ne Khalid előtt. – Nem – suttogom fejemet rázva. Ennem kéne, a gyógyszerek miatt. Ennem kéne, mert aggódnak, amiért fogytam egy keveset.

- Szerintem mutasd meg a szobád Khalidnak – motyogja apám, ahogy anyu a konyhába viharzik.

- Nem a pa…

- Mint barátnak – szúrja közbe.

- Szép volt – néz rám fintorogva Ben.

- Nem szólj bele - csitítom le.

- Legalább előttük játszanád meg magad – horkan fel.

- A megjátszásnak nem sok értelme van – kotyog közbe Khalid.

- Lefogadom, hogy azt sem tudod, miről van szó – röhög fel Ben, de engem néz. – David miatt van ez… legalábbis a sok szar miatt, ami vele jár. Idióta vagy – közli rebbenéstelenül, majd feláll, és elsétál.

- Mit nem tudok? – fordul felém Khalid. – Csak egy kicsit volt égő, ne aggódj – mosolyog rám.

- Mindegy – morgom neki felállva, ő pedig rögtön követ. Fel a lépcsőn, ahogy benyitok a szobámba. Aztán megdermedek… - Várj! – kérem őt, és máris az asztalhoz lépek.

- Hm? – kérdi értetlenül belépve, míg én kihúzom a fiókom és belesöpröm azt a pár gyógyszert… - Öhm… Megtámaszkodom az asztalon, nem nézek hátra rá. – Minden okés? – kérdi halkan, becsukva az ajtómat.

- Igen – fordulok felé egy mosollyal.

- Kéne fogadnunk arra is, hogy ne kamuzzunk – fintorog rám. – Bár emlékeim szerint már megtörtént, de biztos ami biztos alapon, tudod…

- Nem tartozik rád – vonom meg a vállamat.

- Oké – fintorodik el, míg körbe néz. – Nincs kint sok minden – utal a szobámra. Mentazöld falak, egy szekrénysor, ágy, íróasztal és egy babzsák. Ennyi. – Minek vagy vele, ha még a családod sem bírja? – nem néz rám, az ablakomon bámul kifelé.

- Szeretem – vágom rá.

- Aha, szóval akkor fogadhatnánk arra, hogy őszinték leszünk? – lépked elém, kezét nyújtva.

- Fogadni? Szóval akkor még látjuk egymást? – félve, de megkérdezem.

- Miért ne látnánk? – fejét kissé oldalra biccenti, szemöldökét felhúzza.

- Hát mert van barátom, és egyértelműen visszautasítottalak – túrok bele a hajamba zavartan.

- És nekem ennyi miatt kötelességem lenne lelépni? – vigyorog, míg közelebb lépve.

- Nem… vagyis… nem tudom – oké, egyre gázabb vagyok.

- Volt előtte valakid? – látom, ahogy belülről harapdálja az ajkait, és elidőzők rajta pár másodpercig.

- Nem – rázom meg a fejem.

- Ő az egyetlen a…

- Igen – vágok közbe, még mielőtt folytatná.

- Még csak kíváncsi sem vagy, milyen valaki mással csókolózni legalább? – őszintén meglepődve pillant rám. Ez most célzás volt, hogy milyen lenne vele csókolózni? – Hát, te aztán hűséges vagy – biccent nekem elismerősen. – Jó veled beszélgetni – jegyzi meg unottan, én pedig nyitom a szám, hogy mondjak valamit, de nem tudok semmit sem mondani. – Jó, hívj, ha unatkozol – nyúl mögém egy tollért, arca közel kerül az enyémhez. Ajkaim összepréselem, ő pedig felírja egy papírra a számát. – Nem gáz, ha hívsz, komolyan – nevet rám a lapra mutatva. – Csak, mint barátok – int nekem hátra, majd kilép a szobámból. Kissé megilletődve nézek utána, és bár már nincs itt bent, továbbra is az íróasztalra felpréselődve hallgatózom. Hallom, hogy ottlent beszélgetnek, majd a motor felbődül, és elhalkul. A székembe huppanok, fejemet az asztalra hajtom. És olyan fáradtnak kezdem érezni magam hirtelen.

Voltak már srácok, akik tetszettek Dave mellett is. De… egyikkel sem kezdtem flörtölni. Vagy leállítottam őket, mikor ők kezdtek. Khalid viszont nem áll le… és büntetendően jól néz ki. Nem tetszik ez a párosítás. Az sem, hogy ilyen közvetlen tud lenni. Irigylem érte. Az ember pillanatok alatt feledkezik el arról mellette, hogy még csak nem is ismeri!

Felpillantok, és meglátok egy csomó prospektust, egyetemekről. Az idegesség elönt. Davidnek tényleg igaza volt. Ha ideges, őszinte… Khalid amúgy is őszinte. De… valóban minek gondolkozom egyetemen, ha még csak elképzelni sem tudom, hogy két év múlva, ilyenkor már ott lennék. Nem… Idegesen ütök rá a fiókra, amelyekben a pengéim lapulnak, és kényszerítem magam, hogy inkább zuhanyozni menjek. Bennek igaza van, legalább a szüleim előtt legyek már jól egy kicsit.

Holnap úgyis meg kell látogatnom Mr.Raintont. Pszichiáter… gyógyszerek… faggatózás… ellenőrzés újabb vágások után. Vérvizsgálat a drogra… utálom ezt az egészet. Egyszerűbb lenne, ha sikerült volna anno…

3. FEJEZET

Idegesen, kissé remegő karokkal fogom a papírköteget. Lábbal nyitom ki a bejárati ajtónkat. Sietek a kukáig, és nem érdekel a hangzavar, péntek este lévén. Könyökkel igyekszem fel nyitni a kuka tetejét. Kevesebb sikerrel mint amire szükségem lenne…

- Baszdmeg – morgom a kukának, ahogy a fedele folyton vissza esik.

- Mit is akarsz kidobni? – nevet fel mögöttem egy hang, mire megpördülök. A lapok kiesnek a kezemből, értetlenül nézek Khalidra. Miért van ő itt? Leguggol és már segítene is összes szedni. Én dermedten nézem őt, ő pedig megakad a lapok felszedésében, ahogy megnézi őket. – Miért dobod ki az egyetemi prospektusokat? – áll fel, felemelve egyet a lapról rámnézve.

- Nem kellenek… - nézem őt értetlenül továbbra is. – Mit keresel itt? – kérdezek most én.

- Ha valakivel időt akarok eltölteni, megtalálom. Péntek este van – magyarázza meg könnyedén. Mintha nem tudnám. Három napja láttam utoljára, és nem is beszéltünk azóta. Nem fogok felhívni egy fiút! – Szóval miért nem kellenek ezek? – veszi fel újra az összeset.

- Már választottam – mondom ki az első dolgot, ami beugrik.

- Melyiket? – mosolyodik el.

- Harvard – vágom rá, gondolkodás nélkül.

- Ezt? – veszi ki annak a prospektusát. Kinyitom a kuka tetejét, várom, hogy beledobja őket. – Mi a bajod? Miért dobod ki őket? Ez már kész gyűjtemény – emeli fel a kezében tartott dolgokat.

- Csak ki akarom dobni! – csattanok rá. Szomorúan néz engem… aztán megindul a ház felé. – Khalid! – rohanok utána. – Ne! – nyögők fel, ahogy lábbal bekopog. – Nenenene – hadarom elvéve tőle a lapokat.

- Mivan?! – förmed rám, majd az ajtó kinyílik. Anya értetlenül néz ránk, én megdermedek. Khalid láttán mosolyog, aztán a kezemben lévő papír tömegre néz. Majd mögém, és tudom, hogy meglátja a nyitott kukákat.

- Lilith? – kérdi félve.

- Nem! – dörrenek rá. Khalid értetlenül nézi anyámat, akinek könny gyűlik a szemébe. Leesik neki. Tudom, hogy megérti. – Khalidnak is kész gyűjteménye van, és esküdözik, hogy neki tényleg megvan majdnem minden egyetem – emelem fel hadarva a paksamétát.

- És motoron hozta így kézbe? – csattan rám anyám.

- Szatyorban, de kiszakadt, ahogy leszálltam – fintorodik el ő, nekem pedig a szívem túl gyorsan ver. – Tudja, ez azért elég nagy telefon számla lett volna, diktálás képpen – nevet fel. – Legalább van indokom átjönni, aztán este elvinni egy kicsit kimozdulni – mosolyog anyámra. Pár pillanatig hezitál, majd bohókásan felnevet, míg megtöröli a szemét, és visszaballag a házba. Khalid lök rajtam egy aprót, én pedig felsietek a szobámba. Kinyitja nekem az ajtót, és idegesen dobom a földre a lapokat.

- Most megmagyarázod – közli velem becsukva az ajtómat.

- Khalid… - morgom neki az orrnyergemet masszírozva. – Felöltözőm, és mehetünk, oké? – nézek rá kérlelően. Akármit… de ne ezt a beszélgetést. Állkapcsa megfeszül, ökölbe szorult kezeit zsebre dugja.

- Mióta ismerlek, megint egyre többet hazudok – morogja engem figyelve.

- Érzed otthon magad – motyogom zavarban halkan a szobára mutatva. Mire leül az ágyamra, de továbbra is engem néz. Fekete farmer, szürke póló, fekete bőrdzseki…

- Elviszlek egy barátomhoz, házi buli van – morogja előre hajtva a fejét.

- Oké – egyezek bele rögtön.

- David? – pillant fel rám.

- Gondolom edzésen – mordulok fel, a ruháim közé túrva. – Milyen fajta a barátod? – fordulok hátra hozzá.

- Félig pakisztáni, mint én – néz rám értetlenül.

- Nem – nyögők fel. – Jézusom! – rökönyödőm meg. – Milyen típus… mármint… lázadós? – dadogok értetlenül.

- Oh – lepődik meg. – Mint én – rázza meg a fejét összezavarodva.

- Khalid! Te azt hiszed rasszista vagyok?! – förmedek rá.

- Nem! – tiltakozik rögtön. – Csak megszokás… mármint ez… - ijedten néz engem. Mindketten megijedtünk, remek. – Nem – ejti ki nyugodtan hátra dőlve az ágyamon. Hevesen dobogó szívvel fordulok vissza a ruháim felé és kapok ki pár dolgot rögtön.

- Átöltözőm és jövők – hadarom el neki, magamhoz kapva még egy melltartót.

- Ne zavartasd magad, itt is öltözhetsz – tenyerei mögül, tompa a hangja. Aztán végül egy párnámmal akarja magát megfojtani.

- Aha – hagyom rá, ezzel kilépve a szobámból. A fürdőben gyorsan kapkodom magamra a dolgokat. Kétszer annyi időt töltök a karkötők felaggatásával, és az alapozóval. Az előbbi ruhámat egyszerűen rádobom a székemre, az alapozós vattapamacsot, amivel eldolgoztam a kukámba. Fiókomat kihúzom, a gyógyszert, ami az íróasztalomon pihen gyorsan söpröm bele. Remélem nem nézett körül.

- Szép vagy, jól áll – motyogja halkan, mire felé fordulok. Az ágyam szélén ül, felém nézve. Feketerövidgatya, fekete trikó, hosszabbított hónalj résszel.

- Köszi – motyogom zavartan. Fejét megrázza és feláll.

- Mehetünk? – kérdi az ajtót bámulva.

- Aham – veszem magamhoz a telefonom és pénztárcám. A telefonomat elveszi, belerakja a zsebébe, a pénztálcámat pedig az ágyamra dobja.

- Nem foglak bedrogozni – fintorodik el, míg elindul lefelé.

- Leléptem! – kiabálok be a konyhába, de mikor hátrább lépnék, mellkasnak ütközőm.

- Idő korlát, mikorra hozzam haza? – vigyorodik el Khalid.

- Csak hozd haza – mosolyodik el anyu, és máris magával húz a derekamnál fogva.

- Egész éjjelre az enyém vagy – suttogja a fülembe.

- Tulajdonképpen, én nem is tudok rólad semmit – morgom neki, kiérve a házból.

- Most akarsz beszélgetni, vagy a buliban? – vonja fel a szemöldökét.

- Inkább ott – fintorodom el, felülve mögé. Megvárja, míg kezeimet köré kulcsolom, és már indulunk is. – Még világos van, ilyenkor hol lesz buli? – kérdem értetlenül.

- Először haza viszlek, aztán buliba – nevet fel.

- Mi?! – visítok szinte a fülébe. – Jézusom Khalid! – ütök a hátára, hála a piros lámpának. – Ha tudom, hogy találkozom a családoddal, akkor mást veszek fel! – esek pánikba rögtön. – Úristen… a szüleid kurvának fognak tartani! – homlokomat nyöszörögve hajtom a hátának. Hogy lehet ilyen hülye?!

- A családom férfi tagjai nem ruha alapján ítélnek – nevet fel.

- Anyukád megfog utálni egy életre – korholom le.

- Azt mondtam haza viszlek, nem azt, hogy a temetőbe – megdermedek… ledöbbenve és értetlenül nézem a hátát. Az izmokat, amik kirajzolódnak még a pólón keresztül is. Azt az egy tetoválást, ami a gerince mentén kúszik fel.

- Mi? – motyogom értetlenül, bár jól tudom mit mondott. Bár azt kétlem, hogy ő hallaná. A motor leáll, én pedig még mindig sokkosan nézem a hátát, míg leszáll. Ő engem néz, egy mosollyal.

- Négy és fél éve, leukémia – sóhajt fel. – Minden oké? – nevet fel, konkrétan leemelve a motorról.

- Sajnálom – motyogom őt nézve.

- Ja, én is – biccent nekem. – Szóval, mindenki tökéletesen elfogadó – húz befelé összekulcsolva a kezeinket. – Félre ne érts, azért mutatlak be, mert már a szüleid ismernek engem. Gondolom, ezt azért így szokás – vonja meg a vállát benyitva.

- Nem tudom – vallom be neki.

- Vendég! – kiabálja el magát. – Cipő maradhat – mosolyog rám, tovább húzva. Barackszínű falak, szép.

- Hello – mosolyog rám, egy szakállas kiadású Khalid. Oké, rajta nincs annyi tetkó, és van egy szemöldök piercingje. – Ajmal vagyok – nyújtja a kezét.

- Lilith – rázok kezet vele.

- Rá nem illik a neve, úgy, mint rám – nevet fel Khalid a srác felé mutatva, én pedig értetlenül nézek rá.

- Jóképűt jelent – mosolyog rám Ajmal.

- Hát azért… némi alapja csak van – nézek fel Khalidra, ők pedig felnevetnek.

- Kedvelem – mosolyog le rám. Én tudom, hogy kicsi vagyok… de ők miért ilyen nagyok?!

- A végén lecsap a kezemről – morogja beljebb tolva.

- Hasonlítotok – utalok neki egy aprót, ő pedig egy pillanatra megakad a lépésben.

- Haladunk – nevet fel.

- Hello – köszönök kissé megszeppenve az apjának, és az öccsének. Tippem szerint legalábbis.

- Latif – mosolyog rám a kissrác.

- Kedvességet jelent – motyogja a fülembe Khalid, engem pedig kiráz a hideg. – Vagy úriembert. Mindkettő igaz rá – hadarja, míg elém lépked a kissrác, és átölel. Én pedig őt.

- Lilith vagyok – motyogom neki.

- Lilithnek problémái vannak a szociális dolgokkal – közvetít mögülem Khalid, mire mérgesen pillantok rá.

- Nasir – ölel meg az apja is.

- Támogató – közli ezt is könnyedén Khalid.

- Most már én is megölellek akkor, ha nem baj – közeledik felém egy mosollyal Ajmal.

- Nem – viszonzom félszegen, és megölelem őt is. Elég… barátságos család.

- Kisajátítom – szólal fel Khalid, míg maga után húz, ismét. Egyszintes a ház, de nagy. Konkrétan, már nem tudom, hol jöttünk be. Túl sok folyosó… helyiség. Szimplán túl sok információ.

- Nem kellett volna mondanod a szociális dolgot – motyogom neki kissé félszegen, míg behúz egy szobába. Mélyzöld falak, egy viszont tele van graffitivel. Megállok előtte, és csak nézem.

- Nem hazudok nekik – hátra pillantok rá, és szemem elkerekedik meztelen felsőteste láttán. – Én nem vagyok szégyenlős – mosolyog rám, míg szekrényében kutat. A hátán is vannak tetkók…

- Minden tetkónak van valami jelentése? – kérdem értetlenül. Annyi tetkónak… nehéz elhinni.

- Igen – biccent nekem, belebújva egy fehér pólóba. – Sok ugyan azt jelenti például. Néhány régi emlék… emlékeztetők… ilyenek – kezd a fiókjában turkálni, majd zsebébe süllyeszt egy cigit. – A telod ott odaadom, csak gondoltam, így nem esik ki motorzás közben – szúrja közbe, egy működőképes öngyújtót keresve.

- Oké – vonom meg a vállam keresztbe fonva a karjaimat magam előtt.

- Nem szeretnél semmit mondani? – pillant rám gyorsan, majd ismét tovább készülődik.

- Nem… - zavarban vagyok… először is, mert itt vagyok vele. Másodjára, mert bulizni megyek vele. Harmadjára, mert lengén öltöztem, és úgy érzem, sokat mutatok magamból. Negyedjére, mert láttam félmeztelenül és ötödjére, mert nem tudom, mire utal.

- Oké – hagyja rám. – Velem ne feszengj jó? – fintorog rám. – Úgysem csinálok semmi olyant, amit nem akarnál – nevet fel. Oké… csak őszintén… csak őszintén!

- Biztosabb vagy benne te, mit akarok én, mint én magam – suttogom halkan. Felnevet…

- Jogos – ad igazat nekem. – Következő fogadás – sóhajt fel elém lépkedve. – Legyél bátrabb – fintorodik el.

- Ebben nincs semmi fogadás – hördülök fel.

- Megy ez – nevet rám.

- Most komolyan, ezek parancsok. Nem fogadások – fintorogva nézek fel rá, és megerőltetem magam, hogy ne nézzek ajkaira.

- Ha félénk vagy, csinálok valamit, amit élvezni fogsz, de pofán vágnál érte – vonja meg a vállát. – Jobban jártál volna, ha nem kötözködsz – borzolja össze a hajamat.

- És ha bátrabb vagyok? Mit nyerek? – csattanok rá.

- Önmagad lennél végre – nem beszólásnak mondja, engem mégis mellkason üt. Woaw…

- Hány éves is vagy? – nevetek fel.

- Tizennyolc, mehetünk. – nyitja ki az ajtaját.

- Még mindig világos van – lépkedem mögötte.

- Vásárolunk – nevet fel. – Léptem, majd… valamikor jövők – közli a családjával.

- Kihez? – fordul hátra az apja.

- Peter, házibuli. Szülinap, tudod ilyenek – nevet fel.

- Érezzétek jól magatokat – mosolyog ránk Ajmal, több van a mosolya mögött… perverz mosoly. Ráfintorgok, felnevet és visszafordul a tévé felé.

- Mit is szeretnél vásárolni? – kérdem meg mellé lépve.

- Ajándékot Petnek – válaszol készségesen.

- A bulija előtt pár órával?! – rökönyödőm meg.

- Te mindent túlpárázol? – nevet rém, felülve a motorra. Nem ülök még fel mögé… mindent túlparázok… sok haver cseszeget ezzel… de… - Azért édes szokás – mosolyog rám.

- Ja – motyogom felülve mögé.

- Félénk vagy – jegyzi meg hátra fordulva.

- Khalid – kérem lehajtva a fejem. Puszit nyom az arcomra én pedig hátrább hőkölők.

- Normál esetbe lekapnálak, de te ettől is kiakadsz, szóval megteszi – magyarázza meg. Kezeimet maga köré tekeri, aztán már indul is.

- Szóval másokkal is csináltad már ezt – jegyzem meg a hátának.

- Képzeld, volt már félénk barátnőm – nevet fel… legalább ő jól érzi magát. Nem nevetek vele, nem is válaszolok neki semmit.

Túlparázok mindent… baszki már! Erre van gyógyszer? Van olyan, mint például az antidepresszáns? David közölte erre a megfelelő megoldást; fű. Nem beszéltem vele három napja. Keresett még az első két napba, de folyton kinyomtam. Ma pedig már nem keresett. És én sem őt. Baszok az egészre! Idegesen szállok le a motorról, mikor megáll egy bolt előtt.

- Minden rendben? – néz rám értetlenül zsebébe süllyesztve a kulcsot.

- Ja – adom a tömör választ, összefonva a karjaimat magam előtt.

- Nem úgy nézel ki – karolja át a vállamat.

- Talán – fordulok el tőle, míg besétálunk a hatalmas üzletbe.

- Talán? – nevet fel. – Most komolyan, mi van? – néz rám értetlenül egy kocsit azért hozva.

- Semmi – válaszolom egyszerűen.

- Lilith – nyög fel. – Könyörgőm, ezt ne – nevet fel drámaian.

- Mit szeretnél venni Petnek? – kérdem meg minden sorba bebámulva.

- Lefogok térdelni eléd, ha nem mondod el mi a bajod – fenyeget meg.

- Hány éves lesz? – hagyom őt figyelmen kívül.

- Jesszus, nagyon jó vagy ebben – nevet fel. – De komolyan mondom – fenyeget meg.

- Van valami hobbija? – nézek fel rá komoran. Ő felsóhajt, megállítja a kocsit, aztán letérdel. Nekem pedig elkerekedik a szemem. – Khalid! – mordulok rá, ahogy megpróbálom felhúzni.

- Mi a baj? – kérdi egyenesen leülve a padlóra.

- Könyörgőm – arcomat eltakarom, ahogy az emberek mellettünk elsétálva ránk vigyorognak, vagy éppen értetlenül szemlélik a földön Khalidot.

- Én ráérek – nyújtózkodik ki. Lábfejét jobbra-balra mozgatja…

- Jó-jó! – egyezek bele. – Beszélünk, de felállsz! – nyújtom neki a kezem, mire megfogja és már fel is áll. Tovább indul, mintha semmisem történt volna. Én viszont érzem, hogy teljesen vörös vagyok.

- Sokféleképpen álltam már fel – motyogja maga elé meredve, elgondolkozva. Hasára csapok, ő felnevet. – Szóval?

- Dave – közlöm egyszerűen.

- Miért? – vonja fel a szemöldökét.

- Hogy túlparázok mindent – fordulok el tőle, legalább a szemébe ne kelljen néznem.

- Kétlem, hogy ő meg én, ugyan úgy értettük volna – hördül fel.

- Ezt nem lehet máshogy érteni – szemeibe nézek, ő elfintorodik. Fejét megrázza, és tovább indul.

- Nehéz veled – sóhajt fel.

- Figyelmeztettelek – csattanok rá.

- Éppen megvan a havid, vagy mi? – nevet rám. Ismét a hasára csapok, míg megrázom a fejem. – Amúgy, imád szerelni – egy pillanatig összezavarodom. Aztán rájövők, hogy Petről beszél. Bár nem értem, akkor miért a piás osztályon vagyunk.

- Értem – motyogom zavarban, nem tudom mit kéne erre mondanom. – Khalid! – nyögők fel, mikor felemel, és belerak a kocsiba.

- Mondtam, legyél bátor – nevet fel, míg megindul velem a sorok között.

- Te hülye vagy – nevetek rá, elhelyezkedve a rácsos helyen. Hátamat úgy vetem neki, hogy Khalidra lássak rá. – Így nem olyan rossz vásárolni – jegyzem meg, míg ő a vodkákat nézi.

- Ugye-ugye? – nevet fel, leemelve egyet. A kezembe adja, én pedig megfogom és nézelődőm. – Kapaszkodj – figyelmeztet, majd futni kezd a kocsival. Kissé rá dől, süvítenek mellettünk a sorok, majd lefékezz lábbal és bekanyarodik egy másik sorra. Nevetve nézem őt, míg mosolyogva nézegeti a polcok tartalmát. Ő azt nézni, én őt. Fekete haj, fekete szem, egy kis fekete borosta. Te jó ég… Davidnek barna haja van. Mindig egy kicsit kócos. Khalid is kócos… vagy… nem tudom. Csak jól állni neki nagyon. Dave és a rikító ruhái, Khalid egyszerű és letisztult színek. Tetkó, semmi tetkó. Különleges világnézet, berögzült világnézet ami csak abból áll, hogy fel kell vegyék a sportegyetemre, ösztöndíjjal. Azt hiszem, a kapcsolatunk haldoklik, annyira, amit már én sem tudok megmenteni. Legalábbis Khalid miatt így érzem magam. Vagy talán csak azért, mert ő az első „kívülálló” aki azt mondja, dobnom kéne. Talán mert mellette nem érzem egy szarnak magam. A sorokat kezdem nézni, mikor egy félmosollyal rám pillant. Aztán inkább a vodkát forgatom a kezemben, míg ő bepakol pár dolgot még a lábaimhoz.

- Hello – mosolyog a lányra a kasszánál, míg kipakol a lábaimtól. El se kérik a személyiét… mondjuk, idősnek tűnik. A dolgok már egy szatyorban kerülnek vissza hozzám, és ugyan úgy rohanva megy kifelé velem. Oda adom neki a szatyrot, ő földre rakja. Aztán kiemel. – Nem kéne elpazarolnod az időd – rázza meg a fejét.

- Pedig egész jó veled lenni – fintorgok rá, végül kitör belőlem a nevetés, ő pedig elismerően biccent nekem.

- Oké, tényleg haladunk – mosolyog rám, de nem engedi el a derekam.

- Micsoda felé? – vonom fel a szemöldököm.

- Milyen vagy, ha részeg vagy? – sóhajt fel tűnődve.

- Gondolom meglátjuk – rántom meg a vállamat, ő pedig biccentve megindul a motorja felé. Felhajtja az ülést, nehezen, de berak mindent. Aztán visszahajtja. A nap már megy lefelé, ő pedig nekidől a motorjának és rágyújt egy cigire.

- Kérsz? – nyújtja felém a dobozt.

- Az első alkalom is szar volt veled – fintorgom rá. Ő pedig felröhög.

- Hidd el, az jó lenne – nevet tovább én pedig elpirulok. – Slukkot? – nyújtja felém. – Nem kéne rászoktassalak, ugye? – nevet fel kínosan és visszahúzza.

- Egy slukk oké – biccentem félre a fejem. Ő pedig átnyújtja. Beleszívok, és letüdözöm… vissza is nyújtom neki, ő pedig mosolyogva lopja a többi slukkot belőle, míg én kifújom. – Mióta cigizel? – kérdem meg mellé dőlve.

- Négy éve – mondja zavartan. Az… anyukája miatt, vagy más? – Ironikus, tudom. Rák miatt cigizni… de gondolom, érted a nikotin részét a szervezettel kapcsolatban – fintorog rám, míg a lába elé dobja és eltapossa. Értem, megnyugtatta. – Akarsz vezetni? – mosolyog rám.

- Mi?! Nem! – vágom rá rögtön.

- Na gyere – nevet fel. Ráül a motorra, de hátrább csúszik. Egyszerűen oda húz, én pedig kénytelen vagyok elé ülni.

- Léci… ne – kérem félve.

- Nyugi, csak te ülsz elől – rakja a fejét a vállamra. – Kezek a kormányon hölgyem! – korhol le, mikor eltakarom az arcom.

- A hajam az arcodba fog menni – figyelmeztetem.

- Oké, nem érdekel – nevet fel. Megfogja a kezemet és tényleg rárakja a két karra. Kezei az enyémen pihennek, szívem gyorsan ver, ahogy hátamhoz simul a mellkasa. – Mikor érzed, hogy mozdul a kezem, csak engedd, jó? – és abban a pillanatban meghúzza a gázkart gondolom én, mert a motor elég hangos lesz. – Fék, gáz – mutogatja meg sorban. – Lábakat ide fel – húzza fel egyik kezével a vádlimat oda, ahova kell. Könnyedén megtartja a lábam. – Ha piros van, kitámasztom – magyaráz tovább.

- Félek – közlöm vele.

- Mitől? – nevet a fülembe. Jézusom…

- Öhm… nem tudom. Tönkrebaszom a motorod – hadarom el neki.

- Oh nyugi – suttogja halkan. – Mehetünk? Csak egy húszperces út – kuncog fel.

- A te tempódban, vagy abban, amivel én mennék? – förmedek rá.

- Még ebben az évben oda akarok érni – sóhajt fel drámaian.

- Jézusom Khalid! – nyögők fel, még mindig félve.

- Na, ezt ismételgesd nyugodtan – morogja a fülembe. Ajkaimat összeszorítom.

- Ha csukva van a szemem, meghalunk? – kérdem félve.

- Igen, nyisd ki – nevet fel, és megindulunk.

- Léci ne, léci ne, léci ne – kérem őt, ahogy kigurulunk az útra. Ő nevet, én nem. Meghúzza a gáz kart, és nem igazán nyugtat le, hogy a keze az enyémen van. Jó, oké… mondjuk úgy, hogy lenyugtat. De… hát azért fel is pezsdít. Ahogy érzem a szívdobogását a hátamon. Kellemes. Lehelete csíkízi az arcomat. Még gyorsabban megyünk, én pedig lehunyom a szemem.

- Ne csalj – mordul rám.

- Én nem! – vágok vissza. – Megölsz minket – nyöszörgőm…

- Élvezed – nevet rám.

- Talán – egyezek bele.

- Élvezed – makacskodik.

- Jó igen, de félek – nevetek fel.

- Mitől? Itt vagyok – alsó ajkamat beharapom, ahogy mellkasa jobban hozzám feszül. A szívem túl gyorsan kezd verni. Mit is csinálok én most itt?! – Te amúgy sem félsz semmitől, csak visszatartanak dolgok – a fülembe beszél, tökéletesen hallom… - Ha esetleg valamiért megutálnál, elküldenél, elköltöznél… de szétmennél Daviddel, hívj fel – morogja a fülembe, engem pedig kiráz a hideg. – Te figyeled az utat – nyögi ki, és megérzem ajkát a nyakamon.

- Khalid! – esek kétségbe rögtön.

- Jó, figyelem az utat is – kuncog és fogai közé csípi a bőrt. Légzésem felgyorsul… - Bocs – nyögi ki elhúzódva. – Látod?! Hazudok… - röhög fel. Fejemet megrázom… ez hülye. – Valamilyen szinten, mert amúgy nem sajnálom. Csak fura… mármint, amúgy… most kicsit összezavarodtam – vallja be végül, én pedig felnevetek. – Te most kitolod a feneked? – nyög fel.

- Nem! – vágom rá rögtön.

- Hát ez jó hír is meg nem is – nevet fel, míg érzem, hogy hátrább csúszik.

- Zavarba jövők… - motyogom neki.

- Ja, ez most nálam is megvolt az előbb. Egész jól zavarba tudsz hozni, kevés embernek sikerül – röhög fel.

- Ilyen mikor zavarban vagy? – fintorodom el.

- Ja, én közbe is tudok beszélni – magyarázza meg röhögve.

- Miért zavarodtál össze? – kérdem meg kissé félénken.

- Lilith… - nyög fel.

- Nem vagyok félénk! – szólók rá mikor a nyakamhoz hajol. A nyakamba harap, én megugrok, a motor is megugrik. Aztán ismét figyel.

- Szóval, igyekszem tartani magam ahhoz, amihez te tartod magad – magyarázza. – Barátokhoz. – teszi hozzá. – De azért megérted a helyzetem, hogy így is visszafogom magam, nem? – szűri ki a fogai között.

- Nem – mondom bizonytalanul.

- Nem? Hát tudod, mikor megcsókolnál, de félsz. És még csak nem is David miatt.

- Idegesítő vagy – nevetek fel.

- Csak mert tudom azt, amit te? – horkan fel.

- Talán – mosolyodom el.

- Na, figyelj mert megállunk, piros – és lassulni kezdünk. Olyan érzés, mintha feldölne a motor, de lerakja a lábát. – Dave mit szokott csinálni? Ölelget, aztán ennyivel beéri, vagy csak ordít? – röhög fel értetlenül.

- Hát… nemtudom. Ez… ne hozz zavarba! – förmedek rá.

- Nem a konkrét pózokra kérdezek rá, amibe nyomjátok, hanem úgy átlagban – nevet rám.

- Khalid – kérem lehajtva a fejem.

- Jól áll a kócos haj – nevet fel.

- Képzelem – forgatom meg a szemem.

- Van egy remek ivós játék, amit tudok, élvezni fogod – nevet fel, míg ismét elindulunk.

- Nem te viszel haza? – illetődőm meg egy pillanatra.

- Ajmal eljön értem kocsival. Vagyis értünk, majd közlöm vele merre. Részegen nem vezetnék haza, annyira vagyok felelősség teljes – folyton meglepődőm, mikor hangjában semmi mosoly vagy nevetés nincs.

- Oh, és a motor? – kérdezek rá.                                    

- Életem értelméért visszajövők másnap – nevet fel.

- A picsába – rázom meg a fejem.

- Hm? – kérdez rá értetlenül.

- Azt hittem még betölthető ez a pozíció – nevetek fel.

- Te flörtöltél velem?! – röhög a fülembe.

- Nem – mosolyodom el.

- De! – vágja rá rögtön még mindig jókedvűen.

- Hmm – hagyom rá.

- Hmm – morogja a nyakamba.

- Figyeld azt a rohadt utat Khalid! – kérem őt könyörögve.

- Egész ügyes vagy, mitől félsz? – hangja értetlen…

- Nem tudom, jobb mögötted ülni – fintorodom el.

- Felettem is jó ülni – jegyzi meg halkan, én pedig fejemet rázom, míg leparkol egy kertben, ahol már üvölt a zene.

- Hülye vagy – fordulok hozzá hátra.

- Ja, teperek érted úgy, hogy pasid van – ért velem egyet.

- Elbaszod a kedvem, ami ritkán jó – rázom meg a fejemet leszállva a motorról.

- Pont így képzelek el egy egészséges kapcsolatot. – bólogat nekem hevesen, míg ő is leszáll és kiveszi a dolgokat az ülés alól. – Rágondolsz a másikra, és elkap a hányinger – mosolyog rám kegyetlenül.

- Nem tart még az a fogadás, hogy kedvesnek kéne lenned? – fintorgom rá összefonva a karjaimat.

- De, még holnapig – húz magához átkarolva a vállamnál. – Nem tudom milyen bulikba szoktál járni de…

- Szarokba, semmilyenben, hamar lelépek – figyelmeztetem.

- Velem még nem buliztál! Adj esélyt – nevet rám. – Szóval, lehet lesz néhány kemény arc, de nyugalom. Akárki akar valamit, velem vagy, jó? – tisztázza még velem az ajtó előtt. – Ez a szar környék – teszi hozzá.

- Ja, tudom – nézek fel rá értetlenül.

- Te jó kislány… - sóhajt fel egyszerűen benyitva az ajtón. A zene olyan hangos, hogy egy pillanatra, még Khalidot sem hallom, amint üdvözöl valakit.

- Akkor is rád hivatkozzak, ha találok valakit, akire lecserélnem Davet? – kérdem lábújhegyre állva tőle.

- Ez a személy én vagyok cica – nevet rám, én pedig megforgatom a szemem egy mosollyal. Sokan vannak… kicsi a hely és sokan vannak. Reflexszerűen indulnék meg az ajtó felé, ő pedig összefűzi a kezünket, és beljebb húz. Fintorogva bújok hozzá… Legalább a basszus jó… - Pet! – ordít rá valakire, mire máris megindul felénk egy szőke srác. – Boldog szülina… - eddig hallom. Utána már megöleli, és fogalmam sincs, mit beszélnek. Aztán Pet rám néz és intek neki. Ő pedig egy mosollyal nekem. Majd magyarázni kezd Khalidnak. A kezembe nyom valaki egy poharat, Khalid pedig ide sem nézve adja vissza a kezemből a srácnak. Villantok egy fintort rá, majd Khalid is fintorogva néz rám. Magához ölel, én pedig meglepődőm. Forró – Oké. Pet vágja Davidet. És vannak páran, akik a haverjai, szóval lépünk, jó? – a fülembe beszél, mégis alig hallom.

- Nem – nézek rá mérgesen.

- Életem… ez azt jelenti, hogy szólnak a pasidnak, hogy velem lógsz – néz rám értetlenül.

- Leszarom – közlöm a szemébe nézve. – Azt mondtad megmutatod milyen veled a buli… hajrá – vonom meg a vállamat, ő pedig elmosolyodik. Féloldalasan…

- Alapozzunk – biccent nekem és már húzni is kezd a tömegen át. Szinte meg sem érzem, lazán lök félre mindenkit. Fel is nevetek, míg a konyhába érünk.  – Gyors kérdés – fordul felém. – Ihatsz? – néz rám kissé félve.

- Miért ne ihatnék? – vonom fel a szemöldökömet. Itt legalább nagyjából hallom őt… a nappali káosz.

- A gyógyszerek… - csak a szájáról olvasom le. Elkomorodom, a mosoly úgy tűnik el ajkaimról, ahogy megértem… - Nem kérdezek semmit, csak hogy ihatsz-e rá… - lép közelebb. – Oké, hogy buli, de azért féltelek, szóval…

- Nem vettem be semmit – vágok közbe idegesen.

- Következő kérdés, mennyire bírod a piát – mosolyog rám.

- Tesztelj – vonom meg a vállam, ő pedig máris kerít két feles poharat. Körül néz a piák között majd felemel egy kurászót és tölt is. – Ez nem koktélokba megy? – nézek rá értetlenül.

- Gondoltam kezdjünk valami női piával – nevet rám koccintva.

- Ez elég degradáló – hördülök rá, majd lehúzzuk.

- Oké, válasz – mutat az asztalra.

- Hagyománytisztelő vagyok – öntöm a kis poharába a whiskyt majd az enyémbe is.

- Értékelném, ha nem lennél – áll meg előttem, szinte a konyhapultnak préselve. Rámosolygok, ismét koccintunk, majd ezt is lehúzzuk. Nem szeretem a füstös ízt, ami utána marad… - Vodka? – tölti ki a következőt. – Keverve legalább jobban üt – morogja.

- Szóval le akarsz itatni – fintorgom rá.

- Nem, csak azt akarom, hogy végre feloldódj – mosolyog rám.

- Aha… - motyogom.

- Oké, ígérem akármilyen részeg is leszek, ágyba nem viszlek – nevet rám.

- Hát azért ez mellett sok más minden lehetséges – fintorodom el.

- Hey, ne flörtölj velem, és nem kaplak le – vonja meg a vállát.

- Én nem flörtölök! – dörrenek rá… csak… párszor.

- Akkor én veled… mindegy… állandóan lekapnálak. Majd bassz pofán, úgy, mint a pasid – teszi hozzá egy gonosz mosollyal.

- Tudod kinek mi az érzékeny pontja, mi? – nevetek fel, inkább lehúzva a piát.

- A különbség közöttünk az, hogy én ki is használom – mosolyog rám lerakva oldalra a poharát… üresen.

- Nem szeretem, ha más szarul érzi magát – magyarázom meg neki egyszerűen. Szomorúan figyel engem, közre fog a kezeivel, ahogy a konyhabútorba kapaszkodik.

- Miért szereted őt? – kérdi értetlenül.

- Sok ideje vagyunk együtt – fordulok el tőle… nehéz állni azt a tekintetet.

- Baszki… - fejét lehajtja, és elkap a rossz érzés.

- Neharagudj – biggyesztem le az ajkaiamt automatikusan.

- Nem is gondoltál még rá, hogy kidobd?! – nyög fel. – Valljuk be, nem is élvezel vele semmit – csattan rám. – Mikor volt ilyen napod vele, mint most velem? Pedig csak két óra volt – világít rá a szomorú tényre. Én pedig átkarolom a nyakát és lábújhegyre állva hozzá bújok. Átkarolja a derekamat és magához húz. Annyira, hogy a lábam nem is ér a földre. – Mondj valamit magadról, amit nem tudok – rak vissza a földre.

- Jól táncolok – mosolygok rá.

- Milyen fajta jó tánc? – vonja fel a szemöldökét.

- Olyan piszkos házibulitánc – mutatok a nappali felé.

- Gondolod, hogy az jó lenne nekem? – fintorodik el.

- Mondj nemet és keresek mást táncolni – nyújtom ki rá a nyelvem. – Dave soha nem akar… kérlek! – húzom befelé a kezénél fogva.

- Lefoglak teperni… istenem, remélem tévedsz és szar vagy – nevet fel.

- Fogd vissza magad – mosolygok rá, míg átkarolom a nyakát a tömeg közepén és mozgatni kezdem a csípőm. Elmosolyodom, ahogy lábaim közé lép… - Egy srác, aki tudja, hogy kell táncolni? – nevetek fel rá meglepődve. Édes istenem de élvezem!

- Az a baj, hogy te is tudod – morogja míg keze derekamról a csípőmre csúszik. Kezem rácsúszik mellkasára, markomba zárom a pólóját, csípője előrébb mozdul. Legalább három számot végig táncolok vele így… aztán keze a fenekemre csúszik. Én pedig jobban hozzá simulok, szívem idegesen ver félre, míg belemarkol. Hallom a szuszogását, és nem érdekel, mennyire készítem ki. – Lilith… vegyél vissza – suttogja a fülembe.

- Te mondtad, hogy látni akarsz részegen. Általában ilyenkor vagyok vad – válaszolok én is felágaskodva a füléhez.

- Lehet, hogy így semmis lesz az ígéretem… - nevet fel kissé feszengve. Megfordulok kezébe, arcát a nyakamba fúrja, én pedig tovább mozgok, míg keze a csípőmet szorítja.

- Dehogy lesz, mindent betartatsz – motyogom leírva egy kőrt a csípőmmel és megérzem a dudort… te jó ég… én csak… Daviddel… ez… Remegve fújja ki a levegőt a nyakamra. Hátulról kulcsolom át a nyakát, ezzel nem is engedve, hogy elhajoljon. Beleharap a nyakamba, ajkaim elnyitom… túl erősen harap belém. Megszívja a bőrt és tényleg felnyögők… Dave soha nem szívta ki a nyakam. Végig csókolja a nyakam én pedig úgy érzem, meghalok. Kezeit kezeimre fonja és lehúzza a nyakából, majd megfordít. Alsó ajkát beharapva néz, látom, hogy megfeszül az álkapcsa, míg nyel egyet. – Bocs – suttogom neki, de esetleg csak a számról olvashatja le…

- Kell egy cigi – fogja meg a karomat. Nem várja meg, hogy válaszoljak csak elkezd kifelé húzni. Ő liheg mikor kiérünk a kertbe, én pihegek… A falnak dőlök, és élvezem a hűsítő levegőt. – Miért nem táncol veled?! – förmed rám, idegesen belesszív a cigibe, míg elfordul és előre dőlve igyekszik lenyugodni.

- Nem szeret – vonom meg a vállamat. – Amúgy… nem szívták még ki a nyakam – nyúlok oda a szóban forgó részhez.

- Nem? – nevet fel felém fordulva, aztán szerintem rájön, hogy nem viccelek, mert értetlen lesz a tekintete. – Ez teljesen hülye! – csattan rám és ismét beleszív a cigibe. – Nem azért, nem akarlak kielemezni, oké, hogy utálod – áll meg velem szemben. – De azért úgy két másodperc rájönni, hogy érzékeny vagy a nyakadra! – ideges… megtámaszkodik a falnál, a fejem mellett a cigit pedig elpöcköli. – Ki az a hülye, aki ezt nem használja ki, hogy beindítson? – értetlenül néz rám…

- Most engem kérdezel, Dave miért nem előjátékozik velem így? – kérdezek vissza értetlenül.

- Baszdmeg! – förmed rám. – Ne… ne – mutat rám nevetve. – Ne hívd ezt előjátéknak… mert tényleg azt csinálok belőle, és holnap én lennék a fasz – mutat most már magára.

- Őszintén? Holnap felkelek arra, hogy fáj a fejem. De igazából a csengőre fogok – magyarázom meg neki. – Reggel hatkor edzés… szombat van. A suliban van az edzés – hadarom neki fejből. – Alan, aki az egyik haverja és végig nézte a műsoromat, szólni fog neki. Ő pedig edzés után oda jön. Negyed nyolckor fogja nyomni a csöngőmet – magyarázok tovább. – Beront, apám megfenyegeti, feljön a szobámba… veszekedni fogunk… Ez lesz holnap – mosolygok rá.

- Akkor minek maradtál itt? – néz rám értetlenül, csípőmre csúsztatva a kezeit, és így nyomva a falhoz.

- Mert veled még a tetőn is jobban éreztem magam, mint vele szex közben – vágom az arcába, ő pedig vállamra hajtja a fejét.

- Lilith, én nem ilyen vagyok – nyögi ki.

- Milyen? – kérdem értetlenül.

- Nem szokásom másoktól elvenni lányokat – állkapcsa megfeszül, nyakán kidagad az ér…

- Jó, értem – biccentek neki. – Nem is kell – rázom meg a fejem kissé tompán. Nem tudom, miért nem tudja elmondani, hogy igazából most így lemond rólam. Ami jó is. Meg valahogy nem is.

- Hát, de ami azt illeti ezt most így kell – mutat kettönkre nevetve.

- Hány lánynak mondtad már ezt? – kérdem unottan a szemébe nézve, míg a falnak döntöm a fejem.

- Nincs sablon szövegem – mosolyog rám, de mérgesen. – Soha nem mondasz semmit magadról… - mordul rám.

- Nincs semmi érdekes dolgom – vonom meg a vállam.

- Nem akarod elmondani? – szorítja össze a fogát.

- Mit? – ráncolom össze a homlokom.

- Lilith… - fejét lehatja. – Rajtad nincs alapozó – nyögi ki. – Antidepresszáns…

- Khalid – állítom le őt idegesen.

- Könyörgőm baszki – olyan szomorúan néz fel rám, kezébe fogja kezemet… fogaimat összeszorítom.

- Nem – felelem mérgesen. – Nem! – nem akarom, hogy tudja… ne… eddig olyan normális volt a kapcsolatunk. Nem kaptam meg tőle azt, amit mindenki mástól igen. Nem féltették a lelkem. Kezébe veszi a kezem, oldalra nézek. Az utca fényeit… a lámpát amint néha pislog. A körülötte repkedő bogarakat, míg ő feljebb csúsztatja a karkötőket és pólóját végig húzza az alkaromon. Tuti leszedi az alapozót vele.

- Baszki… cica… Lilith… - nem nézek rá. Kezemet kitépem az övéből, nem akarom megnézni, hogy látszódnak-e a hegek… jól tudom, hogy igen.

- Most jobb? – mosolygok rá.

- Ezért akartad kidobni az egyetemi prospektusokat?! – döbben le… arca teljesen kétségbeesett. Két keze közé fogja az arcomat. – Ezért?!

- Hagyj békén! – lökőm el magamtól idegesen. – Semmi közöd hozzá! – förmedek rá.

- Baszki, ehhez azért már van! – mutat a kezemre.

- Én megmondtam, hogy elbaszott vagyok – vonom meg a vállamat, a szavak halkan hagyják el az ajkamat.

- Lilith! – nevet fel kínosan valaki kilépve a mellettünk lévő ajtón.

- Mi van Alan? – nézek rá értetlenül.

- Bemutatsz a haverodnak? – mosolyodik el egy sörrel a kezében.

- Elég, ha leírod a külsejét és tudni fogja ki az – förmedek rá. Arcáról eltűnik a mosoly… nos, most én is felhasználom, hogy tudom, mit akarnak igazából.

- Takarodj innen – üvölt rá Khalid, és a srác tényleg bemegy. Én pedig elindulok az utca felé. – Nem hagyhatsz most itt! – húz vissza idegesen.

- Haza megyek – jelentem ki a hajamba túrva. Ő pedig már a telefonján pötyög, és elrakja.

- Oké, hazaviszlek, jó? – még mindig ideges.

- Nem te mondtad, hogy kegyetlen őszinte vagy? – nevetek rá.

- Egyelőre sokkban vagyok – hárít egy kézmodullattal. Sokkban…

- Nem akarok többet találkozni veled – motyogom a lábaimat bámulva.

- Miért nem? – lép elém idegesen.

- Te voltál az egyetlen ember, akinek élveztem a társaságát, és nem tudott róla… mostantól te is még inkább hazudni fogsz… elegem van – tárom szét a karjaimat.

- Te hülye vagy?! Jó hogy figyelnek rád az emberek! – ideges… továbbra is. Nyakán kidagad az ér. Aztán egy kocsi begördül, ő pedig felé rángat. De a felkaromat fogja… - Ez volt a baj a tetőn is! Szépen terelted – röhög fel elképedve. Bemászok a hátsó ülésre, ő pedig mellém. Eldarálja a címemet a bátyjának és idegesen dől előre. – Anyád is ezért bőgte el magát! Úristen Lilith! – ordít rám.

- Fogd már be baszki! – nyögők fel.

- Te már meg is próbáltad ölni magad? – nyögi ki elhalóan.

- Mi?! – tapos a félre Ajmal.

- Faszom! – nyögők fel a lábaimra hajolva… mindjárt haza érek… többet nem találkozom velük…

- Válaszolj! – húz fel Khalid.

- Igen – suttogom neki…

- Mi?! – szólal meg újra Ajmal.

- Menjél már – dörren rá Khalid. – Basszameg! – Az ablakot lehúzza, kapkodja a levegőt. – Mióta? – fordul ismét felém.

- Nem tudom… két éve – vonom meg a vállam. Már úgyis mindegy.

- És David?! David végig nézte?! Mi a faszt csinált?! – üvölt rám, én pedig tenyereimbe temetem az arcom.

- Kérlek – motyogom halkan szaggatottan véve a levegőt. Nem nézek rá, csendben van mindenki. Én csak a sírást igyekszem vissza tartani, egyszerűen összekuporodom… minek kérdezett rá?! Minek akarta tudni?!

- Az evés… mi van az evéssel? – eszmél fel pár kegyelmes perc után.

- Hagyjál már – csuklik el a hangom felhúzva a lábaimat és átölelve magam.

- Baszdmeg – motyogja a hajamba, ahogy magához húz. – Miért nem mondtad el? – kérdi elhaló hanggal.

- Mert mindig ez van – nézek rá összepréselt ajkakkal. És ahogy meglátom a kétségbeesett arcát, könny gyűl a szemembe. Ugyan az az arc, amivel szembe találtam magam a kórházban. Többszörösen. A kocsi megáll… menekülés. – Köszönöm Ajmal – bár hangom remeg, és ő nem mond semmit. Némi etikett maradt bennem az alkohol ellenére is. Kiszállok, Khalid is. Ajmal elhajt… értetlenül nézek a kocsi után, majd Khalidra. – Kérlek ne…! – emelem fel a kezem. – Ne ordíts, ne kérj számon. Igen, örült vagyok. Igen, hülye vagyok… minden lehetőséget hallottam már szóval spórold meg magadnak és hagyj békén, jó?! – fakadok ki végleg. – Minek akartad ezt tudni?! – kérdezek rá idegesen. – Most jobb?! – lökőm el a mellkasánál, ahogy felém sétál. De ő csak magához ölel.

- Shh – ennyi… talán mégsem hallottam minden reakciót. Egyszerűen elbőgőm magam. Én annyira nem akartam, hogy megváltozzon közöttünk valami. Folyton nevetett… mindig… ezután nem fog. Mindig szánakozva fog nézni. És én nem akarom, hogy szánakozva nézzen! – Nyugi, oké? – motyogja a hajamba.

- Nem – hüppögöm neki, de nem tudom neki kifejteni.

- Dehogynem – simít végig a hátamon. – Ez csak egy betegség. Egy hosszú nátha – motyog… még mindig…

- Nem – ellenkezek tovább.

- Egy kérdést had tegyek még fel – könyörgően kéri, míg szemeibe néz.

- Tud róla… semmit nem tett oké? Ő csak… nem érti ezt – hangom elcsuklik, és utálom magam, amiért elcsuklik.

- Jó… mikor hozhatom fel megint a témát? – húz vissza magához.

- Soha – vágom rá rögtön.

- Erre nem teszek ígéretet – sóhajt fel.

- Ígérd meg, hogy nem leszel más holnap! – nézek rá mérgesen. – Hogy nem nézel szánakozva, és ugyan úgy beszólsz! – határozott vagyok… - Ha nem, többet ne gyere – nyögőm ki nehezen.

- Ez most kurvaijesztő – lép egyet hátrább.

- Kérlek… - hajamba túrok, ő pedig értetlenül néz.

- Ez… ez majdnem szóról szóra az volt, amit anyám mondott – rázza meg a fejét még egyet hátrább lépve.

- Neharagudj – realizálom rögtön, hogy valószínűleg, megígérnie sem kell semmit, nem fog többet jönni.

- Nem… csak… - arcát megdörzsöli, lehajtja a fejét. – Kurvára ne merd eldönteni, hogy meghalsz, világos voltam? – förmed rám.

- Ez… ez nem így megy – rökönyödőm meg.

- Szabályokat állítunk fel holnaptól – közli szárazon.

- Milyen szabályokat? – nézek rá értetlenül.

- Csak azt csinálod, amit tényleg akarsz. Ha félsz tőle, az nem számít, attól még akarod – vágja rá.

- Nem akarom tönkre baszni az életem – fejemet az ég felé fordítom, szemeimet lehunyom… - Nekem ez nem megy…

- De – húzza vissza fejem. – Holnap… - emeli ki.

- Itt alszol? – kérdem meg az ölelésébe bújva.

- Holnap elvileg jön az alfahímed – kuncog fel halkan, de erőltetett.

- Az alfahímem apa – fintorgok rá.

- Szép válasz – mosolyodik el.

- Szóval? – kérdem meg félénken… aztán rájövők, hogy félénk vagyok. – Ez most ér, oké? Még is csak gáz ilyeneket kérdeznem – hadarom rögtön.

- Ha akarod, itt alszom. Ha nem, akkor nem – vonja meg a vállát szomorkásan.

- Nem fogok könyörögni – figyelmeztetem, ő pedig biccent. Farkas szemet nézünk egy darabig, aztán megfogom a kezét és behúzom. Vakon sétálok a laskában, mindenki alszik… fellépkedem a lépcsőn és kinyitom a szobám ajtaját majd villanyt kapcsolok. – Ne csukd be – szólok rá halkan az asztalomhoz sétálva.

- Nem foglak megerőszakolni – nevet fel halkan. „Khalid itt alszik” egy apró papír fecni… nézem, és úgy döntöm, ez elég. Azért, az aludnit bekarikázom, aláhúzom és nyilacskákat irányitok rá. Kirakom az ajtómra majd becsukóm.

- Öhm… kulcsom nincs – úgy mondom ki, hogy még mindig az ajtót nézem inkább.

- Oké – húz magához hátulról. – Ugye tudod, hogy nagyon bírlak? – kérdi halkan a fülembe suttogva.

- Azt hiszem – motyogom.

- Dobd ki – kéri halkan.

- Több mint három év… - nyögők fel felé fordulva. – Nem akarok beletörődni, hogy ennyi évet csak így… elvesztegettem – nehéz kimondani.

- Többet akarsz? – tárja szét a karjait. – Nem azt mondom, hogy gyere velem össze. Azzal jössz össze, akivel és amikor akarsz. – hadar… nehéz megérteni részegen – persze, értékelném, ha velem, de… - hajába túr, felsóhajt. – Lehúz téged, oké? Szar neked vele. És mindenki ezt mondja körülötted, én is. Igyekszem nem elfogult lenni, és arra gondolni, hogy mennyivel jobb lenne neked, velem. De komolyan, akárkivel jobb lenne neked – kétségbeesetten próbál meggyőzni.

- Holnap majd beszélek veled – motyogom leoltva a villanyt inkább.

- Tudod mit? Kérj szünetet… azt visszacsinálhatod. De következmény nélkül tehetsz akármit – látom a körvonalait, az utca fény ad elég fényt. Még a tetkóit is látom.

- Ne hazudj nekem – förmedek rá. A szünet az egy félénk szakítás.

- Jó… holnap beszélj vele. Akármiről – emeli fel a két kezét. – Attól függetlenül, hogy a pasid-e vagy sem, attól már a barátom vagy – emlékeztet.

- Barát? – nevetek fel, talán kissé hangosan, míg leveszem a pólóm.

- Barátokban egyeztünk meg, persze szívesen lennék jóval több… - szisszen fel elfordulva.

- Magadat se hazudtold meg – folytatom a kéréseim számát. – Ugyan olyan ember vagyok – suttogom őt nézve. Visszafordul…

- Ha azt csinálnám, amit élvezek… rajtad már nem lenne ruha kedves Lilith, szóval… - köhög párat zavartan, míg kilépek a rövidgatyámból. – Oké, szóval… ez erőszak lenne? – túr bele a hajába. – Megnehezíted ezt a barát dolgot – mutat felém. – Miért beszélek ennyit?! – förmed magára, én pedig felkuncogok. Belefekszem az ágyamba, és onnan figyelem őt, amint engem néz. – Nos… az segg – bólogat hevesen. – Megígértem, hogy nem fektetlek meg – rázza meg a fejét, áthúzva a fején a pólót. Én pedig alsó ajkamba harapok… hogy lehet így levenni azt a pólót?! És hogy állhat neki ilyen jól, ennyi tetkó?! Fejemet a párnába fúrom, hallom az anyagok puffanásást a földön, a szívem hevesen ver. Részeg vagyok… nincs más magyarázatóm arra, miért is fog Khalid velem egy ágyban aludni.

- Egy hete ismerlek, és az ágyamban vagy – motyogom a párnába, ahogy besüllyed mellettem a matrac.

- Hmm – kuncog fel.

- Hmm – sóhajtok fel, ahogy magához húz. Alkarja a mellem alatt ér a testemnek. Mellkasa a hátamnak feszül… fenekem ágyékának. Mégsem érzem magam zavarban. – Mit jelent a neved? – fordulok felé, leheletünk keveredik, ő az ajkaimat nézi, aztán a szemeimet.

- Halhatatlan – motyogja.

- És az enyém? – kérdem kíváncsian.

- Melyik? – kitűri a hajamat az arcomból, én pedig a karját nézem…

- Hogy-hogy melyik? – kérdezek vissza.

- Keresztnév, vagy családnév? – nevet fel halkan.

- Mit jelent a családneved? – akadok meg egy pillanatra.

- Jó szerencse – adja meg rögtön a választ.

- Halhatatlan jó szerencse? Ez komoly? – nyögők fel.

- A Lilith azt jelenti éjjel, vagy éjjeli. Görög. A Fable azt jelenti latinul, hogy mese – elmosolyodik, én pedig meglepődők.

- Most szívatsz? – kételkedem…

- Éjjeli mese, tényleg – nem nevet, komolyan mondja.

- Ha hazudsz… - fenyegetem meg.

- Akkor? – mosolyodik el. Lábamat átlendítem a csípőjén és ráülök. Mellkasán támaszkodom meg, ő beharapja az alsó ajkát és megrázza a fejét. – Megajándékozol egy merevedéssel? – mutat rám.

- Talán – egyezek bele.

- Ez már nem talán – fintorodik el, én pedig fölényesen elmosolyodom. Kezeit csuklómra fonja, széthúzza, én pedig majdnem ráesek. De fordít rajtunk. Felém mászik, lábaim közé… kezeimet lefogja a fejem mellett. Nyakamhoz hajol, és beleharap, csípője előre mozdul. És belőlem csak egy nyögés szalad ki az egész akciója miatt. Na meg persze egy kis szívritmuszavar. Szemembe néz, továbbra is lefogja a kezeimet, én pedig olyan kényelmetlenül érzem magam, hogy lábaimat mindenképpen szét kell tartanom… - Ennyitől kapkodód a levegőt? – nevet rám.

- Én csak… - nem tudok mit mondani. Most komolyan nem. – Igen – ismerem be egyszerűen. Keze végig simít hasamon, az izmok összeugranak, akaratlanul is. Mellem aljánál megáll, aztán ismét visszahajol a nyakamhoz. Szívem máris újra gyorsulni kezd.

- És mi lenne, ha megcsókolnálak? – nyelek egyet, a vér zsibbadtan kezd száguldozni az ereimben…

- Khalid – szólok rá, mikor nevet. Tudom, hogy csak a szívverésemet nézi… - Te pöcs – motyogom zavarban.

- Megcsókolnálak, de valószínűleg, le sem állnék – suttogja a fülembe, és érzem, hogy kissé megtépi a fülcimpámat. Én pedig elpirulok a ténytől, hogy érzi a szívverésem. Ez nem egészséges… ez biztosan nem az!

- Barátok – emlékeztetem, ő pedig nevetve dől le mellém ismét. Hátat fordítok neki… végül viszont fejem a kezén pihen. Mellkasa a hátamnak feszül. Szabad kezével ugyan úgy húz magához a mellem alatt. Lábam lábához ér. Álla a fejem búbját súrolja… nos… így alszom el.

4. FEJEZET

Tisztán érzem a szelet, és hallom a kocsikat mögöttem. Lepillantok, hallom a hullámokat. Aztán egyszerűen zuhanok… zuhanok és zuhanok…

Lihegve ülök fel, kéz simít végig a hátamon. Az ablak felé pillantok… világos van.

- Minden oké? – mély és rekedtes hang. Nem Dave… hátra fordulok, Khalid hunyorogva néz engem.

- Öhm… igen – nyögőm ki visszafordulva előre míg átpörgetem a tegnapot. Szemeimet meg dörzsölőm, aztán hagyom magamnak, hogy realizáljam, csak egy álom volt.

- Gyakran vannak rémálmaid? – ül fel mellém.

- Igen – nem látom sok értelmét, hogy hazudjak neki… a tegnapi után.

- Hány óra? – sóhajt fel a párna alatt kutakodva.

- Nemsokára hét – nézek az asztalomon lévő órára.

- Nemsokára itt életed értelme – fúrja fejét a párnámba. – Lelépek, csak még öt percet – nevet fel.

- Nem kell – motyogom halkan magam elé meredve. Mit csináljak?!

- Na jó, gyorsba beszéljük meg a szabályokat – ül fel ismét mellém. Én rápillantok, a hasára, a mellkasára, a karjára, a nyakára, a szájára, a hajára… a szemébe. – Csak azt csinálhatod, amit akarsz. De azt kötelezően – nyújtja felém a karját.

- Ugyanúgy pöcs leszel velem, röhögsz, és nem aggódsz – fogom meg a kezét.

- Tartsd be az enyémet, és betartom a tiedet – rázza meg a kezemet.

- Ha azt csinálom, amit akarok, annak következményei vannak – fintorodom el.

- És? Pont te félsz a következményektől? – horkan fel.

- Nem értem – ráncolom össze a szemöldökömet.

- Te… Lilith, öngyilkos gondolataid vannak… - nehezen ejti ki a szavakat, nem is néz rám. – Mi a legrosszabb ami történhet? A legrosszabb, a halál. Azzal vége van mindennek. Te meg konkrétan kergeted – nevet fel. – Mi van, ha valamit elrontasz? Semmi! – rázza meg a fejét értetlenül, és rám pillant. – Mi lehet a legrosszabb következmény? Az, hogy boldog leszel, és őszinte. Nincs min gondolkodnod, ha akarsz, te akármikor kilépsz. Szóval? – vonja meg a vállát.

- Hmm – magam elé bámulok… - Ugye tudod… hogy ez most… nagyon mély volt? – felé pillantok, de félve.

- Hmm – mosolyodik el. – Tetszik a vad Lilith, egész jó arc – borzolja össze a hajamat kikelve az ágyamból.

- Ja, képzelem – nevetek fel és nem állom meg… végig nézek rajta.

- Következő fogadás – fordul felém, a gatyáját rángatva magára.

- Mond – dőlök el az ágyon.

- Felhívsz, ha úgy éreznéd, hogy nem bírod – a szemembe néz, a gatyáját gombolja be, én pedig inkább azt a gombot nézem, mintsem a sötét szemeit.

- Nem – rázom meg a fejem. – Nem tartanám be, nem – vallom be neki őszintén.

- Hívhatsz, akármikor – biccent nekem, elfogadva. Legalább, nem hazudok, nem?

- Ugye tudod, hogy tényleg nem kell lelépned? – pattanok ki én is az ágyból.

- Biztos vagy te ebben? – nevet fel magára kapva a pólóját.

- Aha – vonom meg a vállamat belebújva egy nagy pulcsiba. Nincs kedvem semmi csiniséghez… semmihez…

- És ha… jön David? – gúnyos, elmosolyodom. Betartja a szabályokat. – Nem szívesen hallgatnám végig, hogy sikítozol – heccel tovább, én viszont csak értetlenül fordulok felé, míg magamra kapom a tegnapi rövidgatyám.

- Sikítozok? – kérdezek vissza.

- Szex – mutat az ágyamra, én pedig elpirulok.

- Én… én nem szoktam sikítozni… - zavarodok össze rögtön.

- Nem? – hökken meg.

- Jesszus Khalid! Miért kéne?! – nevetek fel eltakarva az arcomat.

- Mert annyira jó – most ő azért értetlen, én miért nem sikítozok szex közben. Én meg azért, mert miért sikítoznék.

- De… csendben szoktuk. Mármint… meghallják – mutatok körbe.

- Van, amikor nem lehet vissza fogni magad, mert túl jó – fonja össze a karjait maga előtt.

- De vissza tudom magam – fintorodom el.

- Nos, akkor nem jó – vigyorodik el.

- Elég – csapok a hasára míg a hajamat akarom felkötni. Aztán meglátom nyakamnál a lilafoltokat, és fogai nyomát…

- Jól áll – jegyzi meg a tükörből kémlelve. Vetek rá egy lenéző pillantást, és inkább hagyom kiengedve a hajamat. – Máshol is hagyhatnék – egyszerűen jelenti ki, én pedig utálom a tényt, hogy elmosolyodom.

- Ja, képzelem – forgatom meg a szememet. – Anya már tuti csinált reggelit – osztom meg vele, míg az ajtó felé mutatok. Kimondatlanul kezdeményezek vele, hogy akár ehetnénk is.

- Reggel hétkor? – vonja fel a szemöldökét.

- Korábban is szokott… - motyogom az ajtó felé pillantva. – Nem vagyok jó alvó, mindig felkell, hogy reggelit csináljon, akármikor is kelek. – hadarom el neki, visszafordulva hozzá.

- Hmm – mosolyog rám kissé szomorúan.

- Hmm – fintorodom el.

- Mi van a kajával…? – húz vissza finoman.

- Oké, hogy elmondok dolgokat, de nem olyan könnyű, jó? – förmedek rá, ő pedig két kezét maga elé húzza védekezően.

- Akkor reggelizünk – egyezik bele könnyedén, én pedig kilépek.

- Szia – motyogja nekem Ben. – …sztok – teszi hozzá egy kaján mosollyal.

- Aludtunk – nevet fel Khalid.

- Szomorú – legyint le minket megindulva lefelé a lépcsőn.

- Ebben a házban, senki nem szeret aludni? – nevet a fülembe míg közelebb lépked hozzám.

- Edzése van nyolckor. Vizilabda – osztom meg vele az indokot. – Apa dolgozik, anya felkell reggelit csinálni mindenkinek. Vasárnap általában nincs élet délig – vezetem be a mindennapokba.

- Legközelebb úgy alszok itt, hogy vasárnap kelljek fel – morogja gúnyosan, én pedig a hasára csapok. Kár, hogy meg sem érzi.

- Kukucs – köszönök a konyhában mindenkinek.

- Hello – mosolyog anyám Khalidra.

- Remek, már észre se veszi, ha itt vagyok – durcizom, bár leginkább Khalidnak. Vissza fogja a nevetést, míg leül mellém.

- Remélem ízleni fog – csicsergi anya, míg mindhármunk elé lerak egy csomó melegszendvicset.

- A neve a béke szimbólumát jelenti – szól utána Khalid. Elmosolyodva pillantok fel rá, anyám felkacag.

- És az enyém? – pillant fel rá Ben.

- Bennek hívnak? Vagy Benjaminnak? – dől hátra. – A Ben azt jelenti amúgy, hogy valaminek vagy valakinek a fia – kezdi el. – De egyébként, magában más nyelveken, azt jelenti, hogy jófiú – nevet fel. – Ha Benjamin, akkor a jobbkéz fiát jelenti.

- Woaw – biccent neki Ben. – Mit jelent a te neved? – hunyorog rá.

- Halhatatlan. A családnevem pedig jó szerencse – nevet fel. – Lilith azt jellenti éjjeli. A Fable azt, hogy mese. Bár a keresztneve görög, a vezetékneve pedig latin – fintorog rám.

- Ez régen egy hobbid volt, vagy mi? – nevetek rá.

- Nem, anyám nagy szerepet adott a neveknek az életeben – mosolyog rám.

- Hogy hívják anyukádat? – ül le közénk anya.

- Zoe – mosolyodik el, kissé kínosan. – Hívták. – helyesbíti ki őt. – Meghalt – mondja ki végül ismét.

- Oh – sápad le rögtön anyám. – Sajnálom! – fogja meg a kezét. És nem tudom ki érzi magát gázabbul az asztalnál. Ben, anyám, Khalid vagy én… A csengő fájdalmasan kezd szólni, ránézek az órára… hét múlt tizennyolc perce.

- Ne gyere ki, ha ordítok se – legyintem le Khalidot.

- Majd én – mosolyog rám Ben.

- Szörnyű vagy! – szolók hátra nevetve, míg ki nyitom az ajtót. Dave idegesen szemlél engem, addig tolóm hátrább, hogy magam mögött betudjam csukni az ajtót.

- Igaz? – néz rám.

- Attól függ mi – mosolyodom el. – Nincs a szivárvány végén arany – fintorgom rá szomorúan.

- Lilith! – ordít rám, én pedig felsóhajtok.

- Igen, bulizni voltam – biccentek neki.

- És vele? Megcsaltál?! – sziszegi az arcomba, és fogalmam sincs, mit kéne mondanom.

- Nem csaltalak meg, még mindig nem te vagyok – rázom meg a fejem. Szakítsak vele? Tényleg? Oké… mi esik jól? Ő jelenleg nem. – De nem érzed magad kurva gáznak? – kérdem meg értetlenül. – Közlik veled, hogy a csajodat mássál látták – mutatok magamra. – És te még ott maradsz az edzésen, és eszedbe se jut, hogy ide gyere rögtön! – ideges vagyok… mert igazam van! Előbb kellett volna jönnie! – Te kurvára leszarsz engem – mondom ki a nyilvánvalót. – Hadarj el három dolgot, amit szeretsz velem csinálni, akármit – kérem őt kissé szánalmasan. Az méreg eltűnik belőle, leblokkol. Mint én.

- Itt van?! – kérdez rá nyíltan az ajtó felé pillantva.

- A motorból is tudod, ne kérdezz hülyeségeket – jelenleg utálom őt. Mert az a kurva sport mindig mindennél fontosabb! Megindul az ajtó felé, én pedig visszahúzom. – Őszintén… valaha is… szerettél? – hangom elcsuklik, engem néz. – Válaszolj már! – rivallok rá idegesen. Ő pedig csak néz engem, döbbenten. – Cseszd meg! – nyögőm ki őt nézve. – Baszdmeg David! – egyszerűen kitör belőlem… soha? Komolyan… soha?! – Egy pillanat sem volt? Te most csak szopatsz? Minek vagy még velem?! Uristen… takarodj innen! – mutatok el abba az irányba, ahol lakik.

- Most szakítasz? – értetlen… annyira buta…

- Igen! – kezdem lökdösni a kocsija felé. – Takarodj innen, kurvára nem akarlak látni. Te idióta fasz! – háta csattan a kocsiján, engem pedig nem érdekel.

- Egy hetet sem adok, és visszakönyörgőd magad – szól utánam, mikor a ház felé megyek. Egyszerűen felmutatom a középső ujjamat neki, és bevágom magam után az ajtót.

- Ez egy fasz! – mondom ki anyunak, ahogy aggódva néz. – Ez egy… egy… jézusom adj már egy szótárat! Nincs kifejezésem rá! – csapok az ajtóra idegesen.

- A fasz elég jó kifejezés – nevet fel Khalid.

- Most ne nevess – kérem őt halkan.

- Kidobtad végre? – Ben nem hagyja abba a kajálást, az asztalnál ül, onnan kérdez…

- Ki – biccentek neki. Na, most már abba hagyja a kaját.

- Komolyan? – kérdik egyszerre Khaliddal… sőt anyámmal is.

- Igen! – hangom élesen csattan, anyám egy imát morog. Khalid a plafonra nevet, Ben pedig felsóhajt lehunyt szemekkel. Soha… egy percig nem szeretett. – Egyedül akarok ma lenni – közlöm mindenkivel megindulva a lépcső felé.

- Én meg nem – áll be elém Khalid.

- Kérlek… - hajtom le a fejem. – Khalid… - hangom elcsuklik, érzem, hogy felsóhajt.

- Hívj ha… úgy gondolod - vonja meg a vállát.

- Szia – ölelem át, ő pedig meglepődik. Volt már normális ölelésünk egyáltalán? Magához húz.

- Hmm – kuncog fel.

- Hmm – az én hümmögésem inkább gúnyos lesz, ő elenged egy mosollyal. Összeborzolja a hajamat, én pedig akár bunkó vagyok, akár nem, egyszerűen felsietek a szobámba. Becsukom az ajtóm, és bezárnám, ha lenne kulcsom… lassan lépkedem az ablakhoz. A falnak dőlve nézem, amint Ben kikíséri Khalidot. Beszélgetnek, Khalid a motorra mutat, Ben felröhög. Aztán biccent és visszajön a házba. Nyelek egy aprót, míg végig nézem, ahogy felül arra a motorra… De nem indul el. Egyszerűen vár. Hátra fordul, idenéz… kétlem, hogy látna a függönynek hála. Fejét rázva vissza fordul előre, majd az öcsém, hátán egy táskával felül mögé. Ez most komoly?! Elviszi edzésre?! Ben biccent, és kétlem, hogy a gondolataimat hallaná. A motor felbőg, és végig nézem, ahogy eltűnnek. Az íróasztalomhoz lépkedem. Egyszerűen lerogyok a székre, és az apró falrészt nézem magam előtt. Pár kép… rengeteg papír darabka, füzetek, könyvek… emlékeztetők. Mindez egy kibaszott parafatáblán. Idegesen kezdek letépni róla mindent. Minden időpontot, ami valami fontosat jelentet. Néhány meccs, egy-egy óra. Pár ember… letépem őket. Letépem a képeket, a „barátaimmal”. Ezek Dave barátai… Leszedek mindent, és csak leszórom a földre. Idegesen nézem, a sima barna színű táblát. Nincs rajta semmi… ez a tiszta lapom. A közepére szúrom Khalid számát. Tiszta lap… csak az, amit élvezek. A zsebembe nyúlok… a tegnapi nap számlája. Kiszúrom a sarokba. Magam elé húzom az első füzetet ami a kezembe kerül. És írni kezdek. Este fürdeni egy tóban… kirakom a tábla másik oldalára. Egy egész szál cigi… a fürdés alá szúrom. Egy füves cigi… szépen rakogatom sorba egymás alá. Csók valaki mással… szex valaki mással… átbulizni egy egész éjjelt. Ellógni egy órát egyedül. Ruhatár csere… haj csere! Kimondani, amit gondolok… új sort kell kezdenem, az első betelt. Beolvasni Davidnek. Végig nézni egy naplementét. Végig nézni egy napfelkeltét. Csajos nap anyával. Apa lány program apával. Bennel is… Felhívni magamtól Khalidot. Meglepni Khalidot. Megtanulni vezetni. Megsütni azt az idióta csokis tortát Mr.Raintonnak… folyton ezzel szívat. Mikor valamit megköszönők neki, azt mondja, csokitorta. Megkapja! Annyit ígérgetem magamnak… Ha eljutok addig, hogy komolyan sikeresen is elvégezzek egy öngyilkosságot… csak ezek után. A ceruza végét rágva gondolkodom, mit akarok még? Szétverni valamit. Segíteni valakinek. Fagyit venni egy idegennek… ez eddig huszonhárom. Flörtölni. Visszaszólni a suliban a ribancoknak… kilencedik óta hallgatom őket. Kilencedik óta! Kibaszottul Dave miatt! Filmmaratont tartani… Kihúzom a fiókot előveszem az egyik faragomat. Az ollóval csavarom ki a pengét belőle. A középen lévő kis lyuk benne, pedig lehetővé teszi, hogy felszúrjam ezt is a táblája. Abba hagyni…

- Én nem ilyen vagyok! – vágódik ki az ajtóm, és értetlenül pillantok magam mögé.

- Khalid? – bár tudom, hogy ő. Sőt, azt is értem nagyjából, mit akarna mondani. Azért mégis a nevével kérdezek rá arra, mi a faszt akar és csinál éppen.

- Ez mi? – lépked felém, a földre nézve.

- Tisztalap – fintorodom el hátra dőlve. Odapillantok… csók valaki mással, szex valaki mással. – Ne olvasd el! – pattanok fel rögtön.

- Dehogynem – tol félre rögtön könnyedén, és a cetliket kezdi sorba végig futni. – Ez most egy… bakancslista? – kérdez komolyan, végül halkan felnevet.

- Olyasmi – mondom zavartan.

- Meglephetnél egy csókkal, egyszerre kettőt ütnél ki – fordul felém egy mosollyal.

- Vicces – morgom neki, ahogy elkezdem összeszedni a szemetet.

- Kezdhetnéd az utolsóval – suttogja halkan a székemen támaszkodva.

- Szólok, ha úgy érzem menne az utolsó – fintorodom el a kukába szórva mindent a földről.

- Mit akarsz vezetni? Motort vagy kocsit? – fordul felém.

- Nem tudom… csak hirtelen írtam őket! – félve nézek rá… elolvasta, az összeset.

- Ezeket egy nap alatt végig csinálom veled – nevet fel.

- Azt tudom – biccentek neki.

- Kezdjük a filmmaratonnal – szúrja át a kis cetlit, a tábla másik oldalára.

- Barátok vagyunk… vagy több? – kérdezek rá nyíltan.

- A részemről több – közli halál lazán míg a laptopomon kezd keresgélni. – Neked én mi vagyok? – nem néz rám, a laptopot nézni, még mindig.

- Tisztalap – nevetek fel.

5. FEJEZET

Két részre tudom osztani azokat az embereket akik megvágják magukat. A dühösökre, és a kétségbeesettekre. A dühös, gyorsan vág. Oda rakod a pengét, és hirtelen húzod végig a bőrödön. Mély, gyors, egyenes… kissé még szépnek is mondható. A kétségbeesett oda nyomja a pengét. Belevág a húsba, aztán lassan húzza végig… a fájdalom nagyobb. A seb mélysége már attól függ, mióta csinálod. De nekem mindig kisebb lesz a jobb oldala így. Baloldalt mély és jobb oldal felé lesz egyre apróbb… kibaszottul fáj. A vér feltör a sebből, összekened magad akaratlanul is. Nem úgy, mint a gyors vágásnál. Oda szorítom a zsebkendőt és felszívja, ennyi. A lassúnál, általában végig folyik a karomon. Lerakom a kezem az asztalra, a kinti lámpafény ad csak némi világosságot. Nézem a két különböző vágást… párhuzamosak. Egy vége a csuklóm felé mutat, másik a könyököm felé. Végig nézem, ahogy az apró vörös csík lekúszik a karomon… kezemből kiesik a penge. Fémesen csattan a fán, de ott marad… a vér oda tapasztja. Tenyereimbe temetem az arcom, remegve sóhajtok fel… nem értik. Ez rosszabb mint a drog. Apró karccal kezdesz, és jó. Fáj, ugyan annyira fájt az, mint ez most. A fájdalom küszöb emelkedik, úgy, mint a drognál az anyagok. Először kicsitől is tökéletesen vagy. Aztán egyre több és több kell. Van, amikor ez a fajta fájdalom veszi el az eszed, és nem ez, ami benned van. Így lesznek a vágások egyre mélyebbek és gyakoribbak. Agyamat kényszerítem, hogy ne gondolj arra, amiért itt kötöttem ki. Nem! Felállok… a tükröt egyszerűen letakarom, remegő lábakkal hagyok kezemen pár zsepit, hogy az ágyam tiszta maradjon. Összekuporodom és ráharapok hüvelykujjamra, hogy ne ordítsak mérgemben… hogy magyarázom ki Mr.Raintonnak? Sehogy… sehogy sem fogom tudni…

---

- Lilith – néz rám fintorogva míg szabad csuklómra pillant. Tudtam… Nem nézek rá, az ablakon nézek kifelé. – Mi volt a kiváltó ok? – sóhajt fel. Un? Unja? Nem csodálom… engem általában mindenki megun.

- Nem fogok beszélni – figyelmeztetem halkan. Képtelen vagyok beszélni ma erről.

- Mesélj akkor… Khalidról. Így hívják, ugye? – mosolyodik el.

- Igen – biccentek neki. – De nem akarok – vonom meg a vállam. – Komolyan Mr.Rainton, akár mehetnék is. Igyon egy kávét, csodálja meg a remek szerdai napsugarakat… - nevetek fel.

- Lilith, beszélned kell. Ezért vannak az órák – hajol előre az asztalánál.

- Maga viszont tudja, hogy nem fogok – póker arcom verhetetlen, és ezt ő is tudja.

- Okos vagy, érdekel téged a pszichológia. Tudod mi lesz, ha romlik az állapotod, és újra megpróbálod – dől hátra.

- Ja – felem tömören. Járó kezelés helyett kapok egy szobát…

- Őszinte leszek veled, nem akarsz ide bekerülni – rázza meg a fejét.

- Nem is – értek vele egyet.

- Ha nem velem, akkor is beszélj valakivel – csóválja a fejét még mindig, ahogy elrakja az aktámat. Elfogadta, hogy nem fogok beszélni. Leléphetek.

- Megfogadom a tanácsát doki – biccentek neki és már fel is állok.

- Csak vidáman Lilith! – szól rám, tudva, hogy én most akkor is véget vetek ennek a terápiás órának ha a hadsereget küldené ellenem… - Csokitorta – két műköhögés közi illeszti be, és míg becsukom az ajtaját villantok rá egy fintorgos mosolyt.

---

- Hogy ment? – mosolyog rám anya. Csak őszintén… nem akarok hazudni. Ránézek, nem mondok semmit, leülök a kanapéra. Ben kíváncsian méreget, én viszont a filmre bambulok.

- Hogy ment? – kérdi meg ő is. Nem válaszolok neki… ő felsóhajt. Aggasztóm őket, de nem fogom kimondani, hogy kimondatlanul is, visszaestem. És hazudni sem fogok nekik. Utálom, mikor ezt szomorú kiskutya fejet vágják. Csendben nézzük a hülye sorozatokat. Inkább én nézem a semmitmondó műsorokat, ő telefonozik. Összerezzenek a motor hangjára, majd az ajtónk hangjára.

- Nem… nem beszédes – hallom meg anyám halk hangját. Ben hívta ide?

- Miért? – hangja miatt lehunyom a szemem. Egy kicseszett hete random feltűnik. Bár ez kétlem, hogy random lenne.

- Pszichiáter… - remek anyu, köszi! Most már tudja, mennyire vagyok őrült.

- Hogy te sose hívsz – huppan le mellém vigyorogva. Nem mosolyodom el… hazudik.

- Hallottam, hogy beszéltek – közlöm vele egyszerűen. Nincs kedvem ehhez… minek?! Minek jön mindig vissza?!

- Remek, akkor te is beszélhetsz – karolja át a vállamat egy mosollyal. Fejemet megrázom, minden idegszálammal a reklámot nézem. Nem érdekel… nem akarok beszélni. – Ne csináld ezt velem – kéri halkan, Ben pedig inkább feláll és távozik. Fejemet megrázom, nem csinálok vele semmit. – Mi a baj? – gúnyosan nevetek fel… mi a baj?!

- Depresszió… tudsz róla valamit? – dörrenek rá. Elfintorodik… megbántottam. Nem akarom, de ne legyen hülye!

- Mesélhetnél róla – ajánlja fel. Fejemet megrázom, ő pedig egyszerűen feláll. Itt hagy? Jó is volna… meg nem is. Akarom, hogy maradjon. De nem akarok beszélni. – Nekem te nem fogsz itt hisztizni meg bunkózni – közli morogva míg felkap az ölébe.

- Rakj le! – hördülök fel, ahogy igyekszem magamtól eltolni.

- Elvittem jégkirálynőt – kiabálja el magát. És már ki is visz…

- Khalid! Nem akarok sehova se menni! – ütök a mellkasára, de nem úgy néz ki, mint akit meghat. Felrak a motorra, és mögém ül. Leszállnék, de visszahúz, és már indul is. Ijedten kapok a kezéhez. Végül megcseréli kezeinket, és az övé lesz felül. – Kérlek! – nyüszítek fel, ahogy szemeimet lehunyom. Az egyszerű pólóban fázok. A melegítő gatyám bő… én így nem megyek emberek közé!

- Vezess! – szól rám én pedig pánikba esek.

- Azt se tudom, hogy kell! – csattanok rá mikor önkényesen kikanyarodik a főútra.

- Dehogynem – közli és meghúzza a gázkart.

- Baszkimár – úgy érzem túl sok a feszültség… el fogom magam sírni. A szívem jelenleg a hónap dolgozója szerepre gyúr…

- Meg akarsz halni nem? Akkor? Húzd azt a kurva gáz kart – közli egyszerűen a fülembe.

- Baszdmeg, mögöttem ülsz! – összezavarodok… nem volt még velem senki ilyen kemény ezen a téren.

- És? – horkan fel. – Azt ne mond, hogy érdekel – röhög a fülembe, hangja viszont csöpög a gúnytól.

- De érdekel – vágom rá.

- És szerinted, ha meghalnál… mit éreznének körülötted?! Ez nem érdekel téged – idegesen sziszegi a fülembe… - Csak mert nem mondom, látom a vágásaidat Lilith – kiráz a hideg a hangjától elengedem a kormányt. Fél kézzel átkarolja a derekam és egy kézzel vezeti a motort. – Kapaszkodj! – parancsol rám, én pedig visszarakom a remegő kezeimet. Megint lefordul… tudom merre megyünk. Leállítja a motort, én előre görnyedem, a hajamba túrok… túl gyorsan ver a szívem.

- De érdekel! – förmedek rá és tenyeremmel a motorra csapok tehetetlen dühömben. – És mezítláb vagyok te idióta fasz! – förmedek rá, ahogy leszáll a motorról. Leszállók róla, a föld, a kő és az ágak nyomják a talpam, de nem fogom kimondani.

- Érdekel, de nem eléggé – rázza meg a fejét.

- Mondtam, hogy elbaszott vagyok! – üvöltök rá, ő pedig elmosolyodik.

- Nézz már rám, szerinted én nem? – mutat magára értetlenül, ő halk…

- Nem – vágom rá rögtön.

- Dehogynem Li – legyint le engem, véve egy mély levegőt. – Gyere fel a hátamra – fordít nekem hátat. Hezitálok pár pillanatig, aztán felugrok rá. Megfogja a combjaimat, én pedig átkarolom a nyakát. Fejemet a nyakába fúrom és élvezem az illatát. Cigi… mentol… kölni.

Nem szól egy szót sem, míg kiér a sziklához. Lábával kissé lesöpöri a kisebb köveket majd lerak. Leülök a szikla szélére, ő pedig mellém. – Mesélj – kéri, míg a fákat nézi.

- Mit? – horkanok fel előre dőlve, lepillantva.

- Milyen ez a depresszió a te szemszögedből – nem nevet a hangja… utálom, ha nem nevet. – Vagy hazafelé te vezetsz egyedül – nevet fel végül. Így már tetszik…

- Olyan mint egy tenger – vonom meg a vállamat, továbbra is az alattunk lévő fákat nézve. - Mondjuk úgy, hogy egy depressziós térdig áll benne. Te pedig mondjuk csak a homokban napozol. Néha beljebb megyek, néha kijjebb – nem fogja megérteni… - A depresszió hullámokban jön – hangom elhalkul. – Néha nagy hullámokban – mosolygok rá.

- És most nagyok? – fintorodik el.

- Azok – felelem halkan.

- Nos, otthon van egy nagyon jó kar úszom, ha gondolod – töri meg a pár perces csöndet. Felnevetek, ő pedig elmosolyodik.

- Majd kölcsön kérem – biztosítom fejemet rázva mosolyogva.

- Bakancslista – löki meg a vállamat, én pedig felpillantok. A nap már narancssárga.

- Nagyon bírlak, ugye tudod? – kérdem őt halkan, ahogy végig nézem, amint eltűnik a fák mögött a nap. Percenkét változik az ég színe… annyira szép.

- Hát… néha – fintorodik el, én pedig a hasára ütök. – Lepj meg – fúrja arcát a nyakamba. – Lepj meg, legyél boldog – átkarolja a derekamat, élvezem, ahogy a nyakamra szuszog…

- Igyekszem – biztosítom őt. – Megleplek… vigyél haza, át öltözőm – kérem felpörögve rögtön.

- Oké – sóhajt fel és megáll előttem. Megölel, én pedig nyaka köré fonom a kezeimet és visszaölelem. Kiegyenesedik, és lábam már nem éri a talajt. – Kapaszkodj – nevet fel, és elenged, keze a comb alá nyúl, és felhúzza.

- Khalid! – szólok rá, de ő már csak mosolyogva megindul. Lábaim a csípöje köré tekeredve tartanak meg, keze a fenekemen.

- Hm? – kérdi meg könnyedén.

- Khmm… - nyögők fel zavartan mikor puszit nyom a nyakamra. – Direkt csinálod – közlöm vele mérgesen.

- Ühüm – ért egyet és kissé meghúzza a bőrt. Kezem a hajába túr… utálom, hogy ezt csinálja. Lerak… de közelebb húz derekamnál fogva… a motornál vagyunk már is? Megszívja a bőrt, kissé megtépem a haját, reflexből. Nyakamba kuncog, majd felszáll elém. Megkönnyebbülten karolom át a hasát és bújok hozzá. – Tetszik a háború közötted és a melltartók között – rekedtesen nevet fel, majd megindulunk.

- Csoda történt, beszél – nyit be hozzánk otthonosan. Én soha nem fogok így benyitni sehova… Anyu felnevet, felfutok a szobámba. Magamra rángatok egy fekete nacit, és a pólók között kezdek kutakodni.

- Tetszik a szerelésed – hümmög becsukva az ajtót.

- Ahha – hagyom rá magamra húzva egy kis toppot. Melltartó nélkül… elég a top.

- Félmeztelenül voltál előttem, és el se pirulsz már? – röhög fel.

- Csak a hátamat láttad – mosolyodom el magamra kapva egy bő lenge trikót… csípőm kissé kilóg belőle, vállamról lecsúszik. Nem hiába kell alá a topp. Kint lenne a mellem. Leguggolok és lábamra erőszakolok egy magassarkút majd a fürdőbe lejtek. Gyors smink, most az arcomra, plusz a kötelező karkötők a kezem miatt.

- Oké, ez meglepi – dörzsöli meg hunyorogva állának élét míg végig mér… - Hova is megyünk? Megyünk egyáltalán valahova? – nem engem néz, a lábaimat.

- Megyünk… van egy régi barátom, Dave utálta. – mosolygok rá.

- Ki is ő, hogy hozzá így mész? – nevet fel.

- Lány – forgatom meg a szememet. – Minden szerdán házibulit tart.

- Melody a régi haverod? – nevet fel.

- Nem laktunk mindig itt – fintorgom rá. Melody… a régi legjobb haverjaim egyike – Na, megyünk? – teszem csípőre a kezem, ő pedig megrázza a fejét.

- Ennek nem lesz jó vége… - morogja, ahogy feláll és nyújtózkodik egyet. Fekete gatya, fekete fölső… úgy tűnik nála ez az alap.

- Leléptem! – kiabálom el magam.

- Nem ígérem, hogy haza hozom – nyög fel Khalid.

- Másnap iskola! – förmed rám anyu.

- Öhm igen… nagyon… fáj a torkom – vonom meg a vállam.

- Apádnak is ezt mond – mutat rám anyu, majd kacsint. Én pedig értem a célzást. Közös hazugság legyen, ha már hazudunk.

- Na jó, te ülsz fel először, meg kell nézzem. Komolyan – mutat a motor felé.

- Ez most komoly? – nevetek fel.

- Hajrá – lök rajtam egy aprót. Lábamat átlendítem és felülök rá. Alsó ajkát beharapva, mosolyogva ül fel ő is. Aztán már megyünk is. – Tudom hol lakik – közli egy pirosnál. Keze hátra nyúl, végig simít combomon, hallom, hogy nevet.

Én szállok le előbb, mikor megérkezünk, úgy tűnik még mindig szokás a szerdai buli. Ebben azért reménykedtem. Melody szerint, pénteken mindenki tart bulit. De a szerda a hét közepe… és a hetet csak így lehet túlélni.

- Daviddel mennyit jártál bulizni? – karolja át a derekamat az ajtó felé lépkedve.

- Edzése volt… mindig – fintorodom el.

- Szánom azt a hülye gyereket… - nevet fel, könnyedén benyitva itt is.

- Kell beszélnem a lánnyal, ha nem gond – a fülébe beszélek, túl hangos a zene… itt is.

- Jó, addig felszedek valakit magamnak – nevet rám, én a hasára csapok, és már meg is indulok előre. A szőke haja eltéveszthetetlen, táncol.

- Melody – értinem meg a vállát, mire megpördül. Szeme elnyílik…

- Lilith?! – nevet rám hitetlenkedve.

- Tisztalap… - fintorgom rá.

- Dobtad? – hökken meg.

- Khalidért… hogy őszinte legyek. Új szabályok – nevetem el magam.

- Khalid Tawfeekért? – szinte lesápad. Aztán felsikolt, bár inkább túl hangos és hirtelen nevetés… de magához húz. Ezért imádtam régen is. Soha nem haragszik senkire, mindent elfelejt, annyira laza és spontán… – Annyira hiányoztál! – nevetve karolom át… - Mikor buliztál velem utoljára… másfél éve? – korhol le.

- Visszatértem – vonom meg a vállam.

- Helyes… depimanóval mi van? – húz ki a tömegből rögtön.

- Depimanó nem manó – szomorú a mosolyom, ő pedig elkomorodik.

- Jobb lesz… vele tényleg jobb lesz. Esküszöm – húz oda magához megint. – Rég láttalak ilyen dögösnek, szóval valami már most jobb lett – röhögi el magát végig mérve.

- Sajnálom az egészet… - motyogom, míg leülünk a lépcső közepére. Nincs akkora zaj, erre föl pedig amúgy sem jönnek. Ugyan azt mondta nekem, mint Khalid… ha szakítanék Davvel, hívjam fel.

- Sajnálhatod is – biccent nekem. – Mondtam, hogy nem jó neked vele – néz rám értetlenül.

- Szerettem – vonom meg a vállam.

- Khalid egy nagyon jó ember – hajol előre egy sóhajjal. – Nagyon jó barát… nem tudom, hogy pasinak is jó-e – néz rám.

- Most utalsz, hogy az lenne, mint Daviddel? – hajamat hátra tűröm.

- Csak arra, hogy ne lohald bele magad. Khalid azt csinálja amit akar… gyorsan változik, mit akar – vonja meg a vállát.

- Tudom – biccentek neki.

- De tudja, hogy kell élni. És őszintén, tudjuk, hogy erre szükséged van – veregeti meg a vállam.

- Nem igazán tudom, melyik énem az igazi – vallom be neki. – Aki Dave mellettem voltam vagy…

- Aki mellettem – fejezi be egy szomorú mosollyal. – Csak csináld, amit akarsz. Ha az most Khalid… oké, de ne törj össze – a tömeget nézi, és én is. De nem látom őt. – Havonta beszéltünk… semmit nem tudok rólad mégsem – löki meg a vállam kissé.

- Én sem tudok magamról sok mindent – alsó ajkamat harapdálni kezdem, fejemet lehajtom.

- Mennyire… komoly? – nyögi ki kissé zavarban, míg kezemet a kezébe húzza.

- Még egy… és utána tényleg gyógyós leszek – mosolygok rá, de ő nem mosolyog. Tudom, hogy ezen nem kéne mosolyogni… de ezt hogy közlőd akárkivel is?!

- Nehogy megöld nekem itt magad… ha már visszatérsz a pályára – húz magához. – Komolyan ne Lilith… - suttogja a fülembe. Aztán úgy tesz, mintha semmi nem történt volna… beszélgetünk.

Nézem, ahogy fejét hátra hajtva nevet, és nem értem, hogy miért nem ordít velem, hogy elvágtam a barátságunkat. Miért nem vágja a képembe ordítva, hogy ő megmondta. Miért tud úgy csinálni, mintha ez a négy év, egyszerűen meg sem történt volna.

- Köszönöm – nyögőm ki végül.

- Egy évig, te fizeted minden kajálásomat – vigyorog rám, én pedig felröhögők. Vissza se kérdez, mit köszönök. Leszarja… - Na… fűzd be a lányok álmát – löki meg kissé a fejem míg feláll.

- Olyan érzésem van, hogy ő fűz be engem – kuncogok fel lefelé lépkedve.

- Őt ma már csak haza kell vinned – veregeti meg a vállamat, aztán valaki elrántja mellőlem. Bizonytalanul lépkedem a konyha felé…

- Baszki – szisszenek fel a feles poharak látványa miatt. A másik gyerek vele szemben csukott szemmel dülöngél, ő kapaszkodva lecsapja a poharat. Oda állok az asztal mellé, ahol mindenki felröhög, mikor a másik srác, egyszerűen összeesik. Gondolom Khalid nyert.

- Nyertem – vigyorog rám, én pedig elfintorodom.

- Mi a bátyád száma? – húzom el onnan, legalább a piáktól. – Ajmal… száma – igyekszem megértetni vele, ő viszont csak mosolyog rám.

- Joenál van a kocsi – szavai kissé összeakadnak, és nem akarok belegondolni mennyi pia volt ez… Hajamba túrok, míg őt nézem… hogy viszem így haza?! – Táncolunk? – kérdi átkarolva, és úgy érzem, a puszta leheletétől berúgok. – Hmm? – kuncog a fülembe.

- Hmm… - fintorodom el, míg csak azért is kihúz a kertbe, ahol a táncolás megy. – Részeg vagy – közlöm vele, de táncolok vele… mondjuk, semmi erőbedobással, félek, elesne.

- Az – biccent nekem. – Dögös vagy ma este, nagyon – dörmögi a nyakamba és most értek vele egyet… ennek nem lesz jó vége.

- Tudtad, hogy sok pia miatt, általában jobbnak látják a dolgokat? – kérdem nevetve, ahogy lazán átkarolom a nyakát.

- Józanon is, ugyan ez a véleményem – rázza meg a fejét, de kissé beleng.

- Elhozlak bulizni, te meg taccsra vágod magad? – egyszerűen kiröhögőm… totál részeg.

- Ezek a bulik nekünk nem jönnek össze… - motyogja, én pedig jobbnak látom kihúzni a tömegből. A falnak tarol. Én csak oda akartam húzni, nem közé és a fal közé kerülni.

- Hát nem – nyögőm ki… azért a fal kemény. És ő nem kis darab… ez fontos dolog, ha neked esik valaki.

- Rohadtul akarlak már egy ideje – motyogja a homlokát nekem döntve.

- Részeg vagy – hangom bizonytalan… nem akarom, hogy így kapjon le először. Szerintem azt sem tudja hol van. De holnap tutira lesznek részek, amikre nem fog emlékezni.

- A részegek őszinték – fintorog rám. – Amúgy is közöltem már akkor, mikor először találkoztunk – röhög fel.

- Khalid – kérem őt halkan, kissé eltolva a mellkasánál fogva.

- Hmm? – féloldalas mosolyában és a sötét részeg tekintetében van valami… közelebb hajol, nekem nincs hova hátrább… vagy előrébb. Mellkasom belesajdul abba, ahogy félre ver a szívem, mikor ajkai enyémeken landolnak. Kissé elszámított részeg sebességgel… aztán elhajol, és egyszerűen a fal tövébe hány.

- Baszdmeg – sóhajtok fel ellépve onnan és végig simítva a hátán, amíg lazán kiadja magából. – Ennyire szarul nem csókolok… - motyogom neki, mikor végez egy remek adaggal és megtörlőm a száját egy zsepivel.

- Kurva gáz vagyok – motyogja erősen lehunyt szemekkel.

- Gázabbul érzem magam, nyugi – fogom meg a karját, ahogy magam után húzom.

- Meghalok… - kezét a fejére tapasztja, lehuppan a járdára, térdei közé ejti fejét és én meglepődőm. Nem ilyennek képzeltem el… mármint, nem csak a csókot mással. Hanem őt is, azt hittem ő tökéletesen tudja mennyit kell innia ahhoz, hogy jól érezze magát, de ne legye hulla részeg, mint most.

- Oké, valahogy haza kéne jutnod… van valaki, akit felhívhatnék? – kérdem leguggolva elé… kezdek aggódnia érte!

- Lehánytam a cipőd – motyogja míg nekem adja a teloját.

- Khalid ez zárolva van – mutatom felé a telefonját, ahol bizony számokat várna a készülék, hogy feloldjam. Nézi… nézi… örökkévalóságig nézi, majd rám néz kétségbeesetten.

- Fogalmam sincs, mi a kód – nyögi ki.

- Most szopatsz? – hördülök rá.

- Hát… jó volna… szexuális téren – mosolyodik el.

- Baszki! – sziszegem a fogaim között inkább magamnak míg felállok… itt mindenki hulla részeg… kit hívhatnék fel? Dave barátait… előbb vezetek én haza! Aztán a motorra pillantok… - Baszki – ez már inkább az a kétségbeesett baszki. – Feltudsz állni szépfiú? – sóhajtok fel lepillantva rá. Ő felnéz rám, hunyorogva.

- Hányni fogok – jelenti ki könnyedén, és előre hajol… és hány.

- Remek – nézem őt amint teste megfeszül… hallom az öklendezést. – Te mit ittál? – nyögők fel a kék szín láttán.

- Kuraszó – hangja gyenge, és hiába akarnám, hogy haza sétáljon velem innen… nem fog.

- Oké, gyere. Pattanj a motorra – húzom fel nagy nehezen.

- Nem tudok… vezetni – néz rám homlok ráncolva.

- Remek, én sem. Te félig, én félig… oké? – tárom szét a karomat, de utána rögtön utána is nyúlok… baszki. Elmosolyodik… - Ülj fel… - szisszenek fel őt nézve, előre félve a gondolattól, hogy ez lesz a vesztünk. Ő felül, én pedig elé huppanok. Ajkai megtalálják a nyakamat, én pedig hátra fordulok. – Nem! – szólok rá. – Most nem – egészítem ki magam. – Hányás szagod is van – fintorodom el.

- Ne már – nevet fel átkarolva a hasam.

- Oké… hogy indítom el ezt a szart?! – csattanok fel idegesen, ő pedig egyszerűen megrúg valamit oldalt… de ki is támaszt minket.

- A zsebemben van a kulcs – suttogja a fülembe. Idegesen csavarodok ki érte, és túrok bele a zsebeibe, míg meg nem találom. Oké… menni fog… gyerünk Lilith!

- A sírba viszel – hangom megremeg, ahogy a motor felbőg…

- Pont ezt nem akarom – szorosa ölel át, én pedig csak emlékezetből indulok meg… ahogy ő csinálná. Fogalmam sincs… robotpilóta. Az agy sötét állománya. – Nálam maradsz éjjelre? – kérdi a fülembe duruzsolva, lesem szarva, hogy túl soknak érzem ezt a stresszhelyzetet. Mert nem tudom, hogy kell vezetni, és kissé akadozva megy, és félek… és ő részeg, és ettől jobban félek. Mármint, nem tőle, a helyzettől…

A sírás szélén, és a folytonos „nem” szócska ismételgetése közben állítom le a motort, a házuk előtt. És egyszerűen remegve előre dőlök a megkönnyebbüléstől. Leszállok, a motor majdnem eldől vele, én pedig lenyúzom a vádlim, ahogy igyekszem kitámasztani ezt a szart! Khalidot lehúzom róla, rám támaszkodik, alig bírok eljutni az ajtóig. Ott viszont rohadtul dörömbölni kezdek az ajtón. A nyakamba harap… megdől… én pedig nem bírom megtartani és eldőlök vele.

- Cseszdmeg! – csattanok rá felülve, és felhúzva őt is. – Kurvára utállak most! – szipogom neki túl nehezen felhúzva. Az ajtó kicsapódik, értetlenül. – Hello… - mondom az öccsének… - Betudod vinni? – kérdem meg erőltetve magam. – Vagy a…

- Ajmal! – ordítja el magát befelé menet.

- Könyörgőm állj már meg – nem tudom leplezni, hogy kétségbeesett vagyok… a picsába is! Az vagyok!

- Mi a baj? – nem néz rám, szemei lehunyva pihennek. Én pedig nem válaszolok neki.

- Mi a fasz… - mordul fel Ajmal… egyszál alsógatyában lép ki, és veszi át rögtön tőlem őt. – Te hoztad haza? – néz rám értetlenül, ahogy igyekszik megtámasztani az öccsét.

- A motorral… de… nemtudom… csak beszélgettem aztán…

- Nyugodj meg… gyere be… ő…

- Nem… haza megyek – mutatok magam mögé.

- Hányás van rajtad, ide vezettél, és remegsz! Nyugodtan itt aludha…

- Kösz, nem. – hárítok rögtön.

- A kocsim az egyik haveromnál van és nem tudlak haza vinni, ez nem az a környék, ahol lányokat elengedek ilyenkor szó…

- Haza sétálok, megoldom, oké? Csak… intézd el őt – mutatok a félájult srác felé. – Bocs – nyögőm még ki és már sietek is el onnan. Remegve túrok a hajamba, szinte futólépésben indulok hazafelé. Nem így akartam ezt az éjjelt! Nem tudom, hogy kell vezetni, és nem tudom, hogy jutottam el egyáltalán idáig! Meginvitált éjjelre, de még magáról sem tud. Oké, lehet Melodinak igaza van… Melody mindig tudja mi van… csak megdugni akar. Jézusom… elhányta magát, mikor megcsókolt!

- Hello – köszönöm rám egy társaság, és oda se figyelve megyek el mellettük.

- Hozzám ne érj – pördülök meg, mikor kéz ér a hátamhoz. A srác mosolyogva húzza maga elé a karjait.

- Temperamentum van – füttyent fel.

- Kotródj – sziszegem neki, és már indulok is tovább. Ne… ezt most ne… még ezt mára ne. Könyörgőm…

- Na – húz vissza a kezemnél. – Bulizni megyünk, nem tartasz velünk? – vigyora számomra gyomorforgató.

- Te ez Darvon csaja – csapja karon az egyik.

- Ki nem bassza le Darvont? – kapkodom a fejem a hangok között…

- Inkább Khaliddal kavarok – nyögőm ki, mire kissé nevetve felhúzza a szemöldökét az, amelyik a karomat fogja. Azt mondta, hivatkozzak rá… hivatkozom!

- Khalid meg én… - fejét megingatja… - nem vagyunk barátok. – mosolyog rám.

- Hagyj békén – rántom ki karomat az övéből. Sietősebben lépkedem tovább… a trikó megnyúlik rajtam, majd a reccsenő hang… a szívem fél ütemet kihagy, és vissza kézből pofozom fel a srácot. Feje elfordul az ütés erejétől, kapkodom a levegőt, leginkább a félelem miatt. Oldalra köp az útra, és a vér átszínezi nyálát. Én pedig egyszerűbbnek látom a futást… hazáig.

6. FEJEZET

Fejemet a párnába fúrom a neve hallattán… nem… nem és nem.

- Lilith! – lihegve ront be az ajtón.

- Én mondtam neki! – förmed rá Ben… de hallom, ahogy ellépked.

- Baszki, sajnálom – hadarja el, míg érzem, hogy mellém mászik az ágyon. – Neharagudj… kérlek – a takarót egyszerűen húzza le rólam.

- Nem akarok beszélgetni – suttogom neki, a falat szuggerálva.

- Babe… - egyszerűen felhúz, idegesen nézek rá. Szeme elnyílik… nyakán úgy két másodperc alatt jelenik meg az ér. Az állkapcsa megfeszül, keze ökölbe szorul és hátra dől. Áthúzom fejemen a szakadt inget és oldalra dobom. – Ki volt? – hangja mély, félelmetes.

- A bokor amibe beleestem miattad – vágok vissza könnyedén. – Vagy az a kurva út, amit hazavezettem – egyszerűen az arcába vágom a párnát.

- Ki volt a pólód? – rám ordít, megszeppenek…

- Te idióta pöcs! – ismét püfölni kezdem a párnával, minden haragomat kiadom magamból, ami azóta gyűlik, hogy haza értem. – Te fasz! – a párnát kitépi a kezemből, és még én magam sem tudom, hogy fogja le a kezem és gyűr maga alá.

- Ki volt? – nem mosolyog, nem röhög… ismét semmi Khalidos nincs benne.

- Megcsókoltál, és elhánytad magad – vágom a képébe.

- Azt kérdeztem… ki volt? – kezdi elveszteni a türelmét. És én leszarom.

- Kurvára nem érdekel mit kérdeztél! – idegesen lökőm le magamról. – Te elhánytad magad tőlem! – a nagy párnámat vágom az arcába, ő pedig úgy vágja oldalra, ahogy én soha nem tudnám két kézzel sem.

- Rohadtul nem miattad hánytam el magam te idióta, hanem a pia mennyiségtől. És szerinted így terveztem?! Most pedig mond meg, ki volt – csípőmre ül, kezemet a fejem fölé fogja. Ő ideges… de én is az vagyok!

- Baszdmeg! – ellenkezem tovább, míg igyekszem lelökni magamról őt.

- Kis Z? – morogja.

- Szerinted megkérdeztem a nevüket? – egyszerűen felröhögők az abszurditásán.

- Többen voltak? – szinte látom, ahogy amúgy kreol bőre ellenére is most lesápad.

- Takarodj a picsába – sziszegem a képébe.

- Ha lekaplak, elmondod végre?! – kétségbeesett… még mindig leszarom.

- Nem, és ne merd megpróbálni – vágom rá rögtön. – Tegnap elég jól belejöttem a „nem” mondogatásába. Amúgy, ha csak megdugni akarsz… ne törd magad, jó? – mosolygok rá.

- Ez az én szerepem, nem a tied – az a halovány kétségbeesés, ami volt, ismét visszaalakul színtiszta dühhé.

- Hogy fasz vagy? Igaz – mosolygok rá.

- Mond meg ki volt… könyörgőm – homlokát az enyémnek hajtja.

- Azt mondta nem vagytok barátok – kénytelen vagyok, egy fasznak lenni vele…

- Rám hivatkoztál, és utána lett ez? – emeli fel a kezében a pólóm… vagy legalábbis maradványait. – Megölőm őket… - mosolyodik el egy biccentéssel, és nem tudom, ennyiből miért tudja, hogy ki volt az. Lemászik rólam, és már a szobámba sincs. Észreveszem a szuszogásom, gondolom idegességem miatt. A párnáim szanaszét… én mégis az oldalamra fordulok. Vissza, az eredeti pozíciómba… egész napra…

---

Mi van akkor, mikor a srác, aki akartod ellenére belefurakodik az életedbe… lehány egy csók után?

Aztán lelép, szétverni valakit?

És este se jön róla jel? Akit amúgy utálsz, de aggódsz érte…

Nos… gondolom így kellett eljönnie az első alkalomnak, hogy én hívom fel őt.

- Megyek – szól bele, és már le is rakja. Tartalmas beszélgetés volt… felhördülök és az asztalra dobom a telefont. Ki mondta, hogy jöjjön?! Legalább megjegyezhette volna, hogy most én hívtam fel őt. Oké, nincsenek téveszméim, az is elég lett volna, ha elmondja, jól van amúgy. A kis táblámat nézem, és leveszem a naplementét, és átrakom a másik oldalra. Másik fiúval csókolózni… ott hagyom. Majd ha lesz valakivel egy normális smárom, leveszem.

- Veszek új pólót helyette – értetlenül fordulok hátra hozzá.

- Az előbb hívtalak – figyelem őt meghökkenve.

- Már erre jöttem – vonja meg a vállát.

- Jól vagy? – kérdem meg… bár nehezemre esik, ahelyett, hogy „miért vagy itt ilyen otthonos?”…

- Nem – néz rám, de nem látok rajta semmit. Kezeire nézek, és látom véres bütykeit.

- Te most komolyan verekedtél? – szemeim elnyílnak míg oda lépkedem és kezembe veszem a kezét.

- Te most komolyan azt hitted, hogy nem fogok? – röhög fel.

- Minek?! – nézek rá értetlenül.

- Miattad – vonja meg a vállát.

- Khalid azért…

- Sajnálom, a tegnapot – egyszerűen néz fel rám. – Most ezt tényleg kurvára sajnálom – fejét csóválva hajtja le, hallom, ahogy sóhajt. – Ajmal mondta, hogy kivoltál. És, hogy… lehánytalak – fintorogva néz fel rám.

- Pontosabban – emelem fel az ujjam. – Megcsókoltál, és lehánytál – nos, jobban elviseltem volna, ha csak lehány.

- Visszacsókoltál? – homlokát összeráncolja, kíváncsian fürkész.

- Nem volt erre idő… annyira szar volt, hogy telibe hánytál – tárom szét a karom.

- Ezt mintha már reggel megbeszéltük volna – ajkait összepréseli, én pedig még mindig egy párnával ütném, ha tehetném. Igazából, tehetem is, csak erősebb.

- Soha többet nem megyek veled bulizni, sehova – kötöm ki neki komolyan, és elfekszem az ágyamban.

- Rohadtul elbasztam – nyög fel. – Baszki tényleg… neharagudj! – a hátamra fordít, akaratom ellenére.

- Nem haragszom… - fordulok vissza. – Többet ne verekedj – motyogom a párnába, annak ellenére, hogy tudom, sőt érzem, hogy engem vizslat.

- Visszacsókoltál volna? – felröhögők a néma percek után feltett kérdésére.

- Nem, de azért nem kellett volna lehányni – ez van! Nem teszem magam túl könnyen ezen.

- Ugye tudod, hogy rohadt gázul érzem magam? – hangja keserves, felé fordulok. Tenyerei mögé bújtatott arca is eléggé kínba torzult.

- Ja, akkor is mondtad – azért… legalábbis ott is szarul érezte magát.

- Új próba, vagy ilyenek? – fordul felém.

- Nem – rázom meg a fejem a plafon felé fordulva. – Szerintem leszbikus leszek – bólogatok lassan a plafonomnak. Hogy adom be anyáéknak? Csak állítsak haza egy lánnyal, és ennyi? Hogy kell felszedni egy lányt? Én is lány vagyok! Felszedem magam. Vagyis… mintha magamat szedném fel.

- Threesome? – nevet fel.

- Még mindig utállak – közlöm vele mosolygás nélkül.

- Na jó, tisztázzunk valamit – hajol fölém könnyedén. – Ha megcsókolnálak, visszacsókolnál. Akarnálak is megcsókolni, de ez kétemberes dolog. Amíg azt mondod, hogy nem, akár poénból, is… nem foglak – hadarja el.

- Jó – vonom meg a vállam.

- Jó, mint megértted. Vagy jó, mint megcsókolhatlak? – féloldalas mosolya ellenére is elfintorodom.

- Megértettem – lökőm meg a vállát, emiatt pedig visszahuppan mellém.

- Azért, még csak nem is tiltakozol, ez már olyan, mintha igent mondtál volna – nevet fel.

- Nem érdekel, szerinted milyen – folytatom tovább a semlegességet.

- Mesélj nekem, hány póz volt, amit kipróbáltatok David barátunkkal? – felém fordítja a fejét. Bár nem reagálok, de elpirulok. – Csak egy szám – rúgja meg óvatosan a felhúzott térdeimet a sarkával.

- Kettő… - motyogom zavarban.

- Kettő? Te jó ég – egyszerűen kiröhög… - Úristen, beszélgethetek szerencsétlen csórival? – ő jól érzi magát legalább. – Had tippeljek. Sima egyszerű alap, meg a kutya – kibírhatatlan idegesítő mosolya van.

- Hagyj békén – végül elnevetem magam, de csak azért, mert túl kínosan érzem magam.

- Jójó… - vesz egy mély levegőt. – Póznak számíthat, az is, hogyha orálisan va…

- Akkor három – vágok közbe.

- Fejenként – teszi hozzá. Értetlenül fordulok felé…

- Mi az, hogy fejenként?! – förmedek rá.

- Mond, hogy kinyalt legalább – olyan komolyan néz rám, hogy elröhögőm magam.

- Khalid, váltsunk témát! Azonnal – könyörüljön…

- Most hülyéskedsz velem – néz rám döbbentem, ismét felém hajolva. – Komolyan?! Egyszersem?! Soha?! – hökkent, de röhögni akar, komolyan meglepődik.

- Úristen, úgy érzem magam melletted, mintha még mindig szűz lennék – csapok a mellkasára, de nem érzi meg.

- Hát ne haragudj, azért mert fasz járt benned, tekinthetjük úgy, hogy komolyan szűz vagy – még mindig hitetlenkedve fekszik vissza a hátára. – Majd egyszer megmutatom milyen a jó nyelvmunka – vigyorog rám.

- Khalid… mi odáig nem jutunk el – paskolom meg az arcát egy kedves mosollyal.

- Poén: már most eljuthatnánk odáig, ha akarnék – vág vissza egyszerűen, én pedig elfintorodom.

- Köszi, nem elég, hogy lehánysz a csók után… még ki is jeleneted, hogy lefeküdni sem akarnál velem – fejemet csóválva ajándékozom meg a plafont egy mosollyal.

- Te teljesen hülye vagy – adja fel a reményt…

- Az, még mindig beengedlek a házba – fordulok felé.

- Gyere – fogja meg a tarkóm.

- Nem! – förmedek rá, és már igyekszem eltolni a mellkasánál fogva őt.

- Hülye picsa – nevet rám.

- Hülye pöcs! – vágok vissza idegesen. Ajkai ismét ott landolnak az én ajkaimon. És bár utálom magam érte, nem akarom eltolni tovább. Foga közé csípi, alsó ajkam, és kissé megtépi.

- Hmm – mosolyog rám… utálom a mosolyát. Hogy a pólóját markolom, amit most gáz elengedni. Utálom, hogy kiugrik a szívem a helyéről. Utálom, hogy élveztem. Utálom, hogy szuszogok.

- Hmm – hagyom rám, inkább a plafon felé fordulva. – A vécé az ajtómmal szemben van – hadarom el neki.

- Baszki… hagyd már abba – röhög rám eltakarva az arcát, én pedig elmosolyodom. – Ahelyett, hogy igent mondanál egy rendes smárra… - duzzogja nekem… biztos van már tizennyolc?

- Hagyj – nyomok az arcába egy párnát.

- Élveznéd – csap rá a párnával a combomra.

- Csak aludj – nyöszörgőm a hasamra fordulva.

- Biztos forrásból tudom, hogy ki sem keltél egésznap az ágyból, szóval hogyan is lehetsz te álmos? – végig simít hátamon.

- Lefárasztasz – morgom a párnán keresztül az első választ, ami az eszembe jut.

- Pedig lesz idő, mikor ennél sokkal jobban lefoglak – olyan nyugodtan közli… míg belemarkol a fenekembe, és a vérem ismét megindul. – Ehhez se vagy hozzá szokva… - nevet fel.

- Miért lennék?! – nézek rá értetlenül a könyökeimen megtámaszkodva.

- Nem lepődők már meg semmin, azok után, hogy ki se nyaltak – ért velem egyet.

- Letudnál szállni a tapasztalatlanságomról? – förmedek rá.

- Esélytelen – sóhajt fel engem nézve, és ajkaimat összepréselem, míg ismét belemarkol a fenekembe. – Komolyan, rohadt kíváncsi vagyok rád. Mármint, ez olyan, mintha szűz lennél – nevet rám.

- Takarodj – ejtem fejemet a párnába.

- De már nem fájna – folytatja. – Bár… David farka lehet kicsi volt és… - a párnát a képébe nyomom. Lábamat átlendítem a csípőjén, és komolyan… minden erőmet beleadom, hogy meg tudja fojtani. – Szeretem, ha így harcolsz cica – rakja arrébb a párnát egy mosollyal. A csuklóimra pedig ráfonja a kezeit.

- Minden lánynak ezt mondod, akit akarata ellenére dugsz meg? – fintorgok rá.

- A pincémbe úgysem hallják a sikolyaikat – mosolyog rám.

- Van lánc meg minden? – vonom fel a szemöldököm.

- Kloroform is – bólogat hevesen. – Szeretnéd, hogy kikötözzelek? – vigyora túl perverz… annyira, hogy komolyan elképzelem, hogy kikötöz. – Oh, ha beindítana, akármit – kezeimet széthúzza, és akaratlanul is közel kerülök hozzá.

- Kihagynám – fintorgom rá.

- Kötél nélkül is elég jó lenne, nem nehéz téged lefogni – pillant a kezeimre, példát statuálva ezzel.

- Keress valakit, aki szereti, ha kikötik. Áldásom rátok – mosolygok a képébe.

- Kiakadnál, ha mással látnál – valószínűleg az én mosolyom az előbb, olyan irritáló lehetett, mint az ő mosolya most.

- Akkor most mond azt, hogy te nem – a fülébe suttogok, a kezeimet ellengedi… keze végig simít oldalamon, és tudom, hogy nem fog megállni a fenekemig.

- Nem hazudok, kiverném a lelket is abból a szerencsétlen párából – kuncog fel, ahogy csípőmet lenyomja az ő csípőjére.

- Nincs hozzá jogod, ha mással vagy – vonom meg a vállamat.

- Mással vagyok? – mutat kettönkre röhögve.

- Leszel – biccentem oldalra a fejem.

- Honnan veszed? – hördül fel.

- Khalid Tawfeek… ugyan már – röhögök rá.

- Nem kell mindent elhinni amit a bulikban hallasz – fejét oldalra fordítja, az ablakomon kezd kifelé bámulni. A nyakát nézem… soha nem szívtam még ki senki nyakát szerintem. Félek, hogy beindulna… nem akarom.

- Sötétedik – közlöm vele az egyértelműt csak azért, hogy megtörjem a csöndet.

- Megyek már – biccent nekem, szinte meg se várja, hogy leszálljak róla.

- Te most hisztizel? – szólok utána.

- Majd beszélünk – int nekem hátra, és már ott is hagy…

---

Nézem a táskám, de valahogy nem akarok bepakolni. Röhejesnek tartom magam, hogy egész este ennyi jár a fejemben. A suli… hogy nem akarok bemenni. Dave… mindenki más. Nincs ehhez kedvem.

- Elkéstek! – kiabál fel anya, én pedig a tükörbe megszemlélem karikás szemeimet… most kéne jönnie a sminknek. Arcara, és karra. A karkötők, egy visszafogott színes ruha, Dave kedvéért. Lemenni, és beülni a kocsijába majd megkérdezni: Milyen volt az edzés? Ehelyett itt ülök, pizsiben az ágyon, nulla alvás nélkül, és a táskámat bámulom. Ki a faszt érdekel Dave?! Idegesen állok fel… fekete hosszú gatya, fekete trikó. Sőt, a gatya még szaggatott is. Ha így meglátna, visszaküldene, hogy ne poénkodjak. A hajam kifésülöm, nem fonom hátra, nem kötöm össze, nem csatolom el. A karkötő tömegre nézek az asztalon, és úgy döntök… itt az ideje Lilithnek. Nekem. Úgy, ahogy én akarom. Nem titkolózom… mert nem gáz, hogyha depressziós vagyok. Szóljon be érte valaki, megverem. Csak azokat a könyveket dobálom be a táskámba, amik érdekelnek is. Semmi mást. Megállok a tükör előtt, látom a hegeket a kezemen. A karikás szemeimet… mindenki azt fogja hinni, hogy David miatt van. És én leszarom… Hajamba túrva igyekszem le a lépcsőn.

- Hello anyu – köszönök be a konyhába míg a táskámba szóróm a kaját.

- Woah – mér végig.

- Ja, Woah – mosolygom rá fancsalian.

- Hát… szép napot drágám – nevet fel, én pedig biccentek neki, és elindulok. Kezeimet zsebre rakva sétálok a suli felé. És bár tudom, hogy el fogok késni, nem érdekel.

- Egy fuvart? – gördül be mellém Khalid. Végig néz rajtam, elidőzik a kezemen, majd szemembe néz kérdőn.

- Sétálok – rázom meg a fejem tovább lépkedve előre, ő viszont mellettem gurul.

- El akarsz késni? – nevet rám.

- El – vonom meg a vállam.

- Oké, a motoron is eltudsz, addig körőzök, amíg tetszik – nem nézek rá… nem akarok rá nézni. – Na gyere cica – nyúl a kezemért, én pedig ráfintorgom. – Legalább egy ölelést, és hagylak, ha akarod – állítja le a motort, ahogy leszáll róla. Karjait széttárva figyel engem, én pedig fintorogva, de átkarolom a derekát, és hozzá bújok. – Mizus? – úgy kérdi, mintha nem hagyott volna ott tegnap… Hajamba puszil, szememet lehunyva szívok mélyet az illatából, és nem érdekel hirtelen a suli.

- Ehh… - nincs kedvem többet mondani.

- Hmm – kuncog fel.

- Hmm – hagyom rá.

- Na? Motor? – biccent fejével az említett szerelme felé.

- Jó – adom be a derekam, míg visszaül, én pedig fel mögé.

- Addig mesélhetsz is akár – ajánlja fel, míg elindul, de lassabban, mint szokott.

- Miről? – bújok hátához, és bár szorosabban, mint kéne… nem rója fel.

- Miért hiszed, hogy sorra dugok mindenkit, mondjuk – ajánlja fel kezdésnek.

- Mert Khalid vagy – morgom a hátába.

- Ja, mióta ismerlek hat gyerekem született, és további tizenkettőre adtam esélyt – förmed rám, bár nem olyan nagy a hatása, lévén, nem látom az arcát.

- Hülye – gyenge visszavágás, de nem telik többre.

- Tudom, hogy túl jó vagyok… de nem dugok meg mindenkit – nevet fel könnyedén, a sulim parkólójában leállítva a motort.

- Én még mennék – utalok arra, hogy kurvára nincs kedvem az iskolához jelenleg.

- Jó, beszélgethetünk itt is – száll le a motorról.

- Veled beszélgetni kínos – fintorgom rá, át lendítve a lábam a motoron, de nem szállok le.

- Csak te érzed annak – áll meg előttem egy mosollyal.

- Az elég – mosolygok fel rá.

- Szombaton lesz egy buli… eljössz? – ő miért tudja ilyen könnyedén felvetni ezt?!

- Hol? – bátortalanul kérdezek vissza.

- Olyan környéken, ahol nem iszok – nyugtat meg.

- Hát ez jó is, meg nem is – annyira szar környéken házibuli, hogy ő nem iszik…

- Vigyázok rád – vonja meg a vállát.

- Eddig nekem jobban ment a rád vigyázás – hozom fel ismét, ő pedig az ég felé fordítja a fejét.

- Egyenlítek egyszer majd úgyis – legyint le unottan.

- Kétlem, hogy olyan részeg lennék egyszer, hogy ne tudnék magamról – érvelek megvédve magam, tudom hol a határ! Vele ellentétben…

- Ne is legyél, a pincémben ébrednél – vigyorog rám.

- Kikötözve? – biccentem félre kissé a fejemet, még mindig felnézve rá.

- Egy kézzel is letudlak fogni, nem kell kötél – a perverz mosolyától összeugrik a gyomrom, végül nevetve lehajtom a fejem zavaromban. – Lassan kicsöngetnek az első órádról – guggol le, így pedig mindenképp arcomat tudja kémlelni. Kétségem sincs afelől, hogy elpirultam…

- Neked nem kéne suliba lenni? – oké, hogy én lógok, de ő?

- Nincs első órám – mosolyog rám.

- Akkor menj a másodikra – intek neki.

- Úgy, hogy a motoromon ülsz? – vonja fel a szemöldökét, én pedig már fel is állok. – Nem megyek még, ráérek – áll fel velem szemben.

- Aham – fonom keresztbe a karjaimat magam előtt.

- Aham – utánoz le megforgatva a szemét. Kinyújtom rá a nyelvem, ő pedig ezt is leutánozza egy laza eleganciával. Arcomat felfújom, ő pedig nevetve fogja meg arcomat. Ujja a bőrömbe mélyed… mindenképp csücsöritek, ahogy összenyomja az arcomat, ő nevet. Én fintorgom. A csengő idáig kihallatszik az épületből, ő pedig mögém pillant. – Na, húzzál órára – mosolyog rám.

- Úgy, hogy fogsz? – fonom kezemet az övére, de nem tudom lefejteni magamról a kezét.

- Akár – féloldalas mosolyára a szívem ismét úgy dönt, hogy itt az ideje a kemény munkának…

- Hmm – nem tudok mit mondani, de nem akarom, hogy övé legyen az utolsó szó. Alsó ajkát beharapva néz rám, tuti röhejesen festek ilyen fejjel…

- Bocs, igazából nem sajnálom, de illem – engedi el az arcomat. Végig simít nyakamon, közelebb hajol. Kezem lecsúszik a kezéről, ahogy hajamba túr, és megszívja kissé alsó ajkam. Egyszerűen megrándul a nyomrom, és a mellkasom zsibbadni kezd. Szemeimet lehunyom, ahogy elengedi az alsó ajkam, de visszatér egy puszira. Egy… hosszú puszira. Féloldalas mosolyával találom szembe magam mikor szemeimet kinyitom. Ajkaimat összepréselem zavaromban.

- Ja… megyek… - mutatok hátra.

- Oké – tovább mosolyog, kezeit zsebre dugja.

- Ja… - erősítem meg magam, és zavartan a suli felé fordulok.

- Szép napot – vonja meg a vállát… imádja a helyzetet. És ezt utálom.

- Te pöcs – nevetek fel megrázva a fejem.

- Te picsa – sóhajt fel, de képtelen tagadni, hogy imádja ezt az egészet. Sőt, nem is akarja tagadni! Én viszont a hajamba túrva fordítok neki hátat, ahogy megindulok a suli felé. – Szombat! – szól utánam, mire hátra fordulok és már a motoron ül. Biccentek neki… letörölhetetlen mosollyal lépek be az iskolába. Úgy érzem magam, mint egy királynő. Leginkább azért, mert már nem érdekelnek. Akik érdekelnek, azok kevesen vannak. A családom, Melody, Khalid… Mosolyogva sétálok végig a folyosón, megbámulnak. Feketében, smink nélkül… a vágások a kezemen. Bámuljanak. A terem felé tartok, ahol órám lesz, és semmi más nem érdekel.

- Hello csajszi – köszönöm rám értetlenül Tom.

- Hello – biccentek neki elhaladva mellette, meg sem állva.

- Mi van? – húz vissza. Végig néz rajtam, aztán kezemen.

- Két éve diagnosztizálták a depressziót, amúgy körülbelül két és fél éve van, vagy három… - világosítom fel és már megyek is tovább. De aztán visszafordulok. – Oh… ha látnád Davidet – emelem fel a kezem, hogy várjon egy pillanatot. – Megmondanád neki, hogy bassza meg? – kérdem mosolyogva. – Köszi – intek neki, és már be is lépek a terem ajtaján. Nos… induljon a pletyka áradat.

7. FEJEZET

- Még mielőtt informálnád – förmedek rá anyámra, ahogy kifelé kezdem tolni Khalidot, aki éppen csak belépett a házba.

- Szeretem, ha informálnak – állít le az ajtóban.

- Jó, menjél szépen kifelé – kérem az ajtó felé mutatva.

- Mi van?! – néz rám értetlenül.

- Szombat este, mehetnénk végre?! – csattanok rá idegesen.

- Viszlát – kiabál be, majd szinte kirángat. – Most pedig hadarj – áll velem szemben. Kezemet összefonom mellem alatt, és úgy döntök, ma makacs vagyok.

- Nem, menjünk – intek a motor… - Hol a motor? – hajolok ki előle, hogy megnézzem a kocsit

- Ajmalé, gondoltam néha kocsikáznunk is kéne – hadarja el.

- Tudsz kocsit vezetni? – vonom fel a szemöldököm.

- Csak a motort jobban szeretem – sóhajt fel megindulva a kocsi felé. Beülök az anyós ülésre, ő pedig a kormány mögé. Beindítja, és tényleg tudja vezetni. Ez valami tehetsége lehet… pluszba. Mindent elvezet tökéletesen. Ez kezd igazságtalanság lenni. – Csak megyek előre, addig nem megyünk sehova, míg nem beszélsz, mi a bajod – figyelmeztet rám pillantva. Fura úgy menni vele valahova, hogy nem bújok hozzá. – Minek ezek a felesleges körök?! Úgyis kihúzom belőled! Akkor meg?! Egyszerűbb lenne, ha csak őszintén elmondanád – ő soha nem fogja megérteni, hogy van, amit az ember nem akar szimplán elmondani? Neki minden ilyen egyszerű. – Az én bajom az, hogy ma este bulizni jöttem, de neked szar a kedved. És nagyobb az a bajom, hogy nem mondod el – nevet fel keservesen.

- Suli – vonom meg a vállam.

- Megy a pletyka? – kérdez rá nyíltan. Felé fordulok… ő felém… a kocsi megáll a pirosnál. Fogaimat összeszorítom és úgy érzem képtelen vagyok ennyi pletykát elmondani…

- Túl sok atrocitás egy nap alatt – rázom meg a fejem az ablakon figyelve kifelé.

- Mivel basztatnak? Szétverjek valakit? – komolyan kérdezi, én pedig elmosolyodom.

- Lányokat csak én üthetnék meg – vonom meg a vállam.

- Akkor üsd meg őket és kussolnak – keze a combomra simul, ami idegesen ugrál fel és le… abba hagyom. Óvatos köröket ír le hüvelykujjával bőrömön. Ajkamat kezdem inkább idegességemben harapdálni.

- Nem verekszem – azért, ez látszik rajtam, nem?!

- Mik zavarnak? – kezét csak addig veszi le combomról, míg vált.

- Nincs különösebb, egybe folyik az egész – hajtom hátra fejemet az ülés támlának. – Dave, hogy ő szakított. A vágások, öngyilkos dolgok… biztos Dave miatt, mert nem tudom feldolgozni, hogy elhagyott. Örült vagyok, diliházba kéne zárni. Teljesen kifordultam önmagamból. Beleörültem abba, hogy Dave már nem szeret. – hadarom el azokat, amik hirtelen eszembe jutnak. – Nem mintha valaha is szeretett volna – hördülök fel magam elé meredve.

- Van igazság alapjuk? – fordul felém leparkolva a kocsival.

- Dave miatt van – mutatom fel a karom. Ő pedig olyan hirtelen kapja felém a fejét, hogy félő, megrándul a nyaka.

- Mi? – kérdez vissza reflexből, annak ellenére, hogy hallotta.

- Míg vele voltam… az… nem volt egyszerű a suliban – dadogom zavarban az idegessége miatt.

- Ez miatta van?! – förmed rám.

- Nem miatta! – hazudtolom meg magam. – Csak… közvetetten. A suliban sokat basztattak miatta. Hogy vele vagyok. Aztán a családdal is szar lett a kapcsolatom. És oda lettek a régi barátaim. Minden megváltozott, sok veszekedés… nem tudom – nyögőm ki végül őt nézve. – Napoljuk el ezt, kérlek – dörzsölöm meg az orrnyergem.

- Meg fogom verni. – jelenti ki hidegvérrel, míg kiszáll és becsapja a kocsi ajtót.

- Bulizni jöttél – szállok ki én is.

- De most ideges vagyok! – tárja szét a karját felém lépkedve. Lábújhegyre állok és a szájára nyomok egy puszit. Szerintem jobban meglepődik, mint én azon, hogy még mindig képes eljönni hozzám. Elnyílt szemekkel néz rám, végül biccent és csak összefűzi a kezeinket és behúz.

- Még mindig? – kérdem a karjához bújva.

- Kicsit – mosolyog le rám, én pedig megforgatom a szemem.

Emberekkel fog kezet… bemutat. Köszönök, igyekszem megjegyezni a neveket. Senki nem kérdez rá, kije is vagyok. Én pedig furcsálom, de örülök neki. Nem akarom hallani, milye is vagyok.

- Táncolunk? – kérdem a kis tömeg felé pillantva, mikor ismét ott hagy minket valami nagyon kigyúrt, nagyon teletetovált nagyon magas férfi.

- Persze – mosolyog rám és hagyja, hogy húzzam magam után.

- Imádlak – motyogom a nyakába, ahogy átkarolom és magamhoz húzom.

- És még nem is ittál – kuncog a fülembe.

- Néha anélkül is eltudlak viselni – mosolygok rá, de már táncolva.

- Néha – fogja meg a csípőmet és hagyom, hogy irányítson.

- Ne – nevetek rá mikor a nyakamhoz hajol.

- Miért ne? – dörmögi a fülembe.

- Mert ne – nincs normális indokom…

- Csak mert túl jó? Ugyan Li – kuncog fel, és érzem ahogy fogai kissé beleharapnak a bőrömbe. Amint végig csókolja a nyakamat… nem tudom hány számot bírok így végig táncolni. Túl gyorsan váltakoznak. – Kapok végre egy igent? – hangjától kiráz a hideg, főleg, hogy a fülembe duruzsol.

- Soha nem fogom nyíltan kimondani, hogy igen – nézek rá fejemet rázva.

- Akkor egyszer csakúgy lekaplak – figyelmeztet.

- Sokáig tartott idáig eljutni? – vonom fel a szemöldököm kérdőn, ő pedig felröhög.

- Te jó ég… mindenkit így csavarsz az ujjad köré? – imádom a mosolyát… a konyhába húz. Felülök a pultra, a hátát nézem, amint a szekrényeket nyitogatja, nem törődve azzal a pár fazonnal akik itt vannak bent. Tudni akarom, milyen vele csókolózni. Muszáj tudnom.

- Te vagy az első – alig figyelek a szavakra, a lábain tekintek végig, a hátán, a karján… hogy nézhet valaki így ki?!

- Sok mindenben lennék az első neked – röhög fel, míg két pohárkába tölteni kezd valami piát.

- Te most erősen flörtöltél velem? – nevetek rá, mire ő mosolyogva felém fordul. Néz egy darabig… elidőzik mindenhol a tekintete, lassan zavarban érzem magam.

- Több hete teszem már, de köszönöm, hogy észretted… ha nagyon erősen flörtölök az általában ilyen – néz a szemembe és ha eddig kétségem volt a fekete szeméről, hát most már nincs. Két lépésbe telik és előttem áll. Combjaimat széthúzza, közéjük lép és magához húz egy karjával és már előre is hajol. Hátrább dőlök a meglepetéstől, de időt se hagy, tarkómnál húz vissza és… megcsókol. Szuszogni kezdek, ahogy megérzem a nyelvét. Ujjaim közé szorítom a pólóját tehetetlenségemben, míg nyelve végig simít az enyémen. Ahogy kissé megmarkolja a hajamat, és jobban magához húz. Az, ahogy felém mozdul. Az illata… képtelen vagyok arra, hogy érdekeljen, hogy ezt valakik talán végig nézik. Nos… ez smár. És édes istenem milyen jó… Derekamon lévő keze a combon simít végig, és belemarkol… és ha lehetne, mélyítenék a csókunkon. Nem akarom, hogy elhúzódjon. Én pedig rohadtul nem fogok. A tegnapi nap után… ez kell. Küzdenék, hogy irányítsak, de esélytelennek érzem. De nem is bánom. Az időérzékem valahol elveszett az út közben, mikor felém lépett. Ő lihegve húzódik hátrább, és jól tudom, hogy az én légzésem még gyorsabb. De igyekszem figyelmen kívül hagyni. Combjaimat fogja, én a pólóját… kissé elnyílt ajakkal figyelem őt, fogalmam sincs most mi lesz. Próbálom lenyugtatni a testem, de a légzésem még mindig túl zavaros. – Hmm – nyögi ki pár másodpernyi hosszú szemezés után, mikor ő legalább már normálisnak tűnik.

- Hmm – hangom kissé rekedtes, zavartan köhögők párat, majd a hajamba túrok. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom.

- Na… hát ezt bármikor megismételném – nevet rám elmosolyodva.

- Talán – mosolygok rá.

- Talán? – csattan rám, de röhög.

- Talán – karolom át a nyakát. Nem tudom, hogy én húzom-e lejjebb, vagy ő hajol le ismét. Az biztos, hogy most én csókolom meg őt. Valahol akkor vesztem el minden maradék női tartásomat, mikor hallom, hogy felmordul amíg a combomba markol, én pedig a pólójánál húzom magamhoz. Nos ez az a pont, ahol úgy vagyok vele, hogyha csak szex miatt is tepert ennyit, rohadtul leszarom. Szerintem ő úgy három perccel ezelőtt jutott arra a pontra, amire én most. Vagyis a „a konyha pult is jó” érzéshez. Köhögnek mellettünk zavarba, úgy húzódik el, hogy az ajkamat kissé megtépi. Én pedig ettől ismét mérlegelem a konyha pult lehetőségeit. Mikor én kinyitom a szemeimet, addigra ő már oldalra néz.

- Most? – vonja fel a szemöldökét. A férfi bólint, mögé nézek, az a férfi pedig engem néz. – Beszélgetek, aztán lépünk – suttogja a fülembe, és leemel a pultról. Megfogja a kezemet és kifelé kezd húzni.

- Azt mondtad beszélgetsz – nézek rá értetlenül mikor kinyitja nekem a kocsi ajtót.

- Pontosan, te pedig itt szépen megvársz – mutat az ülésre, szemöldököm felszalad.

- Hogy mi? – engedékeny kérdés, lehetőséget adok neki, hogy elhadarja a helyzetet, vagy konkrétan rákérdezzek.

- Beszélgetek… te pedig nem szállsz ki. Dereng? – mosolyog rám.

- Dereng… ne verekedj – fonom össze a karjaimat magam előtt.

- Ha nem én ütök először akkor nem én verekszem – féloldalas mosolya… várakozó testtartása… beülök a kocsiba, ő rám csukja az ajtót. Arcomat meg dörzsölőm… smároltunk. Legszívesebben a tenyerembe síkitanék. Bár az túl gyerekes lenne, ugye?! Felsóhajtok egy sikítás helyett és fejemet hátra hajtom. Kipillantok az ablakon. Khalidék tényleg beszélgetnek… bár idegesen. Oké, ez így nem igaz. Khalid teljesen nyugodt, a másik kettő ideges. Látom amint megrázza a fejét és hátat fordítva nekik felém sétál egy mosollyal. Én pedig rohadtul nem értek semmit.

- Mi van? – kérdezek rá nyíltan, mikor beül mellém.

- Balhéznak Kis Z miatt – vonja meg a vállát, mintha semmiség lenne.

- Mi? Ez mit jelent? – azt akarom, hogy konkrétan fejtse ki.

- Megvertem – kissé felnevet míg felém néz, aztán inkább az útra és elkanyarodik.

- De…

- De megvertem. Jogosan – szögezi le. – Csak most megvan ki védi őt, és ki engem – vállát unottan rántja meg.

- Minek kell oldalt választani? – Lábamat felhúzom és felé fordulok az ülésben.

- Mert az emberek imádnak oldalakat választani, hogy csúnyán nézzenek rám az utca túloldaláról – röhögi el magát. – Komolyan, semmi extra. Egy kis idő míg leülepszik mindenkinek – miért tud úgy csinálni, mintha lófasz lenne az egész?

- Ez gáz – fintorodom el.

- Az a gáz, hogy emiatt eljöttünk – nevet fel.

- Te hoztál ki – nézek rá értetlenül.

- Nem fogok előtted balhézni – förmed rám.

- Bocs főnök – mosolygok rá. Ő viszont csak megrázza a fejét nevetve.

- Hova vigyelek? – felém pillant, én pedig őt nézem… komolyan, létezik genetikában ennyire sötét szem?

- Csodaországba? – kérdezek vissza reménykedve.

- Nincs nálam fű, se óvszer – magabiztos mosolya miatt muszáj megforgatnom a szemem. – Hozzád vagy hozzám? Konkrétan erre utaltam – nevet rám.

- Nekem mindegy – döntöm hátra a fejem őt nézve még mindig.

- Ajmal ragaszkodik hozzá – keze combomra csúszik.

- Oké – egyezek bele a kimondatlanba. – Közöld vele, mielőtt találkozom vele, hogy ne aggódjon – szemeimet lehunyom… nincs kedvem erre gondolni.

- Nem az a fajta, aki nem aggódik – kuncog, elmosolyodom a hang miatt…

- Tesók vagytok, te semmin nem aggódsz – lustán fordítom felé a fejem, látom, hogy fintorba rándul az arca.

- Én is aggódok, csak jobb a póker arcom – felröhögők… ő és a pókerarc. Mindenkinek más a pókerarc… valakinek a tipikus faarc… ő neki a nevetés.

- Ne hazudj nekem – kérem őt az alsó ajkamat harapdálva mikor leállítja a kocsit az udvarban.

- Nem szokásom, néha a bocsánat hazugság mert nem sajnálom, de konfliktus kerülő vagyok – vigyorog, semmit nem vesz komolyan. Az életet sem igazán.

- De tényleg ne, oké? – nyújtom felé a kisujjamat.

- Miért hazudnék? – vonja fel a szemöldökét engem figyelve.

- Akármiért, hogy csak megdugj – mosolygok rá. – Inkább mond meg, annyira nem köt le – vállamat meg rántom… ha neki a mosoly a pókerarca, akkor a sima faarc a mérges arca?

- Ez most komoly? – ismét… utálom, hogy nem mosolygos a hangja.

- Mindenre értem, ez csak egy példa – a kisujjam még mindig ott lóg a levegőben. – Dave után, nincs kedvem hazugsághoz. Szóval, ha netán, reggel felkelek és karikás a szemem és úgy véled, csak barátok vagyunk, közöld lazán – menteni a menthetetlent úgy, hogy ne vegye észre? Tudom, hogy lehetetlen, de valahogy nem akarom belátni.

- Haza viszlek – biccent nekem és már nyúlna is a kulcs felé.

- Mond, hogy nem jogosan mondtam, és vigyél. Addig ne – csapok a kezékre.

- Ez pletyka! – dörren rám.

- Jaj Khalid – fintorgom rá.

- Jézusom Lilith! – nyög fel a kormányra hajolva. – Általában élek szexuális életet… de egyszer sem mondtam nekik, hogy ez nem egy éjszaka! Nem is ismerem őket, nincs olyanom, hogy barátság extrákkal – komolyan kiakadt… - Lefekszem lányokkal – bólogat nekem továbbra is, kezdem úgy érezni magam, mintha fogyatékos lennék. – De kérdezd meg azokat, akik ezt mondták neked, hogy mindig buliban ismerem meg őket, és mindig közlöm velük, hogy nem akarok semmit – rácsap a kormányra, meg sem rezzenek, ilyenektől nem szokásom. – Egyszer volt, hogy több lett mint csak szex, de attól még hidd el Lilith, nem tepernék ennyit, egy kibaszott dugásért – rám mutat, mintha lenne még más a kocsiban.

- Oké, vihetsz – hangom flegma, nem is tervezem, hogy ne az legyen. Ez mind szép és jó, sőt… még meg is nyugtat… de ez most burkoltan az is jelenti, hogy nem érek neki annyit, hogy teperjen értem? Jó, ezt mondjuk megértem… de azért kimondva fáj.

- Nehéz veled – sóhajt fel.

- Ja, hallottam párszor – vágom rá egy halovány mosollyal. „Olyan kurva nehéz veled”… majdnem négy év alatt hányszor hallottam?

- Te picsa – hangja fáradtnak tűnik. Bennem fáradt el. – Ki ne merj szállni! – húz vissza ahogy kezem a kilincsre csúszik.

- Te pöcs – vágom az arcába, ő pedig egyszerűen áthajol. Oké, most nem tudom mi van! Un… nem un… akar, nem akar… megcsókol. Hát ez biztos. Tarkómnál tart, hogy esélyem se legyen hátrább húzódni… fogalmam sincs, hogy tudja-e, hogy egyáltalán nem akarok.

- Bemehetnénk? – motyogja elhúzódva, én pedig biccentek neki. Kiszállok, ahogy ő is. Utána lépkedem, zavarban… Kinyitja az ajtót, látom, amint megdörzsöli tarkóját. Lerúgja a cipőjét, én viszont inkább rendesen lerakom mellé. – Miért nem alszol öcsi? – borzolja össze Latif haját, ő pedig felém néz a tévé elől.

- Hello – mosolyog rám. Félszegen intek neki… nem tudom, hogy itt mi a szokás. Mármint… Khalid éjjel hoz haza egy lányt. Nem tudom. – A szociális gondokkal küzdő angyal lány – nevet fel halkan. Khalid ad neki egy tockost én pedig értetlenül nézek rá.

- Ne üsd meg! – förmedek rá, mire mindketten értetlenül néznek rám.

- Az öcsém, ez hagyomány – mutat felé.

- Akkor se – fonom keresztbe a karom.

- Bírom őt – közli lazán Latif, és érzem, ahogy elpirulok. Khalid felnevet, de csak halkan.

- Fél órád van – figyelmezteti a tévére mutatva. Latif biccent, ő pedig megindul tovább, és én nagyon igyekszem, hogy ne tévesszem szem elől a sötétben. Kéz fonódik a számra, és a derekamra… reflexből ütöm hasba könyökkel, mire felnyög. Hátra fordulok, Ajmal a hasát fogva görnyed előre, én pedig elkerekedett szemekkel figyelem őt.

- Úristen ne haragudj, reflex! – fogom meg rögtön a vállát, mintha segíthetnék.

- Semmiség – nyögi ki kissé elhaló hangon.

- Figyelj, az előbb mondtad, hogy ne üssem az öcsém – áll meg mellettünk Khalid felhúzott szemöldökkel.

- Én csak… reflex volt – védekezem rögtön.

- Jó lesz vigyázni azokkal a reflexekkel - nevet fel fejét rázva Khalid, míg kiegyenesíti Ajmalt. – Nézz rá Latifra fél óra múlva, hogy alszik-e már – csapkodja meg a vállát, míg Ajmal rávicsorog és bólint. – Ja, és remélem tanulságos eset volt Lilithel kapcsolatban – hasára csap, de könnyedén. Mint én az övére. Kezeit a vállamra rakja és már tol is tovább. – Öt perce vagy itt, befenyítesz engem, és még a bátyámat is megvered. Más valami? – kérdi a fülembe suttogva.

- Uhm… nincs – rohadt gáz vagyok. Szinte belök az ajtón, aztán felkapcsolja a villanyt és hallom a zár kattanását.

- Még mindig képes vagy zavarban lenni? – hátulról látom amint megrázza a fejét, de nevet. Most is. Hogy képes valaki ennyit nevetni?!

- Hmm – morgom válaszadás helyett.

- Hmm? – fordul felém, míg lehúzza magáról a pólót.

- Hmm… - nézek végig a felsőtestén.

- Nem bánom ha meztelenül alszol, azt sem ha csak fehérneműben, de ott a szekrényem, ha kéne – mutat a háta mögé. Egy mosolyt vissza fogva lépkedem oda és nyitom ki. A sötét színek dominálnak… ezt elsőre is megtudom állapítani. Pár fehér és színes póló lóg ki a sorból. Azok a színes pólók is sötétek… Kiveszem a legfelső pólót és felé fordulok, amolyan kérdőn, hogy ez lehet-e a pizsim. - Felőlem – közli a székére dobva a gatyáját. Alsó ajkamat beharapva húzom le magamról a felsőt, és kapom magamra az övét. Melltartómat és a gatyámat így varázsólom le már magamról. Szóval… ha pizsit ad, nem tervez semmi… olyant? Jézusom… szóval akkor nem akar lefeküdni velem. – Ha akarsz tévézni akkor…

- Nem szoktam tévét nézni – vágok közbe a hajamba túrva.

- Aludni? Csak mert esküszöm az ágyam nem harap – mutat a szóban forgó bútorra.

- Ne legyél már egy pöcs! – csapok a hasára idegesen. – Toleráld már, hogy te vagy a második srác akinél ott alszok. Igen is zavarban vagyok! – förmedek rá, de csak halkan. Nem akarom, hogy akárki is felkeljen.

- Jó-jó – nevet rám felém lépkedve. – Tolerálóm – emeli fel a két kezét.

- Te semmit nem tolerálsz – fintorgom rá, ahogy megáll előttem.

- Nem igazán, de általában el tudom veled felejtetni, hogy mennyire zavarban vagy – hogyan kötöttem ki mellette? Oké, gyengém a fekete haj. Talán ez volt az első dolog amit imádtam Davidben… a sötét barna haja. Khalidé fekete. A szeme is. Davenek a lelke.

- Általában – motyogom őt figyelve. Szemét megforgatja és kikerülve eldől az ágyon. A sötétben csak kontúrokat látok, de mellé fekszem. – Miért kezdtél el velem beszélgetni? – nem értem… annyira nem értem.

- Lilith Fable – sóhajt fel. – Hát tényleg nem laktál mindig jó környéken – keze magához húz a derekamnál fogva.

- Mi? – értetlenül meredek a szemeibe.

- Nem ismertelek, csak hallottam rólad, nyugi. Melody részegen nagyon érzelgős – halkan kuncog… én viszont még nem nagyon értem. – Röhejes volt téged jókislány szerepben látni, mikor amúgy ő volt a legjobb barátod. Melody… te is tudod, hogy nem véletlen vagy jó a pszichológiában. Azért tudsz akárkit is manipulálni, mert Melody mellett muszáj volt elsimítanod a balhékat régen. Azért beszélgettem veled, mert tudtam, milyen vagy. Jó társaság… de azért Dave mellett ez legalább megmaradt – arcát félig a párnába temeti. Lehunyt szemekkel morogja az anyagba a szavait.

- Én nem hallottam rólad – akadok ki rögtön, elvégre, jogos lett volna!

- Ennek örülök, nem szép körökben mozogtam – mosolya szívszorító. – De ugye mindenkinek van egy előtte utána kép… nekem anyu halála volt. Ennyi – keze szorosabban fonódik körém, én pedig hozzá bújok. – Tudod, Latif… - mosolya nem őszinte.

- Jó példa meg ilyenek? – kérdezek rá kisegítve őt.

- Jó példa meg ilyenek – biccent nekem egy aprót.

- Sajnálom – halkan suttogom neki, félek, hogy a lelki békéjébe taposok.

- Én is – ő mégis rám mosolyog. – Azért, nem vagyok olyan elbaszott. A családom sem tragédia – hangja könnyed, és imádom, ahogy kissé rekedtesen felnevet.

- Miért varrattad szét magad? – kérdem a mellkasán lévő mintákat nézve.

- Ez volt az első – mutat az oldalára, kissé felülve. Én pedig megszemlélem a pipacsot… színes. Kevés színes tetkója van. Olyan, mintha vízfestékkel, valami túl tehetséges művész, rá fröcskölte volna. Félreértés ne essék… rohadt jól néz ki.

- Szeretem a pipacsokat – mosolygok rá míg kezemet végig húzom a szárának kissé görbült vonalán. Halkan felkuncog míg engem néz.

- Anyám kedvenc virága volt, úgy gondoltam ez illik – felpillantok rá, kissé meglepődve. – A színes tetkók a legfontosabbak, azokat imádom a legjobban – magyarázza, míg hátat fordít nekem. – Ez egy amolyan belsős poén – ahogy felnevet, válla kissé megrázkódik. Én pedig megnézhetem bal vállánál a hatalmas színes tappancs nyomót benne a „Hakuna Matata” felirattal. – Ajmalnak is van, és nekem is. Latif miatt, mikor nagyon kivolt… régen mindig ezt a mesét néztük, belsős poén lett. És úgy gondoltuk, feldobjuk vele a kedvét. Szóval, ha szar kedve van, akkor mindig elkezdjük neki énekelni – azt hiszem életében először félszeg mosollyal fordul vissza felém.

- Ez túl aranyos… jóég… túl sok érzelem – temetem arcomat a tenyerembe halkan nevetve. – Komolyan… ezután nincs nagy és erős jellemed a szememben. Mármint, nem rossz értelemben, de ezután képtelen lennék félni tőled – nevetek rá halkan.

- Először is, miért kéne félni egy erős jellemtől? Másodjára, miért félnél tőlem? Harmadjára… talán néha jobb lenne ha félnél – fintorogva borzolja össze a hajamat.

- Az erős jellemeket nehéz más belátásra bírni. Nem tudom, miért félnék tőled… kitudja – vonom meg a vállam.

- Ne félj – forgatja meg a szemét.

- Más színes tetkó? – terelem vissza témát. Ő felsóhajt és elém nyújtja az alkarját.

- Ez – mutat egy apró kirakós darabkájára. Zöldes, kissé kékbe futó az árnyalata, szín átmenetes… szép. – Ez is amolyan… csapat tetkó – pillant le rá ő is. – Ajmalnak is van, apámnak is, Latif is szeretne. És még pár nagyon jó barátomnak van ez.

- Mindenkinek ilyen színű? – kérdem felpillantva rá.

- Nem, igazából, csak az enyém hideg színű, mindenki másé melegszínekkel teli – nevet rám.

- Szeretem a zöldet – vonom meg a vállam.

- Gondolom nem jöttél rá, hogy én is – mutat a falára, én pedig elmosolyodom.

- Melodynak is van ilyen tetkója – mutatok a kezén lévő kis kirakós darabra.

- Rózsaszín piros árnyalatban – biccent nekem.

- Szóval nagyon jóba vagy vele, és nem mondtad – fonom keresztbe a karjaimat, vele szemben ülve, a sötét szobában.

- Nem volt okom, mondani – mosolyodik el.

- Ő nagyon tetszik – mutatok a csuklójára. Kézfejétől úgy üt el az egész feketeség, hogy képtelenség, hogy nem tűnjön szembe. De könyöke felé ebből a fekete erős sávból könnyedén visz át átmenettel fákat. Egy egész erdőt igazából. Kezét felemelem, a másik oldalán is megszemlélem. Teljesen körbe van tetoválva.

- Szeretem az erdőket – nevet rám.

- Ő? – mutatok a holdra könyöke hajlatában.

- Szeretem az éjjeleket – biccenti oldalra a fejét…

- Ez színes – mutatok a holdra. Van benne egy kis kék.

- Nagyon szeretem az éjjeleket – suttogja titokzatosan egy idegesítő mosollyal. – Neked van?

- Nincs.

- Miért? – néz rám értetlenül, én pedig elmosolyodom.

- Nem tudom – vallom be őszintén. – Nem gondoltam rá, hogy kéne… és… - abba hagyom a mondatómat…

- És? – szemöldökét felvonja, azt akarja, hogy folytassam.

- Nem rontom el a kedved – hajtom le a fejem.

- Nahát – csapja össze a kezeit, míg arca meglepődöttséget tükröz. – Csak nem a drágalátos volt barátod nem szerette a tetkókat? Lilith, komolyan meglepnél… - nevet fel keservesen.

- Jó na! – csattanok rá.

- Komolyan, csináltál te valamit ebben a négy évben, amit ő nem akart – förmed rám.

- Nemtudom… biztos – motyogom lehajtva a fejem.

- Mondj egyet – követeli idegesen. Én pedig nagyon gondolkodom. Általában azt csináltuk, amit ő akart, de általában azokat én is élveztem. Nem tudom… jó volt, hogy valaki gondoskodik rólam.

- Utálta, hogy lövök – ugrik be rögtön.

- Hogy mit csinálsz cica? – dől előre kissé értetlenül.

- Sport lövészet – hadarom el neki. – Apu… öhm… szóval ez ilyen családi dolog – nevetek fel.

- Te lösz… te… jó oké – emeli fel a két kezét nevetve. – Te jó ég… én pedig bementem abba a házba és flörtöltem veled – nyögi ki. – Apád ellőhette volna a golyóimat! Illet volna szólnod, nem? – csattan fel a szemeimbe nézve.

- Azt hittem nálad a flört más milyen, mint amit nálam csináltál – mosolyodom el, ő pedig egyszerűen eltarol. Keresztbe dőlök el az ágyon, ahogy felém kerül… combjaimat kissé széthúzza, fejem mellett támaszkodik meg… szinte az ágyba préselődöm. Bár ezt úgy akkor felejtem el, mikor rendesen megcsókol. Keze végig simít a combomon felfelé. A csókot szerintem én variálom át smárrá, mikor feljebb tűri a keze a pólómat.

- Milyen tetkót akarnál? – válik el tőlem, én pedig pár pillanatig értetlenül nézek rá. Főleg azért, mert nem bírom értelmezni még a kérdést.

- Öh… nem tudom – nyögőm ki, és nehéz kizárni, hogy felettem támaszkodik, félmeztelenül.

- Akarsz? – a nyakamba suttogva kérdezi meg, és én így nagyon nem tudom, hogy mit is akarok.

- Biztos – nyögőm ki halkan mikor megszívja a nyakamon a bőrt.

- Felelőtlen kijelentés – állam vonalát súrolják az ajkai, én pedig oda hajolok, hogy megcsókoljam.

8. FEJEZET

- Hát én nem tudom – nevet fel Melody.

- Én se – az ajtóval szemben állunk. Mindketten csak bámuljuk. Pedig neki van már tetkója.

- Hát figyelj… biztosan akarod? – felém fordul, alsó ajkam beharapom. Nos… még mindig úgy vagyok vele, hogy akármikor kiléphetek, nem?

- Nem – mosolyodom el. – Egyedül megyek majd haza, köszi, hogy elhoztál – ölelem magamhoz gyorsan.

- Mindenképp mutasd majd meg – köti a lelkemre, titkon hálás vagyok neki, amiért megvárja míg bemegyek…

- Hello – köszönök az embereknek bent, és bár hangom kissé remeg, rám mosolyognak…

---

- Kukucs – szólok a telefonba rögtön, mikor felveszi. Hátamon fekve figyelem a plafonomat a földről.

- Hello – nevet fel.

- Tali? – kérdem kissé izgatottan.

- Dolgozom – kuncog a telefonba.

- Te dolgozol? – tűnődőm el.

- Csak néha besegítek egy haveromnak az autószervízében. Ha végeztem beugrom érted, oké? – hadarja el. És még mielőtt belekezdhetnék ismét beszélni kezd. – Vagy nálatok legyünk? Akarsz egyáltalán valahova menni?

- Nekem mindegy… - mosolyodom el lábaimat felemelve, és lábfejemet figyelve.

- Neked mindig minden mindegy – nyög fel. – Oké, beugrom érted. Kocsi, vagy motor?

- Mindegy – alsó ajkam beharapom a hörgésére, és felnevetek, mikor kinyom. Szemem elé húzom az alkaromat, és megnézem a rajta virító mintát. Szerintem tökéletes hozzám. Képletek… kémia képletek. Bár nem vagyok oda a kémiáért, a pszichológiáért igen… a szerotonin, dopamin és acetilkolin képlete egymás alatt. Szerotonin a boldogság és elégedettséget adja, a dopamin szenvedély és szerelem és az acetilkolin a tanulás, álmodozás és memória. Idegesít a kis fólia a kezemen, de nemsokára leszedhetem…

- Hogy vagy? – pillant rám anyu, mikor leülök az asztalhoz, csak úgy unalomból.

- Unottan – terülök el az asztalon, felpillant rám a magazinja mögül, apró mosoly majd ismét a sorokat figyeli. – Szerintem lelépek ma este – osztom meg vele.

- Khaliddal? – továbbra sem néz rám.

- Kavarunk – osztom meg vele.

- Már egy ideje sejtem – nevet rám… végre rám néz.

- Mármint anyu… már nagyon kavarunk – fintorodom el.

- Oh…

- Oh… - mosolyodom el.

- Holnap suli – figyelmeztet.

- Nincs kedvem bemenni – fejelem le az asztalt.

- Mikor volt? – hördül fel.

- Mikor nem hallgattam állandóan azt, amit most – bár csípősen válaszolok, nem bánom meg. Igazam van.

- Te döntöttél így – lerakja a magazint, kezeit az asztalra fekteti…

- Ez volt a jó döntés, attól még nehéz – motyogom neki mérgesen. Némi együtt érzés nem esne rosszul…

- David gyerekes? – kérdez rá nyíltan.

- David és a barátai és az iskola gyerekes. Anyu… - sóhajtok fel rápillantva. – …nincs más téma, csak ez – emelem fel a kezemet. Bár nem a jobb kezemet, amin a tetoválás van, hanem a balt. Amin nagyobb vágások, mint a jobbon.

- Hova mentek Khaliddal? – tereli el a témát görcsösen. Utálja, azt, amilyen vagyok. És ha beleszakadna se beszélne róla… tabu téma.

- Nem tudom – nézek rá egy halovány mosollyal. – Nehéz lenne beismerned, hogy elbaszott vagyok? – hajolok előrébb.

- Ne mondj ilyeneket! – csattan rám, keze viszont az asztalon csattan. Fejemet megrázva nézem őt.

- Anyu… fogadd már el – kérem őt kissé könyörgően. Nem tudom hány hónapja ismerem Khalidot. Azt hiszem másfél… vagy kettő talán. És ennyi idő elég volt, hogy átvegyem a stílusát. Vagy vissza vegyem a régi stílusomat… őszinte vagyok.

- Nem beszélünk erről – motyogja rám bámulva, még sincs olyan érzésem, mintha látna engem.

- És szerinted ez így rendben van? Kettönk közül, te vagy az, aki nem akarja megbeszélni – a magazint idegesen veszi fel, ismét bele akar merülni. Nem válaszol… - Anya! – kérem őt idegesen. – Ha egyszer… ha egyszer tényleg megtenném… - sziszegem neki.

- Elég! – csattan rám.

- Pont ugyan ezt mondom! Elég! – kelek ki magamból míg a magazint kitépem a kezéből és oldalra vágom. – Lásd már be, hogy elbaszott vagyok és ezzel nem tudsz mit csinálni! Ez nem a te hibád ez…

- Szerintem ez elég durva – szól közbe egy rekedtes hang.

- Szia – mosolyog rá anyám, lehajtom a fejem… igyekszem rendezni magam.

- Ez röhejes - nézek anyura.

- Lilith! – pisszeg le.

- Tudod, én megtudom veled beszélni ezt egy búcsúlevélben, de nem hiszem, hogy te megtudod velem akkor beszélni – vágom hozzá elvéve Khalidtól a magazint és elé dobva.

- Hey! – szól rám Khalid visszahúzva a kezemnél fogva.

- Az igazság néha fáj, de jobb mint hazudni, nem? – rázom meg a fejem őt nézve.

- Hozom majd – sóhajt fel Khalid, míg az ajtó felé indít.

- Muszáj? – morgom neki.

- Ja – borzolja össze a hajam. – Mi a vita tárgya? – néz le rám értetlenül míg beül a kocsiba, én pedig mellé.

- Nem akarja elfogadni a tényt hogy…

- Ki ne mond! – csattan rám.

- Elbaszott vagyok – mosolygok rá.

- Annyira vagy elbaszott, mint én – morogja, ahogy beindítja a kocsit.

- Te is tudod, hogy nem – suttogom míg az ablakon át nézem az házakat amint elsuhanunk mellettük.

- Megint szarabbúl vagy? Azt hittem boldog időszak van – keze a combomra csúszik.

- Boldog időszakom van, volt rosszabb – nevetek fel.

- Jobb is – halkan mondja, mégis hallom. És akarja is, hogy halljam.

- Ja – hagyom rá.

- Ne csináld ezt – üt a karomba, bár gyengén.

- Hova megyünk? – pillantok felé, de mint általában, ő most is az utat figyeli.

- Mozi – vigyorodik el.

- Jaj de klisés vagy – sóhajtok fel nevetve… bár nincs ellenemre a mozi.

- Tőled tanultam – vág vissza rögtön.

- Unatkozom – nyúlok el az ülésen jobban, mint kéne.

- Éppen moziba megyünk, hogy unatkozhatsz? – nevet fel.

- Unalmas ülni a kocsiban… már ismerem minden vonásod, és a tetkóidat is, amiket így látok – bőködöm meg a karján a holdacskát.

- Na, hát akkor fordulj a másik irányba, és megláthatod a várost – fejemet arra fordítja, de fintorogva vissza fordulok felé.

- Ott vagyunk már? – kezdek nyüzsögni.

- Egyértelmű, próbálj meg kiszállni – horkan fel.

- Mióta dolgozol? – mosolygok rá.

- Tizenhat éves koromtól… szerettem a motorókat – mosolyodik el.

- Most is szereted őket – kijelentés, de igazából visszakérdezés a múlt idő miatt.

- De most már vettem is magamnak – adja meg a választ. – Amúgy is, nem munka, csak megyek, ha sok a meló. Inkább hobbi – vonja meg a vállát.

- Ben üzeni, hogy szombat… bár nem értem miért – jut eszembe egy srác csapat után az utcán a saját öcsém.

- Szombatra lett programod – osztja meg velem. – Meccse lesz – nevet fel.

- De neked is – nézek rá értetlenül.

- Hobbi… néha játszom – sóhajt fel.

- Kamu szagot érzek – nem értem…

- A sulitok ellen lesz új meccs… nem szeretném megölni Davidet, jobb, ha nem játszom – rám mosolyog, aztán vissza az útra.

- Ez most gáz – vallom be neki.

- Legalább annyira, mint te – nevet rám, ahogy leparkol.

- Én menő vagyok – szállok ki rögtön.

- Te a legmenőbb vagy – ölel magához nevetve.

- Mutatni akarok valamit! – motyogom a mellkasába.

- Közterületen vagy, ne vetkőzz – vigyorog rám, de én elé tartom az alkarom és a mozdulattal együtt ő felhajtja a fejét.

- Ha most valami morbid humor jön, esküszöm szenvedni fogsz – figyelmeztet a plafonra meredve.

- Pedig olyan szépen belevágtam a bőrömbe a neved – csettintek csalódottan, ő pedig lepillant az alkaromra.

- Ez… ez tetkó?! – nevet fel közelebb húzva magához a kezem.

- Aham – mosolygok rá.

- Oké, ez nagyon tetszik – simít végig rajta óvatosan hüvelykujjával.

- Felismered? – megkönnyebbülés jár végig rajtam… sokan nem értik.

- Ja, tudod suliba is járok – fintorog rám. – De tényleg nagyon jó – mosolyog rám. – Talán még el is lopom az ötletet – húz ismét magához.

- Neked talán megengedem – egyezek bele.

- Lassan te is tiszta tetovált leszel – vigyorog rám.

- Áh… - nevetek fel.

- Pedig szexi – morogja a fülembe, ahogy hátulról átölel.

- Szerinted rajtam még a melegítő is szexi – rázom meg a fejem.

- Tehetek róla, hogy még az is jól áll? – háborodik fel, mire a hasára csapok. A hajamba puszil, én pedig igyekszem nem elpirulni. – Kivel mentél el tetkót csináltatni? – érzem, hogy engem figyel, de valahogy nem szeretnék felnézni rá addig, amíg el vagyok pirulva.

- Melody elvitt egy jó helyre.

- És te bemertél menni oda egyedül? – nevet fel, és bár semmi gúny nincs a hangjában és mégis megütöm őt.

- Bátor vagyok – fintorgom rá.

- A legbátrabb – forgatja meg a szemét.

- Pöcs vagy – figyelmeztetem megfenyegetve, bár a legnagyobb baj, hogy még ő is tudja, hogy nincs esélyem ellene.

- Ez az ismertető jelem – húzza maga elé a két kezét egy mosolygos fintorral míg elenged, és már el is lépked tőlem a pénztárig. Lehuppanok az egyik asztalhoz, és a könyökömön megtámasztva figyelem őt. Szerintem ez genetika… mármint, hogy valaki ennyire nagyon laza legyen.

- Lilith? – a nevemre felkapom a fejem, és el is fintorodom.

- Matt… - ejtem ki a nevét lévén egy köszönést nem szívesen tennék meg az irányába.

- Hogy vagy? – ül le velem szembe, én pedig elpillantok mögötte Khalidra, aki még mindig jegyet vesz.

- Remekül, mit akarsz? – térek a lényegre, elvégre… Daviddel van jóba, nem velem.

- Megérdeklődni miért üldögélsz egyedül itt – nevet rám, de a feszültség nem tűnik el kettönk közül. – Főleg, mikor utálod a plázát és a tö…

- Titeket utáltalak inkább, mintsem a tömeget – támasztom meg a fejem egy mosollyal. – Azt az értelmetlen társalgást, amit Daviddel csináltatok… a semmiről – nyögők fel belegondolva hányszor éltem át, hogy a fejem egy sötét zugában kerestem menedéket.

- Megváltoztál – hajol hátra komoran.

- Őszinte vagyok – vonom meg a vállamat unottan.

- Idióta vagy… mind tudjuk, hogy ugyan az lesz, mint régen. Visszasírod magad – mosolya inkább gúnyos mintsem szomorú.

- Szerintem most állj fel, és menj innen – mutatok neki el neki abba az irányba, amerre tartott.

- Te képtelen vagy létezni Dave nélkül és ezt te is jól tudod… - a helyén marad, felsóhajtok. – A vágások sem véletlenek de…

- Hello – köszön rá Khalid leülve közénk. Matt velem szemben ül, kék szemeit értetlenül emeli Khalidra. Khalid pedig őt nézi… - Baj van? – fordul felém, és tudom, hogyha azt mondom, hogy igen… megveri.

- Már éppen menni készült – morgom Mattnek, ezzel utalva neki, hogy tényleg ideje lenne lelépni.

- Most vele vagy? – mutat Khalidra engem figyelve.

- Még igyekszem feldolgozni, hogy nem vagyok aszexuális. Dave mellett azt hittem, az vagyok… egyelőre még ez a sokk tart – térek ki a válaszadás elől.

- Most velem van – pillant felé ismét Khalid. Jó volna ezt megbeszélni… most akkor együtt vagyunk? Matt bólint, feláll és tovább sétál. – Ki volt ez a fasz? – fordul felém.

- Matt… Dave egyik haverja – vállam megvonva pillantok felé, csak hogy értse, nem nagy cucc. – Most… mi együtt vagyunk? – nézek rá kissé félve.

- Nem tudom, együtt akarsz? – elmosolyodik, élvezi a helyzetet.

- Nem akarok csalódást okozni – rázom meg a fejem.

- Csalódást? – vonja fel a szemöldökét, a kérdőjelek amiket sugároz szinte arcon vágnak.

- Hát… ha… szóval… - nem tudom kinyögni. Anyunak könnyű, neki nem. Azt akarom, hogy nevessen, ne pedig azt, hogy úgy nézzen rám.

- Hát, ha, szóval…? – mosolyog rám. – Ajánlom, hogy a szexről beszélj, és ne másról – dől hátra fejét csóválva.

- Tudod, hogy másról beszélek – nézek rá. Fejét még mindig rázza, de nem azért, mert ne tudná mi a téma. – Én tényleg nem akarok csalódást okozni de…

- De mi? Akkor ne okozz! – förmed rám.

- Ezt nem tudom így eldönteni – az asztalra meredek, nem merek rá nézni.

- Nem a szőnyeg alá söpröm, de erről még nem tudok beszélni – a jegyeket elém csúsztatja.

- Horror? – hangom ijedősnek tűnik, bár őszintén tükrözi az érzelmeimet.

- Aha, mutatok egy trükköt – közli lazán.

- Egy horror film alatt? Te hülye vagy?! – nyögők fel kétségbeesve… nem nézek horrort… nem…

- Fogjuk rá, na gyere – húz fel maga után. – Mit kérsz? – támaszkodik meg a pulton engem nézve. Nem érdekli, hogy mögöttünk mások is beállnak a sorba…

- Csak iszok mozi közben – osztom meg vele a teljesen felesleges infot.

- Jó ég… - nevet rám míg elhadar mindent.

- Ezt te eszed meg – közlöm vele, mikor segítek neki cipelni a sok kaját.

- El kell keserítselek, képes vagyok rá – csak felsóhajtok a kihívó mosolya miatt, míg követem a sötét folyósokon. – Tegyél meg egy szívességet, és ne ess el – szól nekem hátra, mire nevetve lépkedem fel a kivilágított lépcsőkön. Ő valahogy poénosnak találja, hogy néha random félre lépek, és neki megyek dolgoknak. Vagy egyszerűen megdőlök…

- Édes vagy, hogy aggódsz – morgom neki míg félre áll, hogy beengedjen az ülésekhez.

- Oh… te is édes vagy életem – gügyögi, én pedig egy fáradt sóhajjal zuhanok be a fal mellé, és amint leül, rápakolom az összes kaját, amit bevásárolt.

- Szörnyű vagy – döntöm hátra a fejem, míg felé fordulok.

- Szörnyű vagy – dünnyögi nekem, de mégis oda hajol és az ajkaimra nyom egy rövid puszit. Fintorogva követem végig, ahogy rajtunk kívül, még úgy kemény öt bátor jelentkező jön be. És ebből három egy srác csoport, kettő pedig egy másik pár. Bár a felső rész csak a mienk, annyira mégsem örülök.

- Látod? Mások nem olyan örültek, hogy megnéznek egy horrort a moziban – mutatok végig a szinte üres termen.

- Élvezni fogod – mosolyog rám.

- Nem fogom – rázom meg a fejem.

- Mert még nem érted – nevet fel halkan.

- Utállak – motyogom a nyakába, ahogy elkezdődik a film és teljesen sötét lesz.

- Persze, hogy utálsz – dörmögi egy sóhajjal.

- Utállak is – förmedek rá sértetten. Felém fordul, egyedül a film az, ami halovány fényt ad. A szemembe néz, én pedig nem tudok elfordulni tőle. A levegő valahol megakad a tüdömben a fekete szempártól. Nem mosolyog… csak néz. Én pedig mintha csak lefagytam volna. Halványan mosolyodik el…

- Hogyne – biccent nekem és visszafordul a film felé. Én viszont még mindig kissé sokkosan nézem őt… oké, ez mi volt?! Feszengve kezdem el nézni a filmet… és úgy az első jump scarenél már a karfát markolóm, Khalid pedig vigyorog.

- Nem bírom – motyogom átkarolva a karját, és lehunyva a szemeimet.

- Mire gondolsz? – kérdi meg lazán, míg a szájába dob egy kukoricát.

- Hogy kimenjek innen, hogy hogyan fogok este aludni, és miért is nézem én ezt és arra, hogy félek! – mordulok rá.

- Tudod, mikor anyunak túl nagyok voltak a fájdalmai, mindig horrort nézett – mutat a hatalmas kivetített üldözésre. – Nem gondolsz semmire… - pillant felém. – Azért vagdosod magad, hogy eltereld a figyelmed… a horror jobb – állkapcsa megfeszül, és tudom, hogy nem akarna, de a kezemre néz. – Szereted a pszichológiát, ne söpörd magad a szőnyeg alá, ha pont ez idegesít.

- Te mivel is szeretnél foglalkozni? – nyögők fel pár döbbent perc és sikoly után.

- Nem tudom – mosolyodik el.

- Jobban feküdne neked a pszichológia – motyogom zavartan.

- A figyelem lekötésben profi vagyok… ezt átéltem – vonja meg a vállát.

- Lekorlátozom azokat a dolgokat, amikre figyelek, így nem olyan rossz – vallom be neki, inkább őt nézve, mint a filmet.

- Mikre?

- Leginkább rád – vallom be… és furcsa, hogy milyen könnyedén ejtettem ki, mégis olyan nehéznek érződött a fejemben. Felém kapja a fejét, de mosolyog.

- Ohh… de édes vagy – gügyögi úgy, mint amikor befelé jöttünk. Szememet megforgatom, de feljebb tornászom magam a székben és oda hajolok hozzá. Annyira nem gúnyos, hogy ne csókoljon vissza. Érzem, amint kezét összefűzi az enyémmel és megszorítja. Én húzódom el tőle, mikor légzésem kissé súlyosabb lesz. – Bocs, ha néha tényleg egy fasz vagyok – motyogja nekem beharapva az alsó ajkát.

- Imádom – legyintem őt le a szívószálat forgatva a pohárban.

- Imádlak – kuncog a nyakamba, én pedig egy pillanatra, még szerencsétlen férfira is rámosolygok, aki éppen lepillantva meglátja a saját kitüremkedő belét. Egy pillanatig mosolygok rá…

- Jézusom, komolyan miért nézem ezt?! – nyögők fel, ahogy eltolóm magamtól Khalidot, csak azért, hogy én temetkezzek a nyakába, és ne kelljen a filmet néznem. Halkan nevet fel, én pedig nem vagyok hajlandó a filmet nézni. Tökéletesen elvagyok a bőrének a melegével és az illatával.

- Lelépjünk? – simít végig a combon, én pedig értetlenül pillantok rá.

- De még nincs vége – motyogom zavartan.

- Attól még leléphetünk, ez nem kötelező program – hördül fel.

- Nem tudom… - túrok a hajamba tanácstalanul.

- Én csak elhoztalak megmutatni, hogy van más dolog is, amitől kikapcsol az agyad – vonja meg a vállát.

- Jogos – ismerem be az igazát, legalább ennyivel tartozom.

- Bár… persze van más is módszerem is – pillant rám egy jelentőség teljes tekintettel. Én pedig nevetve és zavarban a fal felé fordulok. Ő és a szex… - Na gyere – fogja meg a kezem és felhúz az ülésből.

- A kajád – szólok rá, ő viszont csak lehúz. Ki az ajtón, át a pláza hátsó folyosóin egészen a kocsiig.

- Az üdítőd – mutat a kezemben lévő pohárra.

- Szeretem az üdítőm – húzom magamhoz védelmezve a poharamat a sötét parkolóban.

- Persze, az üdítőt… - legyint le míg beszáll a kocsiba, én pedig mellé. – Nálam alszol? – vigyorog rám.

- Nincs kedvem haza menni – adom a kétértelmű utalásomat.

- Akkor nem megyünk haza – közli egyszerűen és már ki is gurul a parkolóból.

- Neked holnap suli – oké, kissé zavar, hogy miattam ennyit kimarad éjjelenként.

- És? Szeretek éjjel mászkálni, ha te feltudsz kelni, akkor minden laza – mosolyog rám.

- Nincs kedvem suliba menni – suttogom a szívószálat harapdálva.

- Mihez lenne kedved? – pillant rám.

- Aludni – vigyorodom el rögtön.

- Nem holnap, ma éjjel – nevet rám.

- Oh… mindegy – vonom meg a vállam.

- Kell egy új szabály, nem mondhatod, hogy mindegy – nyög fel míg lefejeli a kormányt.

- Te jó ég, nézd az utat! – hördülök fel, mire röhögve hátra dől.

- De nincs több mindegy – fenyeget meg egy sunyi mosollyal.

- Okidoki – egyezek bele.

- Okidoki… - csóválja meg a fejét. – Kettesbe, vagy másokkal együtt?

- Kik a mások? – kérdem kissé felpörögve.

- Nem tudom – röhögi el magát.

- Másokkal… de csak olyanokkal, akiket tényleg bírsz – egyezek bele, mire hirtelen fordulunk be az útra mellettünk, én pedig kis híján lefejelem az ablakot. Felröhögők, ő pedig mosolyogva lép a gázra.

- Egyszer elviszlek vezetni, oké? – fordul felém.

- Mit? – hunyorogva nézem őt, míg agyamban azon gondolkozom, a motornak, vagy a kocsinak örülnék-e jobban.

- Mindent – mosolyog rám, míg leparkol. Kipillantok oldalra, és meglátom a házukat. – Megvársz míg kihívom őket? – száll máris ki a kocsiból.

- Én várok – mosolygok rá.

- Nem baj, ha ők jönnek? – hajol még vissza, mikor már becsukná az ajtót.

- Uristen, hallod… de – meredek rá fintorogva.

- Picsa – és ezzel rám csapja az ajtót szem forgatva. Én viszont mosolyogva nézem a kocogó alakját. Szinte beront az ajtón, és elnevetem magam… mindenhova ekkora hévvel nyit be. Ő berohan, mellette pedig kifelé Ajmal. Pofára fog esni… tuti elesik.

- Hello csajszi – huppan be mellém a vezető ülésre. Rátenyerel a dudára én pedig elfintorodom. – Mizus? – mosolyodik el.

- Nincs kedvem haza menni, Khalid meg felajánlotta, hogy mehetünk valahova – vonom meg a vállam.

- Tudjátok már hova? – engem néz míg beindítja a kocsit.

- Én nem – nevetem el magam.

- Laza – mosolyodik el. – Siessél már! – kiabál át rajtam, ahogy az ablakot lehúzza. Elröhögőm magam, míg hátra bemászik Latif, és morogva Khalid is.

- Nem azért, de ott én vezettem eddig – szól rá Khalid egy fintorral.

- Az én kocsim – nevet fel.

- Nem kapod meg többszőr a motort – hördül fel sértetten Khalid és én nagyon igyekszem vissza fogni a röhögést. Latif nem, ő teljesen felnyerít.

- Megmutatom, kitől tanult meg vezetni – mosolyog Ajmal, és végül kitör belőlem a nevetés. – Kapaszkodjatok – motyogja, és látom amint vált, majd egyszerűen száguldani kezdünk.

- Jézusom – motyogom, míg kapaszkodni kezdünk, ahogy ő mosolyogva driftelget. Az úton…

- Ne tévesszen meg, én is tudok ilyent – szól előre Khalid nevetve.

- Eddig normálisan vezettél – nevetem el magam.

- Majd ha átveszem a kormányt – röhög fel, mikor egyszerűen megfordulunk az úton az ellenkező irányba. Röhögve hajolok előre, mikor megállítja a kocsit egy parkolóban. Kiszállok, mikor Khalid is kiszáll. Rám mosolyog, fejét rázva húz magához és ölel meg.

- Na, szállj be – húzza ki hátulról Ajmal Latifot és már a vezetőülésbe tolja, majd beül az anyós ülésre.

- Cigit? – nyújtja felém a dobozát Khalid leülve a földre.

- Ühüm – huppanok le mellé.

- Bírnak téged, Ajmal kevés embert visz így át a városon – nevet rám, míg az ajkaim közé nyom egy szálat. A láng fölé hajolok és letüdözöm. Egész hozzá szoktam már. Mindig adott pár slukkot. Lábaimat dereka köré rakom, de mellette ülök oldalt. Homlokomat a karjának hajtom, keze azon a combomon pihen, ami ölébe van. De lábaim a másik oldalt összekulcsolva tartom… kényelmes. Főleg, hogy közben apró köröket rajzol a lábamra… Fejemet kissé oldalra hajtom, a háta felé, beleszívok a cigibe. Nézem a kezemben parázsló szálat, és olyan nehéz magam így elképzelni. Egy srác köré tekeredett lábakkal, a parkoló földjén, cigizve… nyugodtan. Míg a tesói vezetik az autót. Éjjel. Hétköznap.

- Felforgatod az életem – motyogom halkan, még mindig a háta mögé, ahogy újabb slukkot lopok a cigiből. Nem rossz…

- Szeretek életeket felforgatni – nevet fel halkan.

- Anya úgy csinál, mintha minden rendben lenne… te ne – kérem őt halkan, bár én magam, igyekszem tudomást sem venni róla, hogy kezem remeg, ahogy beleszívok a cigibe.

- Nehéz neki feldolgozni – végig simít hátamon, engem néz, én nem akarok rá felnézni.

- Nehéz lesz az is, ha egyszer meghalok – idegesen szívok ismét a cigibe… de be kell látnom, a szűrűt nem tudom elszívni. Elnyomom a lábam mellett és elpöckölőm. Egy újabb cetli pipa.

- Nekem is nehéz – nevet, de annyira fájdalmasan, hogy a mellkasom összeszorul. – Komolyan, ez a maximum, amit tenni tudok, és kevésnek érzem – államnál fogva húzza fel a fejem, még mindig nem nézek a szemébe, inkább a holdat… - Lilith – szűri ki a fogai között, mire ránézek. – Csak… próbáld jobban.

- Nem megy jobban – rázom meg a fejem, emiatt pedig elengedi az állam. – Nem – nyögőm ki őt nézve. – Komolyan nem… én csak… azért mert nevetek, bennem van az érzés – hadarom el neki gyorsan, hátha így nincs akkora súlya. Nehéz kizárni ezeket a gondolatokat. Túl nehéz. Mindenről eszembe jutnak, random dolgokról. Ha látok egy kislányt… hogy valószínűleg apu úgy fog emlékezni rám. Hogy mit kéne neki írnom… mert nem hagyhatom itt őket búcsúlevél nélkül, de utálnám megírni. Mindig ez jön vissza… mit írhatnék nekik. Hogy fognak utánam élni. Elfordul tőlem, a kocsit nézi, amint Latif igyekszik beparkolni.

- Másfél kibaszott hónapja ismerlek. Ennyi ideje teperek érted, és egy percét sem bánom mert jó társaság vagy. De baszki… - mordul rám ismét felém fordulva. – Ne csináld ezt velem! – csattan rám.

- Nem akarom, mondtam már – utálom, ha dühös.

- Nem érdekel, mit hiszel mennyi ideje ismerjük egymást, meg mi lenne helyes meg mi nem! Baszok a szabályokra és a normákra. Szeretlek, de nem bekategorizált szarságban. Nem, mint nőt, nem, mint barátot… egyszerűen fontos vagy, általában ezt hívják szeretetnek. És kurvára ne merd velem megcsinálni, hogy megteszed! Ne merd, mert esküszöm én öllek meg! – egyszerűen csak nyelek egyet, hátha a csomó eltűnik a torkomban. – Kurvára ne – szögezi le, pár pillanatig elmerengek a szemében, a dühös ábrázolatába. Aztán oda fordul a kocsi felé, majd magára erőltetve egy mosolyt tapsolni kezd. Latif beparkolt.

- A tanítás mestere vagyok – hajol meg kiszállva a kocsiból Ajmal.

- A vérünkben van a vezetés – legyinti le röhögve Khalid.

- Láttad?! – mutat a kocsi felé Latif.

- Nagyon ügyes vagy – mosolygok rá.

- Rekordot akarok dönteni – húz fel megfogva a hónaljamnál Ajmal.

- Vidd Latifot – áll fel Khalid fejét rázva.

- Azt viszek, akit akarok – ölti ki a nyelvét rá, míg engem maga után húz.

- Várjunk, mi? – igyekszem ellenkezni…

- Tudod, hol van a tűztorony? – mosolyog rám Ajmal… nem tetszik ez a mosoly. Ez egy merész mosoly.

- Ja, elég messze – hördülök fel.

- A rekordja oda-vissza erről a pontról hét perc huszonkettő másodperc – Latif mosolya büszke…

- És most megdöntöm, de kell valaki, aki igazolja, hogy elmentem addig – forgatja meg a szemét unottan, míg betuszkol az anyós ülésre.

- Muszáj őt? – fintorog ránk Khalid, de nem áll a kocsi útjába.

- Stoppert – csattan rá Ajmal, míg kiáll a kocsival.

- Óh te jó ég – nyögők fel bekötve magam.

- Vigyázz rá, különben megöllek – fenyegeti meg egy gyilkos tekintettel Khalid.

- Kikérem magamnak! – hördül fel, Ajmal.

- Hajrá! – ordít rá Latif, és már a gázra is lép. Még látom, hogy Khalid rányom a képernyőjére… és túl gyorsan kezdünk menni. Az adrenalin úgy két másodperc alatt árad szét bennem.

- Khalid szeret téged – nem néz rám míg ezt kijelenteni, azt hiszem össze pisilném magam, ha rám nézve, ilyen tempó mellett.

- Mondta – motyogom neki hunyorogva, mikor gyorsan vesz be egy kanyart.

- Ne cseszd át… - halkan morogja a szavakat, a vezetésre koncentrál.

- Nem terveztem – nézek rá értetlenül.

- Nem érted… ne okozz neki csalódást. Gyógyulj meg, nem érdekel mibe kerül. Önző vagyok. – közli hidegvérrel. – Tudom, hogy van egy öcséd. Gondolom átérzed. Sokak elé helyezed. Nekem a legfontosabb Khalid. És nem fogom tudni összekaparni, ha te itt bedobod a törülközőt – hadarja el, én pedig lehunyom a szemeimet, ahogy áthajt egy piroson. A dudálások elnyomják a hangját.

- Én próbálkozom – nyögőm ki.

- Ő beleszakad, úgy próbálkozik érted – rám pillant, én lesápadok, ahogy előttem a falat nézem. De elfordítja a kormányt, majd ismét fordul… a szívem túl gyorsan ver.

- Hidd el… én is – hangom kissé magasabb, mint akarnám.

- Khaliddal mindenki jóba akar lenni…

-  Ezt észrevettem – vágok közbe kitámasztva magam inkább a lábammal, míg már egyenes úton nyomja a gázt. Látom már a vízműveket…

- Az öcsém tipikus lázadó srác, olyan, akivé titkon mindig válni akarnak mások, de senkinek nincs mersze hozzá. Túl nagy a szája, túl merész, túl leszarom típus, túl őszinte… de nem beszél arról amiről nem akar – rázza meg a fejét míg cöcög párat. – Egy barátnőjéről sem beszél sokat. Ha kérdeztük se. Rólad sem, de ha kérdezünk, be sem áll a pofája – röhög fel. – Szóval, ha azt mondja, fontos vagy neki, akkor az vagy – rám néz… fejem koccan az üvegen míg a kocsi vesz egy száznyolcvan fokos fordulatot az úton. – Tűztorony – int hátra a karjával, majd egy sóhajjal visszafelé indul.

- Én elhiszem, hogy fontos vagyok neki. Én igyekszem a depresszió dologgal… én nagyon igyekszem vele kapcsolatban is! De baszki, amióta ismerem az életem nagyobb, erősebb és gyorsabb fordulatot vett, mint mi az előbb! – csattanok rá idegesen, kissé félve… vagy talán csak az adrenalin miatt pörögtem fel ennyire. – Rohadtul igyekszem hozzá szokni, hogy van valami… ilyen kapcsolatom mint ő. Négy évig együtt voltam valakivel, és az kurvára nem ilyen volt! Azt sem tudtam, hogy ilyen így lehet – kiakadok rá… mert megértem, hogy fontos neki Khalid. De baszki… azért ez a helyzet nem egyszerű.

- Plusz pont, hogy visszamersz szólni – osztja meg velem mosolyogva… hogy tud mosolyogni, mikor száguldozunk az utcákon és ilyen kanyarokat vesz be?!

- Baszok rá mi plusz pont! Szeretem Khalidot de neki is megmondtam, hogy csalódni fog bennem. Hogy nem akarom, hogy csalódjon bennem. És az első beszélgetésünknél megmondtam neki, hogy elbaszott vagyok! – hangosan beszélek, de a dudáktól kurvára nem hallatszik a hangom.

- Kétlem, hogy neki kimondtad volna, hogy szereted – röhög fel a fejét rázva… na jó, ez családi vonás. Ugyan az a mozdulat…

- Hát még nem… - felelem zavartan a hajamba túrva, már az sem igazán zavar, hogy három másodpercenként akarom lefejelni az ablakot, bár nem önszántamból. Beharapja az alsó ajkát… nemsokára visszaérünk. Ő pedig felsóhajt és lefékez. – Öhm… miért álltál meg? – nézek rá értetlenül, ahogy a kormányra hajol. – Rosszul vagy? – fél másodperc alatt esek pánikba…

- Figyelj – egyenesedik ki rám nézve. – Gondolom tudsz anya haláláról – vág bele én pedig döbbenten bólintok. – A bátyja vagyok, ismerem, túlságosan is. Minden idegesítő szokását, minden faszságát… ismerem – nyögi ki kissé kétségbeesve. – Latif semmit nem fogott még fel anya halálából igazán. Khalid pont tini volt, épp középsuli… kurvára padlóra küldte. Érthetően. De rohadtul tartotta magát, mert Khalid ilyen. Elvesztette a legfontosabb nőt az életében, mert ő aztán rajongott anyuért. Én is, nem erről van szó… de érted?! – értetlenül nézem őt, és bár azt hiszem értem… azt azért rohadtul nem, hova fogunk kilyukadni. – Fontos vagy neki, és nem veszítheti el ismét a legfontosabb nőt az életében. Még egy temetést nem bírna ki. Erős, de nem ennyire. Rohadtul kivan, ha új vágás van a karodon. Nem is látlak naponta, de tudom mikor van! – csattan rám én pedig tenyerembe temetem az arcomat, előre dőlök… túl sok információ. Túl sok érzelem. Túl sok sokk… Azt hittem pár karcot nem vesz észre… mindig takarom, a frissekre ha néha rám kerül, alapozót teszek… nem láthatta meg őket! – A picsába, én kedvellek, nem akarlak megbántani, de könyörgőm… ne tedd meg – kétségbeesetten néz rám, én pedig nem bírom állni a tekintetét. A picsaba… a picsába… a picsába, a picsába, picsába, picsába! Mondtam! Montam, hogy elbaszott vagyok.

- Vigyél haza… könyörgőm – hangom remeg, el fogom magam bőgni… ez nem sírás lesz, ez zokogás.

- Elég nehéz lenne kimagyarázni, és tudod milyen. Oda menne – mordul fel.

- Sírni fogok – osztom meg vele, és bár alig tudom tartani… igyekszem.

- Nem ezért mondtam el, csak azért, mert félek, ő nem fogja – néz rám fejét rázva.

- Hogyne sírnék ezen?! – ordítok rá, és a kocsiban olyan hangosnak tűnők, idegesen szállok ki és csapom be az ajtót. Idegesen törlöm le a könnyeimet… nem. Nem, nem, nem, nem! Boldog pillanatok… egy sem jut eszembe.

- Két és fél perc kiakadási időd van – száll ki mellém Ajmal, én pedig leguggolok, ahogy tenyerembe temetem az arcom… és kihasználom az a két és fél percet zokogás terén. Érzem, hogy végig simít a hátamon, de kezét ellökőm. Ne csinálja ezt! Ezek után ne csinálja ezt! Felállok, és beszállok. De az ajtót magamra csapóm, csak hogy értse, nem akarok beszélni. – Elmondhatod neki, hogy beszéltünk. Mindent, nem kell magadban tartanod – közli velem, ahogy ismét gyorsan vezet a parkoló felé. Üveges tekintettel bámulok ki az ablakon… ha meglátom, nem tudom, hogy zokogni fogok-e vagy üvölteni. – Tudni fogja, a kérdés, hogy elmondod-e neki. Lesz egy kis vitánk, de már akkor tudta, mikor beültél a kocsiba – hadar… fel akarom fogni, de még nehéz. – Rajtad áll, mit beszélsz meg vele, de ha már öngyilkos akarsz lenni, nem mindegy? Legyél egy bunkó fasz, de legalább őszinte. Mond a képembe, hogy egy idióta fasz vagyok, de legalább olvass be mindenkinek – rám mosolyog, végig simít karomon míg megy egy kört még a parkolóban, aztán leállítja a kocsit. Kiszáll… nem kérdezi meg mennyi lett. Khalid a kocsi felé sétál, kinyitja az ajtómat, és lenéz rám.

- Te komolyan megsirattad?! – fordul hátra túl nagy hévvel. – Az oké, hogy…

- Ne már… jót akar neked – húzom vissza pólójánál fogva. Idegesen szuszog, engem néz. – Tényleg… ne kiabálj vele. Én vagyok ilyen érzékeny… tudod – vonom meg a vállam alsó ajkamat beharapva. Hátra fordul Ajmalhoz, ő állja a tekintetét. Átkarolom a nyakát, és szinte rácsimpaszkodom.

- Szeretlek – motyogom a nyakába, átkarolja a derekamat és magához húz. – Ne veszekedj vele, kérlek – a nyakába suttogom a kérésemet. – És aludj ma nálam… és ne legyél ideges. És nyugodj le, és nevess… kérlek – szorosabbra fűzőm karjaimat körülötte… érzem, ahogy kifújja a levegőt.

- Mit mondott? – halkan kérdez, azt hiszem, ez most nem tartozik a tesóira.

- Semmi olyant, amit nem tudtam volna kitalálni – kuncogok a nyakába, bár nehezemre esik. Sírnék… de nem akarom, hogy neki rossz kedve legyen.

- Menjetek vezetni három kört – mordul rájuk Khalid, Ajmal pedig már húzza is Latifot.

- Most mivan? – sziszegi halkan az öccsük… de nem válaszol senki. Addig tart, amíg a kocsi hangját hallom… aztán lerak.

- Ne haragudj… - tűri hátra a hajam.

- Egy csók fejébe… talán megbocsátom – fintorgom rá, ő pedig két keze közé fogja arcomat, és már meg is csókol. Kezem kettönk közé szorul, a ruháját szorítom a kezeim közé a mellkasánál. Élvezem, ahogy nyelve játszik az enyémmel. Ahogy ajkai végig simítanak ajkaimon. Ahogy megtépi az ajkamat. Élvezek én vele mindent… Nem enged el, de már ő is szuszog. Elengedi arcomat, rögtön nyaka köré fonom a kezem, nem akarom még elengedni. Kezét a fenekemen érzem meg, úgy húz közelebb míg belemarkol. Magamtól pirulok el, ahogy egyszerűen a szájába nyögők. És hálás vagyok, amiért nem kezd el szívtani vele, hanem csak elmosolyodik. Bele a csókba. Csók… smár. Kezem hajába túr, megtépem a tincseit, érzem, amint megakad a levegője. És most én mosolyodom el. Elenged, ahogy a kocsi hangja ismét felhangosodik.

- Én vezetek – szól oda, mire mindketten hátra ülnek, kinyitja nekem az ajtót, behuppanok. Mosolyogva ülöm végig az utat, leginkább azért, mert Khalid megmutatja, igenis tudja azt amit Ajmal.

- További szép estét – mosolyog ránk, és már ki is száll. Latiffal együtt.

- Tuti akarod, hogy nálad aludjak? Megértem, ha most éppen utálsz, meg a családomat is, meg úgy az életet is – fintorog rám, már megindulva a kocsival.

- Csak ha szeretnél, nem kötelező – mosolygok rá.

- Áh… hát nem is tudom. Ott aludni egy igazán szexi, okos és jófej lánynál… úgy, hogy ő hív meg?! Ja, megfontolandó – érvel bólogatva. A karjába ütök, ő mosolyog… és valahogy utálom a tudatot, ahogy elképzelem, amint végig kellett néznie a saját anyja temetését. Persze, ez egyértelmű de… végig nézni, valakit akit imádsz, hogy a föld alá raknak. Mi lesz, ha engem lát? Ott lesz egyáltalán? Utálni fog, gyűlölni. – Min gondolkozol? – olyan lazán kérdezi meg, soha nem tudnék neki erre válaszolni. És inkább nem is teszem. Hallgatok… utálom a tényt, hogy utálni fog. Utálom a tényt, hogy tudom magamról, hogy gyenge vagyok.

- Sajnálom – sóhajtok fel a város fényeire koncentrálva.

- Ha megteszed, nem sajnálod – halkan mondja, bizonytalan. Khalid először bizonytalan velem szemben…

- Hidd el, hogy de – hangom elcsuklik… ezért is utálom magam. – Én nem te vagyok… nem vagyok erős, oké? – csak suttogom neki a szavakat, de látom, hogy hallja őket. Állkapcsa megfeszül, a nyakán az ér előugrik.

- Erős vagy – olyan, mintha eldöntené, ahogy leparkol a házunk előtt. Nem mondok semmit, kiszállok, ő is kiszáll. Összefonom a kezeinket, behúzom a házba, fel a lépcsőn… az ajtómhoz. Addig nyitom csak ki, amíg behúzom rajta őt. Becsukom… mondjuk inkább a hátammal ahogy az ajtóhoz présel és megcsókol. Csípőmet a fához szorítja, és igyekszem feldolgozni az egészet, míg a nyakamhoz hajol. Szuszogok, ennyitől… - Ugorj – varázsszó… ugrom. Elkap, fordul és az ágyhoz visz. Eldönt rajta, felém mászik én pedig lehúzom magamhoz míg lábaimat továbbra is a csípőjére kulcsolom. – Tetszik, hogy nem félsz – kuncog a nyakamba, én pedig a hátára lökőm.

- Jelenleg furán érzem magam – mosolygok rá.

- Úgy mondják, hogy beindultál – halkan kuncog, csípőm megmozdítom az övén, és elhallgat.

- Úgy – adok neki igazat lehajolva hozzá. Jobb ez, mint az előző témán rágódni. El akarjuk felejteni, mind ketten. Kimondatlan közös egyezség. A nyakához hajolok, fogaim közzé csippentem a bőrt, ahogy ő szokta. Meghúzom, keze a csípőmbe markol és lenyom magán.

- Biztos vagy te abban, hogy nem szívtad még ki senki nyakát? – kérdi fogai között ki szűrve a szavakat, míg óvatosan megszívom a bőrt.

- Ühüm – morgom neki, míg ajkaimat kissé feljebb viszem, és ott is megszívom a bőrt. Csókot nyomok ugyan oda, és felkuncogok azon, ahogy libabőrös lesz.

- Én sem röhöglek ki – hördül fel halkan míg elhajolok tőle.

- Dehogynem – mosolygok rá ahogy csípőmmel leírok egy kőrt.

- Talán – egyezik bele oda se figyelve, megfogja a pólóm alját, és helyette én húzom le magamról. – Többet beszélgethetnél Ajmallal – néz végig rajtam.

- Többet aludhatnánk együtt – hajolok le hozzá.

- Minden éjjelt nálam fogsz tölteni – ajkait elhagyó levegő csíkízi a nyakam.

- Jól hangzik – mosolyodom el, míg átkarolja a derekam és maga alá fordít.

- Nekem mondod? – kuncog fel míg lekapja magáról a pólóját. És annyira nem érdekel hova dobja, csak a felsőteste. Hüvelykujjam a gatyájába akasztom és lehúzom magamhoz. – Még nézegettelek volna – motyogja az ajkaimra, elmosolyodom, őt nem érdekli és megcsókol. Keze végig simít csupasz hasamon, befeszítem, pedig nem akarom. Valahogy reflex. Keze a gatyám alá csúszik, megakad bennem a levegő, ahogy megérzem ujját. Elhúzódik tőlem, pihegve nézek a szemébe, ő pedig egy mosollyal figyel.

- Ne nézz – kérem őt halkan, már rég elpirulva.

- Miért ne? Gyönyörű vagy – motyogja, és végig néz felsőtestemen, melltartómon, nyakamon, ajkamon, aztán ismét a szemembe néz.

- Ne mondj ilyeneket – felnevetek, már saját magamon.

- Milyeneket? – incselkedik tovább, keze eltűnik, alsó ajkam beharapom… maradhatott volna. Aztán a gatyát lehúzza rólam és már azt hiszem megértem, hova tűnt a keze. – Te, meg a tanga gyűjteményed – kuncog fel végig simítva a szóban forgó anyagon.

- Te meg a tetkóid – vágok vissza egy mosollyal, mire pár pillanatra lehunyja a szemét.

- Szóval… halk szoktál lenni? – a fülembe suttogva kérdezi, ujjai nagyobb erőbedobással térnek vissza előző helyükre.

- Ühüm – morgom a fülébe.

- Nem leszel – jelenti ki, én pedig nem ellenkezem. Már most nehéz nem lihegni.

- Azért… - nem tudom befejezni, nem tudom kimondani amit kéne nyögés nélkül.

- Azért? – pillant rám, ha a féloldalas mosolya miatt, amúgy sem lenne túl gyors a szívverésem ő azért biztosra megy a kezeivel rásegítve. Te jó ég…

- Semmi – motyogom aztán inkább beharapom az alsó ajkam. Egy kézzel húzza le rólam azt a bizonyos tangát, ami nemrég még szóban forgott.

- Mutassak újat? – Új? Ujj…

- Hmm – nem tudok neki értelmes választ adni. Erre nem tudok hangosan igent mondani!

- Mi kell neked ahhoz, hogy ne legyél félénk? – hördül fel.

- Önbizalom? Általában? – vágok vissza, szemöldökét felvonja, mosolyog.

- Kéne legyen – pillant végig rajtam ismét. Elpirulok… nem szoktam ehhez hozzá.

- Nem erre gondoltam, mikor mondtam… - megakadok, felsóhajtok…

- Mikor? – kérdezi és hangjából csöpög az élvezet.

- Hogy aludj itt – fejezem be sietve a mondatom.

- Hát mire cica? – ajkaimat összeszorítom a megnevezésre. Csókot nyom a nyakamra, melleim között elhalad. Hasam összerándul apró puszijai alatt, felpillant rám, és úgy döntök nekem itt akkor végem is van. Jézusom… ha most… oké… csak nyugodtan. Belső combomra nyom egy puszit, alsó ajkamat szerintem véresre harapom, fejemet megrázom.

- Hülye vagy – közlöm vele kissé nehézkesen…

- Hülye? – nevet rám, beszívom a levegőt a nevetésének az érzésére. Ez… ez… oké… - A párna melletted van, tudod, csak ha abba síkitanál – kuncog tovább, és érzem leheletét. Szívinfarktusom van, valami ilyen lehet, ha valakinek az van. Tuti.

- Ahhoz tenni is kéne valamit, nem? – szuszogom kissé kétségbe esve, ugyan is, ha ez nem szívinfarktus, akkor az őrület határa. – Úristen – ennyi telik tőlem reakciónak, ahogy nyelvét megérzem. Csípőm megmozdul, ajkaim elnyílnak, és nem akarom elhinni, hogy eddig ebben nem volt részem. Ez igazságtalanságnak tűnik most. Túl nagynak. Oké, a lihegést már nem bírom vissza fogni. Sőt, igazából nagyon a csípőm mozgását sem… valamit megszív, én pedig kissé felülök és felnyögők. A hajába markolok, megtépem… ezt nem bírom ki halkan. Mi az isten… máskor az egész szex dolog halk volt… most meg… - Khalid – nyögők fel mikor valahogy egyre nehezebb tartani magam hang terén. Nem igazán hatja meg a dolog… elzsibbad a mellkasom, ahogy a szívem túl gyorsan ver. Felpillant rám, én pedig nem akarom elhinni, hogy ennél lehet jobb. Márpedig gondolom, hogy lehet jobb. Főleg azért, mert fél perce azt hittem nem lehet jobb, sőt három perce is azt hittem már, hogy nem lehet jobb. Ráadásul ez csak a nyelve… A gondolataimra elpirulok, visszahanyatlok a párnára inkább. A lepődőt markolom, érzem, amint lefogja a csípőm. Felmordulok, képtelen vagyok vissza fogni magam. Kezemet a számra tapasztom, abba nyögők bele… oh te jó ég… felé pillantok, ő engem néz… nem… képtelen vagyok őt nézni. Érzem, ahogy alhasam feszülni kezd. – Khalid… - oké, komolyan, ennél többre nem telik. Ezt is csak nyöszörögni vagy nyögni tudom. Szorosan tartja a csípőm és a combom… ez túl jó… fáj, annyira jó… ami jó… de fura… combomat összeszorítanám az érzésre, tipikusan robbanó érzés. Tenyeremen át is túl hangos a nyögésem… még én sem tudom mit nyögők… Az időérzékem a kuka mélyén van valahol… hajamba túrok, lihegve nézem őt. Egy mosollyal mászik fölém…

- Na? – kérdi kissé rekedtesen. Fejemet megrázom, nem vagyok hajlandó válaszolni, nem tudok válaszolni… nincs levegőm… úgy érzem meghaltam… - Nem volt ez túl halk – morogja a fülembe. Ismét megrázom a fejem, egyet értek vele. Megcsókol… fura… lassan csókol. Talán tekintettel van arra, hogy én még mindig megakarok fulladni. Mosolyogva húzódik hátra, én pedig még mindig csak a légzésemet igyekszem rendezni. – Fogsz ma még beszélni? – kuncog fel.

- Talán – nyögőm ki nehezen, hangom olyan furának hat.

- Tetszett a látvány – húz magához a derekamnál fogva. Lemászik rólam, nekem nyújtja a pólóját. – Nem akarlak elkeseríteni, de lassan hajnali félkettő… aludni kéne – egoista vigyor… ölembe ejtem a pólóját, kikapcsolom a melltartóm és oldalra dobom. Félig felvont szemöldökkel, kissé elnyílt ajkakkal néz engem. Én pedig zavartalanul bújok bele a pólójába. – Aha… oké – dörmögi míg leveszi a nadrágját. Én pedig alsógatyáját nézem… Elmosolyodom ahogy rápillantok. – Nehéz nem ezt produkálni mikor a nevem nyögőd – mutat le dudorra én pedig felnevetek és elfekszem. – Bugyi nélkül? Végül is… csak egy kanos srác fekszik melletted – morogja befeküdve mellém.

- Te mondtad, hogy aludni kell – nézek rá értetlenül.

- Ne csináld ezt – morogja ahogy hátat fordít nekem. Halkan nevetve húzom magam felé, hogy a hátára feküdjön, aztán ráülök a csípőjére. Ő lehunyja a szemeit, erősen dörzsöli meg az arcát két kezével, és végül kissé értetlenül néz rám. – Se ezt – mutat a közös találkozási pontunkra.

- Fura vagy… miért? – hajolok le hozzá komolyan értetlenül, csípőm előrébb mozdítom, ő megfeszül.

- Mert nem foglak megfektetni az első nap szó…

- Ez nem az első nap, és miért nem? – húzódom hátra összezavarodva. Valami elrontottam? Most mivan? Folyton perverz és…

- Első szexuális nap, honnan tudjam?! Azt hiszed csak megdugni akarlak, nem foglak – rázza meg a fejét. Homlokomat ráncolva nézem őt, amint ő viszont a combjaimat nézi.

- Szóval akkor… azért nem fekszel le velem, mert szerintem, csak erre hajtasz? – mutatok magamra… oké, inkább a combjaim felé.

- Igen. Én nem egy pöcs vagyok, mint akinek hiszel – rázza meg a fejét.

- Pöcs vagy – kuncogok rá lehajolva hozzá. – És rohadt cuki – motyogom ajkaira.

- Ne hívj cukinak… az te lehetsz. Én férfias vagyok, meg minden – morogja egy mosollyal.

- Férfias – mosolygok rá míg kezem a boxer alá csúszik. Alsó ajkát beharapja, aztán inkább felmordul ahogy kezem rámarkol.

- Ebből így nem lesz cuki – nyögi ki, ahogy kezemet megmozdítom. – Ha már úriember akarok lenni, akkor még úgy öt másodperced van ezt abba hagyni, aztán mindenki más felkell úgy két percen belül – figyelmeztet én pedig kezemet kihúzom az alsógatyája alól. – Köszönöm – sóhajt fel.

- Imádlak – motyogom a nyakába, míg lemászok róla és hozzá bújok.

- Én is – de látom, ahogy megforgatja a szemét.

- Pöcs – vigyorgok rá háthat fordítva neki.

- Hangos picsa – húz magához, én pedig elpirulok… Ez gáz. – Nem akarod megismételni… azt a részt ahol a nevem nyögőd…? Bár, igazából az egész ebből állt – keze a pólóm alá csúszik, úgy húz magához. Végig simít mellem alján, és fogalmam sincs, mi történik éppen.

- Az előbb, visszautasítottad a szexet… ezt most így nem úgy tűnik – utalok a kezére.

- Mi nem úgy tűnik? – morogja a fülembe, én pedig a póló alá nyúlva rámarkolok a kezére, ezzel tulajdonképpen a saját mellemre is. Szuszogva temeti fejét a nyakamba.

- Ez – közlöm vele csak, hogy tudja, mire gondolok.

- Baszki – sóhajt fel. – Gyönyörű vagy… - rekedtes hangja, a szuszogása…

- Hülye vagy – motyogom neki zavarban.

- Mindenki ezt fogja mondani, ha közlöm, hogy nem feküdtünk le, úgy, hogy itt aludtam. – dörmögi én pedig végig simítok a pólóm alatt lévő kezén. Igazából… az ő pólója…

- Túl cuki vagy – ásítom el a végét lehunyva a szemeimet.

- Túl szexi vagy – dünnyögi.

- Túl rossz fiú vagy – nevetek fel.

- Túl erotikus vagy – nos… ezt a kört megnyerte. Igazából az összes kört megnyerte…

9. FEJEZET

- Miért nem tudsz legalább csak beszélni vele?! – nyög fel Tom még mindig utánam loholva.

- Beszélni vele? – fordulok vissza idegesen. – Miről?! – rivallok rá ami miatt jó páran ide néznek. – Hogy aztán ő könyörögje vissza magát, és utána azt hallgassam, én voltam… jobb neki, ha mi nem beszélünk – mosolygok Tomra, és már ki is csapom a suli ajtaját.

- Ne csináld ezt! Ki van nélküled… nem az igazi – fogja meg a karomat. Prioritás… miért jött elém Khalid...?

- Úgy nézek ki mint akit érdekel? – fordulok Tom felé visszatérve a jelenlegi témához. – Jól látod: nem! – vonom meg a vállam.

- És most megint elmész vele? – röhög utánam.

- Betörőm az orrod, ha jelzőkkel szeretnéd illetni, és lassan mindenkiét, aki csak hozzám szól. Akadjatok már le rólam! – üvöltök hátra felmutatva a középső ujjam. Khalid elröhögi magát… legalább neki vicces. – Könyörülj meg és menjünk már – ülök fel mögé rögtön.

- Szeretnéd, hogy lekapjalak? Hátha tisztázódik bennük – nem indul…

- Egy lekapás csak úgy magában is jó lenne – morgom hisztisen… mellette úgy érzem magam, mint egy hatéves kislány… túl fura. Olyan lazán fordul hátra, hogy ha én nézném ezt kívülről, akkor is belezúgnék. Jólesően sóhajtok fel mikor megérzem a nyelvét.

- Egy hétvége csak elég nekik, hogy kiheverjék – nevet fel elhúzódva.

- Ja – hajtom fejemet a hátának.

- Szeretnéd, hogy elbeszélgessek vele?

- Menjél már! – csapok a hátára nevetve, és megindulunk. Folyton ez van… szar kedv mindig, magamra maradok a gondolataimmal, aztán jön ő. Utálom, hogy ennyire ráfüggtem. Végig hozzá bújok, míg vezet. Valahogy nem akaródzom leszállni mögüle, mikor megáll a házunk előtt.

- Megyek segíteni Joenak – fintorog rám mikor leszállok mögüle. Joe… a kocsis haver.

- Oh… - mégsem mondhatom neki, hogy nem akarom, hogy menjen.

- Oh… - mosolyog míg azért leszáll addig, amíg magához húz. – Gondoltam azért egy tíz percet rám szánsz az életedből ma – kuncog a nyakamba.

- Többet is szánnék – utalok neki finoman mire fintorogva rám néz.

- Nem tudom mikor végzek ma Li.

- Rendben – biccentek neki elfogadva a szomorú tényt. Pedig jól esne hisztizni.

- Holnap este kocsikázás? – vonja fel a szemöldökét.

- Egy szombat este, amikor nem iszok? Hát nem tudom – csak azért poénkodom, hogy ne érezze szarul magát…

- Na? – kérdi a nyakamba temetve az arcát míg derekamnál magához húz.

- Jó – egyezek bele, bár nem értem, miért kérdezi meg. Tudja, hogy igent mondok.

- Aztán nálam is aludhatnál – veti fel egy mindent eláruló mosollyal.

- Talán jó – pirulok el.

- Akkor majd jövők érted holnap – nincs időm megszemlélni a vigyorát mert ajkai enyémeken landolnak. Kiélvezem a pillanatokat, mikor nyelveink ismét össze és összetalálkoznak. Kifürkészhetetlen mosollyal enged el, míg visszaül a motorra. Intek neki, de feleslegesnek érzem, ahogy elhajt. És bár jó móka bámulni a betont, inkább bemegyek a házba.

És erről beszéltem… egyszer egy irodalom dolgozatban az volt a feladat, hogy adj tanácsot egy kislánynak, ha valami nagyon ijesztőt akar csinálni. Az osztály szerint félelmetes volt a vers amit vettünk… a tanárnő pedig igyekszik megadni mindenkinek a kettes lehetőségét. Azt írtam, hogyha félni akar, akkor menjen korán lefeküdni, és maradjon egyedül a gondolataival. Az első alkalom ez volt, mikor pszichológusnál kötöttem ki. Az iskola pszichológusánál. Túl sok téveszme kering a depresszióról. Tudok nevetni, tudok mosolyogni. Jól érzem magam de… olyan mint egy random barát. Meglátogat. Néha sokat van veled, néha keveset. Mondjuk, a tenger metafora a kedvencem még mindig. Utálok egyedül lenni, talán ezért mentem mindig Davidékkel. Ezért nem mertem otthagyni őt. Mert így volt valami, amihez menekülhettem. Nem élveztem a bandázásokat annyira… de legalább ha nagyon koncentráltam, nem gondolkodtam mindenen. Egyenletesen dobálom a labdát a szobám falához és kapom el. Szerettem őt. Én tényleg szerettem. Lehet, hogy azért, mert kicsi voltam mikor összejöttünk. Most se vagyok nagy… de sok minden változott. Az ő rosszfiúsága, nem az. Ő egy túl jó kisfiú. Anyuci pici fia, akit az iskola istenit. Csak mert rögbizik… soha nem fog ösztöndíjat kapni, kaparhat akármennyire is. Folyton a csapattal lóg, az értelmetlen beszélgetések... A tanulmányaik azon a szinten vannak, amivel még nem rúgják ki őket a csapatból. Ha sérülésük van, akkor ők a legmenőbbek. Minden bulin megjelenés, de semmi buli… Khaliddal addig jutottunk el, hogy kinyalt, és rohadt igazságtalan, hogy jobban élveztem, mint a legjobb szexünket Davvel! Évekig abban a tudatban éltem, hogy az jó. Hogy a kapcsolatunk jó. Mert ő azt mondta, tökéletes. Ha kis kedvességet mutatott, elolvadtam. Gondolom ez a vak tini szerelem. Fogalmam sincs, hogy kifordultam-e önmagamból Khalid mellett, vagy önmagam lettem megint. Régen nem voltam szent, leginkább Melodynak köszönhetően és a környéknek, ahol felnőttem. Fogalmam sincs, hogy kerültem bele ebbe a helyzetbe. A szuiciditásba. Nem akartam elhinni, hogy ennyitől képes vagyok így összeomlani. Mr.Rainton folyton nyugtat, hogy erről nem tehetek. Hogy ezek igenis gondok. Az, hogy mindennapom stresszes volt Dave miatt, hogy folyton veszekedtünk, a megfelelés kényszer neki. Az egész iskolának. Itthon. Hogy az intelligencia egyfajta rendellenesség, ezért akinek nagyobb az intelligencia szintje, hajlamosabb skizofréniára, bipoláris zavarra… depresszióra. Einstein pszichiátere szerint, az intelligencia kézben jár a depresszióval. Soha nem éreztem magam okosnak. Soha nem akartam tartozni egy szervezethez sem, ahova felvettek volna a „kiemelkedő” IQ miatt. Az intelligenciát Mr.Rainton szerint néha fel sem ismerik igazán. Einsteinnel jött ekkor is, hogy ő csak hat éves korában kezdett el beszélni. Az IQ magassága fontos, de nem dönt el mindent. Csak a lehetőséget adja meg a tanulásra, semmi mást. Szerencse. Néha nem az… túl sok felesleges információt tudok. Túl sok adatot. Egyiknek sem látom értelmét soha. Régen valahogy mindenről beugrott valami, akármi… csak egy-egy hülye tény. Aztán David közölte, hogy sznob vagyok. A tények jó dolgok, szeretek fura dolgokat tudni. Amitől az emberek megrökönyödnek, vagy röhögnek. Mikor a mamám már túl öreg volt, és a kórházba került, anyu mindig mellette feküdt, rettegett attól, hogy meghal. A mama nem. Kötelességemnek éreztem utána nézni a halálnak. Volt egy tény, amit soha nem tudtam, hogy igaz-e. De kíváncsi voltam rá… Ha egy ember meghal, a hallását veszíti el utoljára. Az első érzékszerv, ami felmondja a szolgálatot, a látás, ezt követi az ízlelés, a szaglás és az érintés. Anyunak elmondtam, kihasználta a tudást, csak beszélt a mamámhoz akkor is, mikor megvolt az utolsó szívdobbanása. Mikor először megpróbáltam öngyilkos lenni, ez végig a fejemben volt. Tudni akartam, hogy tényleg igaz-e. Szólt a zene, ezt akartam utoljára hallani. A zenét. Bár nem meghaltam, csak elájultam, de az ájulásra igaz. Mindenki retteg a haláltól, csak mert nem tudják, mi jön utána. Ha jön utána egyáltalán valami. Az öngyilkosok élni akarnak, nem az életünknek akarunk véget vetni. Erről szó sincs! A szenvedésnek, a gondolkozásnak… van aki azért fél, mert azt hiszi fáj. Tüsszentés közben az ember szíve 1 milliszekundum időre leáll. Tüsszenteni pedig szerintem jó érzés, kitudja, nem biztos, hogy azért mert leáll a szívünk. De mi van ha azért?! Nem hiszem, hogy ez olyan fájdalmas dolog lenne. Attól sem félek, hogy mi van utána. Ha nincs semmi… de konkrétan semmi, nem zavarna. Elvégre, megszűnik a tudatom… ájulásra soha nem emlékszem. Ájultam már el egy párszor, túl mély vágás, vérveszteség, kevés kaja… megvan a hatásuk. Ha elájulok, nem rémlik semmi. Kiesik az a rész. Teljes üresség. Szóval, gondolom a halál is ilyen lehet. Megszűnik minden. Nem hangzik rosszul, nem kell végig néznem, hogy mit hagyok magam mögött. Nem vagyok istenhivő. Semmilyen hívő nem vagyok. Ateista sem vagyok. Inkább a determinisztákban „hiszek”. Viszont, tagadhatatlan, hogy annak is utánanéztem, ki szerint mi van odaát. És kissé félelmetes, hogy valakik szerint a pokol hetedik és nyolcadik bugyra között fogok tengődni, mert gyilkos vagyok. Öngyilkos, de gyilkos. Remélem, a túlvilág olyan, ahogy mindenki elképzelni magának. Ha valaki a lélekvándorlásban hisz, akkor legyen az. Ha valaki a mennyben és a pokolban, legyen az. Ha a szellem létben, a semmiben, az éterben való tengődésre… nekem mindegy. Én úgy akarom, hogy magam formázhassam, minden percben. Hogy folyton cserélhessem az eget, a tájat… a dolgokat körülöttem. De egy apró kis szoba legyen mindig a helyén. Egyoldalú tükör legyen, mint egy kihallgató szoba. Én látom azokat, akiket akarok, de ők nem. Számomra ez egy elég varázslatos túlvilág lenne. Akarom őket látni, de nem is. Akarom látni, ahogy Dave megtudja… tudni akarom, ki mit reagál. Nem akarok hazudni, kurvára érdekel. Akkor is, ha összeomlanak. Az emberről a halála után derül ki minden. Ki mennyire szerette, ki mit hitt róla… minden. Az emberek a haláluk után élnek őszintén mások szemében. Olyan szívesen megtenném… minden percben. A gondolatra bár csomó kerül a torkomba… valahogy megnyugtatna. Nem félek a haláltól, tényleg nem. Attól sem, hogy fáj, attól sem, hogy mi jön utána számomra. Attól félek mi jön utánam másoknak. Azt mondják önző vagyok, de gondoljanak bele, meddig húztam itt ki miattuk. Önző vagyok… talán. De egyszerűen néha már nem érdekel. Gyenge vagyok? Lehet… azért az már mégis csak valami, hogy a legősibb ösztönt győzöm le magammal szemben. Az életeben maradást. Amióta a földön élet van, ez a legfontosabb dolog… életben maradni. Én pedig a saját életemet akarom elvenni. Ez legalább erős dolog, nem? Túl erősen vágom a labdát a falhoz, és az mellettem elsuhanva felborít pár dolgot az asztalon. Felállok és oda sétálok. Felkapcsolom a villanyt, és már magamban sem lepődők meg, hogy éjjel lett. A film maratont még ő szúrta át. Ideje lenne frissíteni. Leveszem az egy szál cigis papírt, a csókot valaki mással… átbuliztam-e már egy éjjelt? Hát sok buliba voltam… hajnalig tartóban nem. Ha nem számít, hogy utána csak kocsikáztunk, aztán nálam aludt… Ezt még ott hagyom, nem volt még igazán állat bulim. Ellógni egy órát egyedül, lógtam órát, de Khaliddal. Ruhatár csere… hát azt hiszem ez bekövetkezett. Irritálóan színes ruhák helyett sötétek, és olyanok amik tetszenek. Trikók, szakadt gatyák… Melody stílus. Ezt is áttűzőm. Haj csere… oké, ez kéne. Holnap elmegyek egy fodrászhoz! Mindig csak a végét vágattam, folyton befonva hordtam vagy valahogy össze fogva. Dave ezt szerette… Khalid kiengedve szereti. Kimondani, amit gondolok? Hát ennek már egy ideje élek, ezt is áttűzőm. Beolvasni Davenek… félig meg volt, de ahogy a suliban történnek a dolgok, lesz ennél nagyobb is. Végignézni egy naplementét, ez is megvolt. Napfelkelte… ez még nem. Családdal tölteni időt így… nem… Felhívni Khalidot… megvolt. Meglepni? Szerintem már ez is sikerült. Vezetni nem tudok, a csoki torta is még mindig várat magára. Szétverni valami, segíteni valakinek, fagyit venni egy idegennek… fura gondolataim voltak aznap este. De még mindig tetszenek. Bár még nem valósítottam meg őket. Flört? Megvolt Khaliddal. Visszaszólni a ribancoknak… nem, még nem kezdeményeztem így konfliktust. Mondjuk, ez visszaszólás, akkor nem én kezdem. A faragó pengéjére nézek… abba hagyni. Ez még mindig nem jött össze…

Felszeretnél ismerni egy megtört lelket? Mutass neki egy faragót. Nézd a reakcióját… tudni fogod. Fél éve láttam a neten egy képet… a lány a kezében tart egy faragót. A penge a helyén, semmi nincs a képen, csak a tenyere és a faragó. Plusz a kis felírat… „Ha érted ezt… sajnálom”. Értettem. Talán ekkor realizáltam, hányan olyan ember van, mint én. Nem én vagyok az első, nem én vagyok az utolsó. Szinte beleesek a székbe az asztal előtt, és csak bámulom a falat. Túl nagydologra értékelik a halált. Folyton ott van körülöttünk, bennünk… harmincöt millió sejtünk hal meg percenként! Százötvenhárom ezer ember naponta. Kettő pontosan abban a másodpercben, amikor te. Veled együtt. Negyvenmásodpercenként lesz öngyilkos valaki. Tekintetem az órára vezetem… nem én vagyok az. Még nem én vagyok a következő negyvenedik másodperc…

---

- Mivan veletek? – sóhajt fel Ben engem figyelve.

- Semmi – mosolygok rá… nem kell tudnia. – Estére lelépek… szerintem csak holnap jövők. – Terelem el a témát az anyu és köztem lévő feszültségről.

- Khaliddal? – pillant rám apu.

- Igen – mosolyodom el rögtön.

- Kedvelem – felnevetek… igyekszik zord lenni, de nem jön össze neki. Látom mosolyát, ahogy tovább böngészi az újságot.

- Én is – adok neki igazat… bár türelmetlenül figyelem az órát… már nyolc is elmúlt. Nem beszéltünk ma még… meddig dolgozik? Vagy mit csinál?

- Én a hajadat is – nevet fel anyu, és elmosolyodom… bár csak szomorkásan. Rohadtul nem beszélünk semmi komolyról. És képtelen vagyok akárkivel is a családban, amíg vele nem tudok. Újabb apró bakancslistás dolog. Most olyan… kissé tépett, ahogy a fodrász mondta. Én annyit látok, most már nem csak lóg, hanem jól is néz ki.  Bár még mindig középhosszú… tetszik összeségében. Minden kocsi hangra fülelni kezdek… de hát ez egy város. Folyton kocsi hangokat hallok. A motort könnyebb kiszúrnom. Az óra ütemét dobolom az asztalon, aztán kopognak, én pedig már futok is. Feltépem az ajtót, abban bízva, hogy ő az. És ő az…

- Woaw – forgat meg rögtön. – Csini – mosolyog rám én pedig átkarolom a nyakát.

- Mizus? – kérdem a nyakába motyogva, ő viszont csak ölel.

- Fáradt vagyok, ezen kívül nem sok – vonja meg a vállát.

- Nem muszáj i…

- Annyira nem vagyok fáradt – forgatja meg a szemét míg beljebb lép és becsukja maga után az ajtót. – Lehet gyors köszönés? – kérdi a fülembe suttogva fintorogva.

- Nagyon gyors legyen – kérem halkan, ő pedig biccent.

- Jónapot! – kezdi a szüleimnek, apám már felpattan. Kezet fognak, anyunak ad két puszit Bennel pedig mint egy régi haver…

- Bocs hogy nem tudtam menni a meccsre – fintorog rá az öcsémre, én pedig nem akarom elhinni, hogy észben tart ilyeneket. – Joenak segítettem, a következőre megyek, oké?

- Oké – nevet fel, és öklöznek egyet. Én ott voltam a meccsen… jobb dolgom nem lévén. Amúgy is eljárok a meccseire, ha tudok.

- Haza jössz ma? – kiabál utánam apu, mikor már kifelé húzom Khalidot, táskával a vállamon.

- Öhm… nem hiszem – mosolygok rá.

- Oh…

- Oh… - nevetek rá és intek nekik. Khalid még az ajtó előtt veszi el tőlem a táskám és dobja a saját vállára. Miért áll jobban neki a fekete táskám, mint nekem… Kezünket összefonja, még a kis úton is a kocsi felé.

- Mizus?  - pillant le rám. – Új haj meg minden – mosolyodik el.

- Tervben volt – vonom meg a vállam, míg beülök és ő a hátsó ülésre dobja a táskám.

- Megcsókolnálak, de apukád tuti leskelődik, és ez nem egy édes csók lenne – fintorog rám míg beindítja a kocsit én pedig csak röhögök. Igaza van.

- Milyen napod volt? – kérdem őt felhúzva a lábaimat.

- Még nincs vége, addig még nem alkotok véleményt – mosolyodik el.

- Hova megyünk? – kérdezősködőm tovább, ő pedig bekanyarodik egy bolthoz.

- Vásárolni először – száll ki a kocsiból, én pedig kissé bizonytalanul utána.

- Mit? – lépkedem mellé.

- Kérdésekben beszélsz ma? – hördül fel fejét rázva.

- Zavar? – vigyorodom el, ő pedig ajkaimra nyom egy puszit.

- Még nem – figyelmeztet behúzva a boltba.

- És fog? – lépkedem mellette, ahogy ő célirányosan megindul.

- Úgyis kideríted – nevet rám levéve pár üveg piát. Nem erősek… Melody szerint ez a női sör. – Szereted? – mutatja felém.

- Mi van, ha igen? – nem adom fel.

- Akkor megiszod – forgatja meg a szemét.

- Le akarsz itatni? – lépkedem utána sietve. Olyan nagy és gyors!

- Óvszert is vennék akkor – nevet fel.

- És nem veszel? – állok meg mellettük, mire ő megtorpan.

- Na, most zavar – nevet fel visszapillantva felém.

- Kínosan érint a téma? – pillantok az óvszerekre végig szemlélve őket.

- Lilith – mordul rám.

- Igen? – lépkedem mellé.

- Még van – vigyorog rám.

- Akarjam tudni, mikor vetted és mennyi fogyott belőle? – nevetek fel.

- Barátkozásunk elején – borzolja össze a hajam.

- Hát élet ez így? – morgom orrom alatt kissé sértve érezvén magam. Bár jogom nincs hozzá.

- „Barátom van!” – vinnyogja nekem magas hangon.

- Azt hiszem, örülnél, ha a srácoknak ezt mondanám, akik bemernek próbálkozni nálam jelenleg – állok meg előtte keresztbefont karokkal.

- Mondhatnád – pillant le rám.

- Szóval a barátom vagy? – vonom fel a szemöldököm.

- Azt hittem már ki is zökkentél a kérdésekből – hördül rám elfordulva.

- Értem – vonom meg a vállam.

- Megbeszélhetjük akkor, ha nem szakad le a kezem? – kérdi szemét forgatva mindent a pénztárhoz cipelve.

- Talán ha vettél volna kosarat mikor bejöttünk… - motyogom neki halkan.

- Talán ha betudnád fogni azt a szép kis szádat – sóhajt fel.

- Talán ha te fognád be – makacsolom meg magam.

- Mivel? – fordul felém röhögve, az eladó hölgy pedig túl elítélendően néz minket.

- A csoki tűnik az egyetlen élvezhető dolognak a körünkben jelenleg – mutatok a kis pénztárnál lévő polcra amin még csoki és rágó sorakozik… óvszerrel és öngyújtóval együtt. Fejét lehajtva felröhög és így pillant rám. Fejét rázva fizet, felnevet… nem bírja ki. Én pedig villantok egy angyali mosolyt a pénztárosra, majd segítek kicipekedni. Még akkor is fel-felröhög, mikor beszórjuk csak úgy hátra a cuccokat. Kezdem szarulni érezni magam, hogy folyton ő fizet.

- Csoki? – pillant rám, ahogy beül a kormány mögé. – Ezt el kell ismerjem, szép volt – nevet fel továbbra is, én pedig a rekedtes nevetése miatt mosolygok. Aztán a tipikus mozdulataitól, ahogy elindulunk. Az is tipikus mozdulat, hogy váltó helyett már a combomon van a keze.

- Szóval mi a progi? – fordulok felé kissé izgatottan. Egésznap ezeket várom… egésznap őt várom. És félek, hogy túlságosan ráakaszkodom…

- Ha odaérünk, meglátod – szorítja meg a combomat én pedig várok. Kemény tíz percet talán.

- És mikor érünk oda? – pillantok felé kissé félszegen.

- Előbb, mint a holdra – nyög fel.

- Az hat hónap lenne kocsival… 95km/h sebességgel – idézem fel az egyik teljesen hülye tényt… fura, hogy újra beugranak ilyenek.

- Ez komoly? – pillant felém.

- Nagyjából hat hónap, kevesebb – vonom meg a vállam.

- Miért tudsz ilyeneket? – nevet fel.

- Könnyen megmaradnak… - motyogom zavartan.

- Tetszik… van még valami ilyen? – értetlenül nézek rá… tetszik neki?

- Tetszik? – kérdezek vissza bizonytalanul.

- Miért ne tetszene? Érdekes – felém pillant, de csak kevés időre.

- Én… - elbaszom a kedvét.

- Oh értem – fintorodik el. Elbasztam a kedvét.

- Ja – nézek ki az ablakon.

- Mondj, ha eszedbe jut valamit, érdekelnek az ilyenek. Latif csinálja mindig ezt – végig simít a combomon… magát vagy engem akar vajon lenyugtatni?

- Ohioban volt az első autóbaleset. 1891-ben – unalmas pillantok a neten.

- Milye érzés lehetett nekik? Az első autóbaleset… - nevet fel fejét rázva.

- A legtöbb új kocsinak túl halk a motorja – mutatok a rádió felé. – Ezért hamis motor zajokat játszanak le manapság. Persze, az is halk… de hogy „érezzék” a kocsit – mutatok idézőjeleket… nem értem ezt a dolgot. Annál jobb, ha nem hallod, nem?

- Szerintem ezek nem kamu hangok – ütögeti meg a műszerfalat. Nem hangos… de hogy nem ez a gyári motor, az tuti. – Egyéb jó kis kocsis tény, amivel letudom nyűgözni Ajmalt?

- A huszadik század elején, mikor bejöttek a kocsik azt hitték ez a „zöld közlekedés” mivel a lovak túlságosan szennyezték a környezetet… - nevetek fel.

- Nos, szívesebben járok járdán, mint lószarban – sóhajt fel.

- Szmog van – mosolygok rá.

- A trágya is büdös! – röhög fel. – Egyéb fura tény? – kanyarodik le egy földes útra én pedig nagyon gondolkodom valamin amit semmi képpen nem tudhat.

- A halottaknak is lehet libabőrük – csettintek hirtelen, mikor eszembe jut.

- Hogy? – szörnyed el.

- Ezt már nem tudom – fintorodom el.

- Mennyi az IQ-d? – nevet rám fejét csóválva, ahogy a fák között vezet.

- Százharmincnyolc – szemei elkerekednek, lassít, rám néz.

- Mennyi? – nevet rám.

- Százharmincnyolc – nem mosolygok… ez nem jó.

- Azt a kurva… - füttyent nekem.

- Tudtad, hogy az intelligencia rendelleneség? – úgy kérdem, hogy az ablakon át nézem az erdőt.

- Végre valami, amit tudtam…

- Minél magasabb az intelligencia szinted, annál több az esélyed mentális betegségekre. Leginkább skizofrénia, bipolirás zavar… - sorolom… - Depresszió – fordulok felé. Látom, hogy nyel egyet. – Einstein is pszichiáterhez járt. Hat éves korában kezdett el beszélni. Az intelligencia nem az okosság mércéje, ez csak képesség, hogy mennyire vagy fogékony. Ami kétségkívül hasznos, de inkább lennék az átlag legalja kilencvenes IQ-val mint ez – kocogtatom meg a fejem, ahogy ő megáll egy hatalmas tisztás közepén.

- Okos vagy, depressziós…

- Nincs tovább, ennyi – nézek rá értetlenül.

- Visszavonom, hülye vagy – legyint le.

- Nemár – nevetek rá, ahogy kiszállok.

- Demár – nyújtja ki rám a nyelvét. Kivesz hátulról pár dolgot, majd a kocsi elé rakja. Egy plédet rak a motorháztetőre, majd felpakol a kocsi tetejére mindent.

- Ötletes – mutatok a kocsira, míg körbe nézek.

- Csoki, mi? – hördül fel felém lépkedve.

- Talán – összesen hat szemszín típus van. Szerintem hét… az övé fekete. Nem szürke, nem barna… fekete. Magához húz, az ajkaimra néz, tudom mi következik… és tényleg az következik. Megcsókol… úgy mocskosan. Ahogy emberek előtt soha nem csókolna meg, ha csak nem részeg.

- Talán – nevet rám én pedig kissé elpirulva fordulok a kocsi felé inkább. – Jól áll ez a haj – borzolja össze, mérgesen nézek fel rá, de csak kinevet. Egyszerűen megfogja a csípőm és felültet a kocsira.

- Ezért tönkre vágod – morgom neki, ahogy próbálom megigazítani.

- Kócosan sem vagy rossz – vonja meg a vállát mire csak felsóhajtok. Folyton ilyen flörtölös marad, ugye? – A ma nálam alszol kérdésre, még mindig talán a válasz? – pillant fel rám, miután végig nézte, ahogy a combomba markol.

- Talán, talán – mosolygom rá.

- Úgyis igen – vigyorát letörölném az arcáról, de az a módszer csak az igent erősítené…

- Ha van csoki.

- Ma nagyon formában vagy – nevet rám, míg ő is felül a kocsi motorháztetőjére és magához vesz két kis piát. Egyet nekem ad miután kibontja, aztán eldől a szélvédőre, én pedig követem a példáját. – Mit akart az a srác? – fordul felém mikor egy korttyal a felét lehúzza… nos, én lassabban haladok.

- A suliban? – kérdezek rá konkrétan, ugyanis volt a mozis srác is…

- Az.

- Hogy beszéljem meg Davvel – a kis papírt kezdem kapargatni az üvegen, a lecsapódó párát nézem rajta… könnyen lejön a kis papír.

- És meg akarod vele beszélni? – nem idegesen kérdezi, teljesen nyugodtan.

- Mégis mit beszélnék meg vele? – nem csak neki szánom a kérdést, magamnak is. Miről beszélhetnénk?

- Hogy összejöttök újra – nevet fel, de hangja olyan karcos…

- Tökéletesen megvagyok a mostani helyzetemmel elégedve, nélküle – ha ilyen témáink lesznek, talán több piát kellett volna venni.

- És mi a mostani helyzet? – végig nézem, amint az üres üveget maga mellé állítja… le fog esni.

- Remek kérdés, már akartam kérdezni – fintorgok rá.

- Nekem mindegy – engem figyel… erre most mit kéne mondanom.

- Mindegy…? - vonom fel a szemöldököm értetlenül.

- Olyan mintha együtt lennénk, de ha megkérdezném, hogy együtt vagyunk-e, leblokkolnál – mosolyog rám.

- Ez nem igaz! – hördülök fel.

- Leszel a nőm? – vonja fel a szemöldökét kételkedve. Szám kissé eltátom… nő? Én olyanra számítottam… mint az átlag. Leszel-e a barátnőm, megpróbáljuk-e együtt… ilyenek. Nem azt… hogy a nője… mármint ez valahogy… túl férfias? Nem tudom. Jézusom, Khalid túl merész, férfias és érettnek tűnik néha… rózsaszín köd, ez tuti az. A régi énemből előtörne a feminista talán. – Látod? – nevet fel fejét rázva.

- Csak a mód – förmedek rá észbe kapva. – Amúgy igen, csak nem arra számítottam, hogy így kérdezed meg – ütök a vállába.

- Hogy kellett volna? – összezavarodva bambul maga elé, neki ez a normális.

- Átlagosabb kifejezéssel – sóhajtok fel kínomban… hogy lehet valaki ennyire természetesen laza és teljesen más gondolkodású? Oldalra rakom az üres üvegemet, bár félő, hogy leesik, valahogy jobban érdekel az a „nő” kifejezés.

- Öhm… - nagyon gondolkozik, látszik rajta. – Mi lenne, ha a barátnőmnek hívnálak ezentúl? – homlokán a ráncok párhuzamosan jelennek meg azzal együtt, ahogy végig mondja a kérdést. – Ez fura.

- Egyszerűen, lennél a barátnőm. – vissza fogom a nevetést… elképesztő, komolyan.

- Oh, persze, hogy lennék – képen röhögőm, pedig ő nagyon ellenálhatatlanul pillantgat le rám… - Szóval? Együtt vagyunk? – kérdi meg a kezembe adva, egy újabb üveget. – Remélem elég átlagos voltam az unalmas életedbe – hasára csapok, fordul egyet felém és már le is támadja az ajkaimat.

- Talán – motyogom neki a szemeibe bámulva.

- Talán?! Már igent mondtál, nincs visszaút – hördül fel, még mindig felettem támaszkodva.

- Új interakciók sora nyílt meg előttem, kezdve a szakítással – vágok vissza rögtön, ő pedig elpillant oldalra, egy veszélyes mosollyal, majd vissza rám.

- Szakítással? Éppen alattam fekszel – valahogy anélkül is rájöttem erre, hogy megfogta volna a csípőmet…

- Nem zárja ki a kettő egymást.

- A legtartalmasabb kapcsolatom lennél. Majdnem három perc – én hajolok fel hozzá, de valahogy vissza is teszem fejemet a kocsira, mikor rendesen megcsókol. Ujjai oldalamba mélyednek, lejjebb simítanak. Combomat felhúzom meleg tenyerére, a csók mélyebb lesz. Apró koppanás hang… nem kell kinyitnom a szemem, hogy tudjam, az üvegem volt. Éjjel, egy kocsi motorháztetőjén, kevésnyi alkohol után smárolni vele. Ha képes lennék ilyent kitalálni, felkerült volna a bakancslistámra. Legszívesebben a kezemben lévő félig üres üveget is ledobnám, csak hogy két kézzel húzzam magamhoz. A dolgok valahogy összemosódnak… a légzésemből és az egyre fokozódó „csináljunk már többet” érzés miatt, gondolom, hogy jó pár perc eltelik. Soha nem hittem, hogy annyire eltudok merülni egy ilyen csókban, hogy elfelejtem a külvilágot. Onnan veszem, hogy elfelejtettem, mivel arra leszünk figyelmesek, hogy egyszerűen zuhogni kezd az eső. Nyögve fordul az ég felé, lemászik rólam, és már le is húz magához. Én a kilátásban gyönyörködőm pár másodpercig, míg hallom az üvegek koccanását. – Oh várj – áll meg a kocsi mellett… - Mennyire akarod, hogy klisés legyek, mert ha szeretnéd, lekaplak esőben meg minden – mutat az ég felé, ezzel is utalva az esőre.

- Hát nem lenne rossz – pirulok el, mire röhögve ér elém és csókol meg most is. A derekamnál fogva húz magához, vizes hajába túrok, és ő nevetve húzódik el.

- Mi ez az esőben csókolózó rögeszme?

- Nem tudom, csak olyan édes – mosolygok rá, és valahogy az sem zavar, hogy már teljesen eláztunk.

- A kocsi hátsó ülése meg száraz – mutat az adott hely felé, mire biccentve egyet értek vele, és már be is mászok. Táskámat az anyós ülésre dobom, elázott hajamba túrok és valahogy nem akarom tudni, mennyire szarul nézek ki. – Nézd a jó oldalát, eső illat – nevet rám elnyúlva az ülésen felém nyújtva az üvegemet. Lehúzom és a lábunkhoz rakom a kiürült üveget míg fejemet rázom.

- Ez Petrichor – helyesbítem ki.

- Egészségedre – nevet rám én pedig fintorogva a hátamat az ajtónak döntöm, csak mert így felé fordulva ülhetek.

- Petrichor – ismétlem meg neki, csak hogy ne csináljon poént belőle. – Görög szó. Petra, mint kő. És ichor, istenek vére. Ózon… a földből szivárgó illőolajok illatának keveréke. Száraz föld és víz. – osztom meg vele. – Ösztön miatt tetszik az illata. Régen, ha eső volt, akkor volt élelem. Ha volt élelem, nem volt éhínség. – csapom össze a kezemet majd kimutatok az esőre. Ennyi az egész…

- Rád a szafioszexuálisok is buknak, ugye? – nevet fel, én pedig inkább az ölébe ülök.

- Nem tudom, még nem találtak be – biccentem félre a fejem őt figyelve. Ő viszont végig nézve rajtam, ahogy ölében ülök.

- Ne is – mosolyodik el kissé lejjebb csúszva az ülésen.

- Nem lenne időm nemet mondani nekik.

- Jogos – vigyora egyszerűen ordítja mit tenne. Megverné őket. Mindenkit. – Remélem tudod, hogy úgy egy hajszál tart vissza attól, hogy megverjem Davet – nyakamba szuszog. A nyirkos ruhák között, az eső kopogása mellett kiráz a meleg lehelete.

- A haj átlagosan három kilogrammot bír el, szóval keress más példát – motyogom mosolyogva, mire hátrább hajol.

- Te ugyan ilyen könnyen tanulsz, mint ahogy ezek a dolgok megmaradnak? – őszintén kíváncsi… Dave már ordítana.

- Nem – válaszom már a füle mellett szökik ki, míg beleharapok a nyakába.

- A kocsi tetején maradt a kaja – motyogja míg fenekembe markol.

- Kimehetsz érte, ha akarsz – hátrább hajolok, ahogy lekap. Ő magához húz, esélyem sincs szabadulni, annyira mondjuk nem is akarok. Kezem pólója alá csúszik. Úgy két másodpercébe telik lekapnia rólam a megázott pólót. Érzem, hogy libabőrös leszek, valószínűleg a hidegtől. Legalábbis jó ezt hinni, és nem azt, hogy a keze miatt, ami kipattintja hátul a melltartóm. Kihasználja az alkalmat, míg lehúzóm róla a felsőt, és végig néz rajtam. Nem akarom, hogy nézegessen, attól zavarba jövők.

- Mi bajod a testeddel? – sóhajt fel a szemeimbe nézve, és bár most nem konkrétan a felsőtestem nézi… zavarba jövők.

- Öhm… sok minden – nyögőm ki zavarban.

- Megcáfolom őket.

- Kiss mell, izmosabb has kéne, a…

- Lapos a hasad, lassan el is fogysz – rázza meg a fejét. – A melled nem dupla D méretekben pompázik, de azt nem mondhatod, hogy nincs – ajkaim kissé elnyitom, ahogy két keze mellemre csúszik. – Szép vagy, oké? – sóhajt fel.

- Ja, hogyne. Ez így csettintésre megy – csettintek a szeme előtt kissé idegesen.

- Attól függ mi, ha a farkamról beszélünk és rólad egyszerre, akkor végül is ja – röhögi el magát.

- Jézusom – arcomat tenyereim közé temetem, egy kicsit had ne kelljen az önelégült arcát néznem.

- Jézusom – nyávogja mire ráfintorgok. – Ugyan már, most miért érzed szarul magad? Mert félig meztelen vagy?  - talán megnyugodnék, de az a vigyor…

- Komolyan olyan érzésem van melletted mintha szűz lennék – fejemet a kocsi teteje felé fordítom és arra fújom ki a levegőt mérgemben.

- Nos, életemben nem csináltam semmi szexuális dolgot kocsiban, szóval pacsizhatunk, dupla első – arcomat maga felé húzza… én pedig nem akarom elhinni.

- Ez komoly? – rakom kezemet mellkasára, ő pedig biccent.

- Miért dugtam volna már kocsiban? – olyan értetlenül néz rám.

- Oh várj… akkor most dugunk? – nevetek rá.

- Hát nem tudom… nem mondom, hogy nem akarnám. Azt mondom, hogy a végén a földhöz csapkodnád magad, hogy csak emiatt kellesz – mutat kettönkre.

- Addig azért nem jutnék el – alsó ajkam beharapom zavaromban… gáz vagyok.

- Ez is tiszta egyszerű lenne, ha csak most így kocsiban… - csettint fintorogva, de a gúny és a szarkazmus csöpög belőle.

- Szeretnéd a füvön az esőben? – röhögök rá, mire ő komolyan kipillant. – Felejtsd el, hideg van – fordítom vissza a fejét felém.

- Csak mert hideg van? Úristen, emlékszem a félénk és szégyenlős lányra a pláza tetejéről… - néz rám meglepetten.

- Szégyenlős vagyok – csattanok rá a saját védelmemre kellve.

- Mondod ezt félmeztelenül előttem? – pillant végig rajtam gyorsan ismét.

- Talán – biccentek míg csípőmet megmozdítom. Vele nehéz félénknek lenni. Főleg azért, mert ha az vagyok, szekálni kezd. Amitől ideges leszek… idegesen pedig minden mindegy. Felsóhajt, ajkait megnedvesíti, a nyakához hajolok. Bőre nyirkos, megszívom kissé a bőrt, ott, ahol már eleve kissé sötétebb színben pompázik. Gatyámat kigombolja, valahogy nem bánom. Kezem könnyen csúszik be gatyája alá. Hallom mély sóhaját, érzem, ahogy végig simít a hátamon. Hallom az eső kopogását a kocsin, a dörgést, a szelet…

- Ha ezt folytatod, eldurranok… nem viccelek – szuszogja a fülembe. Erősebben markolok rá, a levegője megakad, elhajolok a nyakától, és mosolygó arcát nézem. Hogy tud mindig mosolyogni és nevetni?! Irreálisan sokat mosolyog és nevet… - Nem, nem akarok így elmenni – fogja meg a kezem lehajtva a fejét.

- Hogyan? – nevetek fel.

- Hát nem is tudom, benned nem lenne rossz – hördül fel én pedig nem is értem, hogy híhettem azt, hogy zavarba jön a kérdésemtől.

- Ruhán keresztül? – vágok vissza, csak, hogy ne legyen az övé, az utolsó szó. – Hogy csinálod ezt? – sóhajtok fel őt nézve, mikor már rajtam fekszik, és én elterülök a hátsó ülésen. Olyan könnyedén fordít maga alá mindig.

- Erő… könnyű vagy… technika… - sorolja míg lehúzza rólam a gatyát. Bár nehezen… vizes. Bár erő és technika… megrántja úgy háromszor és már a kocsi alján pihen

- Akkor is… - morgom neki míg végig nézem, hogy lerúgja magáról a gatyát. Aztakurvaélet. Ez így egybe.

- Te jó ég, ne vágj már ilyen fejet, komolyan most feszengve érzem magam – röhög rám előre nyúlva és kutakodva.

- Én… hát csak… - igazából nem tudok mit mondani. Woaw.

- Oh, ezt szívesen végig hallgatnám, csak komolyan, ne így nézz – rázza meg a fejét magára görgetve az óvszert. Hogy nézzek?! – Bár, hízelgő mélyebben belegondolva – kuncog rám, míg kezét megérzem lent, és kissé megugrok. – Ez azt jelenti, nagyobb vagyok Davidnél? – egyenesen a képembe nevet, én pedig felröhögők.

- Jézusom, miért kell szex közben Davidről beszélnünk?! – nyögők fel elborzadva jelenleg a gondolatától.

- Oh, csak túlhízelgő – nyugtat meg… bár a keze jobban lenyugtat. Oké, ez nem nyugodtság. Ez minden, de nem nyugodtság. Ő a második srác… soha senkivel nem feküdtem le még Daviden kívül. Te jó ég… mivan ha gáz leszek?! – Úristen, ne gondolkozz már – kuncog a fülembe aztán érzem, hogy kissé megharapja.

- Nehéz nem gondolkozni – motyogom zavartan.

- Mit szólnál, ha nem stresszelnél, csak bíznál bennem, hogy jó lesz? – vonja fel a szemöldökét egy halvány mosollyal.

- Gondold át a helyzetem – förmedek rá idegesen.

- Egy szexisten van feletted és azt mondja, nyugodj meg. Mi kell még? Csoki? – kuncog fel.

- Szexisten… - egyszerűen elröhögőm magam, de csak úgy gyötrődően. A szuszogás mellet, amit a keze okoz, nehéz beszélni.

- Lefogadom, hogy te is az vagy, ha eddig nem ilyen balfasz me…

- Ne hozd fel, mert komolyan minden libidóm eltűnik – vágok közbe sietve. – És ne hozz zavarba – motyogom hozzá téve leesve mit kezdett el mondani.

- Libidó? Kevés? Nem úgy érzem – röhög fel fojtottan mire a vállára csapok.

- Könyörgőm Khalid – morgom a vállába temetve arcomat.

- Miért? – suttogva kérdez vissza… engem pedig kiráz a hideg. Miért is? Nem tudom. – Szabad már vagy…? Lassan én könyörgőm – morogja a fülembe.

- Mióta kérdezel te ilyeneket? – húzom fel kissé a lábaimat, szemeimet lehunyom, ahogy csípőjét épp hogy előre mozdítja és egy kicsit is megérzem őt…

- Mióta hosszú idő óta először zavarba hoztak – kuncog a fülembe.

- Hmm… - válaszolok neki, lévén, mert képtelen lennék egyetlen egy összefüggő mondatot kinyögni, ahogy a csípője az enyémnél koccan. Felnyög… a fülembe, látom a karját amint támaszkodik. Az izmokat… a karjában, a mellkasánál, a hasába… Végig csókolja a nyakam, egésze az állam vonaláig, míg el nem ér a számig. Megcsókol… csípője megmozdul, kezem hajába csúszik. Felröhögők, egyenesen a szájába inkább mikor kissé lefejeli a kocsi ajtaját. Ő is nevet…

- Életed harmadik póza – kuncog tovább míg magához húz, és felül.

- Nem vagyok az-az irányitó szerep… - motyogom zavartan őt nézve… fura. Nagyon fura.

- Miért nem? – biccenti oldalra a fejét, míg megfogja a csípőmet és mozgatni kezd. Arcomat nyakába fúrom míg igyekszem felvenni a ritmust… kezem mellkasán pihen, élvezem a heves szívdobogását.

- Csak nem – válaszolok neki motyogva lehunyt szemekkel. Valahogy annyira megnyugtató az egész. Az eső, a vihar, a szuszogása… mi.

- Pedig nem rossz, mikor csinálod – fenekemen pihen keze, lusta tempót veszek fel. De még mindig fura… amellett, hogy jó.

- Hmm – mosolyodom el.

- Hmm – válaszol rögtön, a mosolyom pedig szélesebb lesz. Csípőmmel leírok egy nyolcast, nyakába harapok - Hmm… - ez már inkább morgás, mintsem egy belsős poén válaszadás. Keze a bőrömbe mélyed, kissé gyorsítók. Fogalmam sincs a kocsi ablakai mitől lesznek párásak… a kinti túl hideg levegőtől, vagy tőlünk. Felnyögők mikor mozgásom elébe megy, kissé megtépem a haját, megcsókolom. Bár nem rendes csók… túlságosan zihálunk… túl sokszor nyögők fel. Én… én nem tudtam, hogy ez lehet ennyire nagyon jó is. – A picsába… - mielőtt rákérdeznék, már ismét elfektet, és ő kezd mozogni. Torkomban akad minden hang… oké, sok mindent nem gondoltam. Hogy lehet így is, ilyen pózokban, tempóban, módon, közegben… egyszerűen csak igyekszem kiélvezni. Az egészet. A dörmögését és a nyögését a fülembe.

- Khalid… - ennyi jön ki, ahogy csípője erősen csapódik enyémnek. Arca most is a nyakamba van temetve, a kocsi tetejét nézem, az ablakokat. Felszisszen, aztán kuncog… csak azért, mert ő megismétli azt, amit az előbb, én pedig egyszerűen felnyögők és végig húzom kezem a hátán. Oké, emlékszem, mikor azt mondta, nála sikítani fogok, és nem hittem neki. Mert soha nem volt nehéz csendesen véghezvinni ezt… Khalid tud valamit. Te jó ég… nagyon tud valamit.

Arcomon végig simítva nyitom ki a kocsi ajtaját, már fehérneműben legalább. Fejét ölembe hajtja, kissé nehézkesen, de meggyújtja a cigijét. Mosolyogva fújja kifelé a kocsiból, aztán rám néz és felém nyújtja a cigit.

- Mondtam – jegyzi meg halkan, kissé nevetve, míg visszaadom neki a cigit. A füst úgy tör fel a tüdömből ahogy felnevetek.

- Ja, mondtad – hagyom rá lepillantva rá.

- Azt is mondtam, hogy nem kell rástresszelni – hogy lehet úgy szívni egy cigit, hogy az szexinek tűnik?

- A második srác voltál, ez stresszes – forgatom meg a szemem.

- Gáz leszek, de annyi egyéjszakás kaland után, fura volt ennyire… szűk lánnyal találkozni – hasára csapok, ő nevet, a füst kitör a szájából mielőtt letüdözhetné.

- Annyira nem kötnek le az előttem lévő szexuális kalandjaid – rázom meg a fejemet kipillantva a szakadó esőre. Libabőrös vagyok a hideg miatt, de olyan jól esik.

- Engem lekötne a tied, még volt is… és mégis semmi!

- Hagyd már abba – kérem őt nevetve átvéve tőle a cigit ismét.

- Érd el, hogy befogjam – féloldalas mosolyát szemlélem míg beleszívok a cigibe. Átveszi tőlem, de nem hagyok időt, hogy beleszívjon. Lehajolok hozzá, és megcsókolom. Érzem, hogy élesen szívja be a levegőt, megtépi alsó ajkam. Lent tart magánál, lassan nyelvem kezdi az övét régi ismerősnek tekinteni. Egy mosollyal egyenesedem ki és fújom a maradék füstöt az eső felé. – Ha soha nem csináltál ilyeneket… akkor… hogyan? – néz rám értetlenül.

- Kihozod belőlem az állatot – hajtom hátra a fejem az ülés támláján.

- Hát az jó – nevet fel felülve. Oldalra pillantok, a vízben ázik már a cigi.

- Álmos vagyok – motyogom neki hátához bújva.

- Szerintem érdekesebb lenne nálam aludni, mint itt – fordul felém kissé.

- Hmm – mosolyodom el átkarolva a derekánál. Szeretem az ágyát, Khalid illata van.

- Hmm… - ölel magához én pedig igyekszem elbújni karjai között… - Ha akarsz, hagyj el. Akár Davidért… de rohadtul ne hagyj magamra… ne tűnj el közülünk. Nem érdekel százötvenkétezerkilencászkilencvenkilenc másik ember aznapról. Az a kettő sem ugyan abban a másodpercben – torkomba vissza kerül a csomó, szemeimet lehunyom… - Ne merj te lenni a következő negyvenedik másodperc – mosolyog rám fancsalian, én pedig meglepődve nézek rá.

- Honnan tudod… ezt? – sokszor bámulom az órát, számolva magamban negyven másodpercet… minden negyvenedik másodpercben félre dobban a szívem valakiért.

- Én is tudok dolgokat.

- Szívesen lennék olyan mint te – vallom be neki egy lusta mosollyal.

- Ne akarj – rázza meg a fejét előre mászva a kormányhoz. Én pedig úgy érzem tökéletesen vagyok hátul míg belebújok a pólómba.

- Erős vagy – közlöm vele a tényt, amit amúgy tudnia kell.

- Nem vagyok Lilith – sóhajt fel, látom megfeszült arcizmát innen hátulról is. – Nem vagyok… - motyogja és végül minden figyelmét az útra irányítja, semmi másra.

10. FEJEZET

Egy apró mosollyal arcomon fogom meg és helyezem át a papírokat ismét. Szex valaki mással… megvan. Haj csere, megvan. Mondjuk, a Bennel való közös progit is levehetném. A meccse miatt… de valahogy nem akarom még. Megtanulni vezetni. Nos, talán nem megtanultam, de vezettem! És tőlem nem telik több, szomorú tény, de legalább beismerem. Kopogás az ajtómon, hátra se nézek.

- Még mindig nem értem, hogy tudsz ekkora kupiban élni – sóhajt fel Melody.

- Lazán – fordulok felé egy mosollyal.

- Hagyományt szakítok meg érted. Szerdáról átrakom csütörtökre, jó? – vigyorodik el.

- Nem kell – rázom meg a fejem.

- Tizennyolc! De kell – hördül fel rögtön ülő helyzetbe pattanva.

- Még nem vehetnék alkoholt – vonom meg a vállam.

- Akkor is – szögezi le. – Végre ismét én csinálok szülinapi bulit neked, hányni fogsz – vigyorodik el sunyin.

- Oh kérlek… némi emléket akarok magamnak – fekszem el mellette az ágyon, és ő is a hátára fekszik. Beszélgetünk… csak mint régen.

---

Lassan négy hónapja ismerem Khalidot. De nem tudom mikor jöttünk össze… négy hónapja úgy hozzá szoktam. Most pedig nem merem felhívni… pedig lassan már hajnali egy is elmúlik. Nincs kedvem ma suliba menni… csütörtök… hüvelykujjamra harapva nyomok rá a hívás gombra. Maximum kiröhög… Cseng… cseng… cseng… oké, mit hiszek?! Hogy majd hajnali egykor hétköznap felve… felvette.

- Kukucs – nyögőm ki csodálkozva.

- Hm? – nem hangzik boldognak. Igazából, semmilyennek sem hangzik.

- Nem szeretnél rám érni csütörtökön e…

- Nem – vág közbe.

- Oh – lepődők meg. Egyszerűen lesokkol… nem… a hirtelenség. A közbevágás. A hanglejtés.

- Nem… vagyok a városban egy darabig. Majd hívlak, oké? – hadarja el.

- Oké, de… baj van? – kérdem meg értetlenül.

- Miért lenne? Késő van… jó lenne aludni szó…

- Akkor már aludnál – vágok közbe szemöldök ráncolva.

- Egyelőre veled beszélek, úgy nehéz! – csattan rám, én pedig kissé eltartom fülemtől a telefont. Mi az isten van?!

- Bocs – röhögök fel kissé és inkább kinyomom. Mi a fasz?! A telefont az ágyra dobom, és értetlenül nézek utána. Soha nem ilyen. Soha… nem ilyen.

---

- Máris mész? – néz rám értetlenül anya.

- Nem aludtam – közlöm vele egyszerűen, az asztalra nézek a kajára… - Ma… majd jövők – dadogom zavartan.

- Lilith! Még csak öt óra sincs! – nyög utánam értetlenül, de mögöttem már csapódik az ajtó. Sietve kezdek lépkedni… aztán futni. Valahogy futnom kell. Muszáj. Rohanok, hátamon pattog a táska, de annyira nem érdekel. A borús idő mintha a kedvemet akarná jelezni. Addig rohanok, amíg megnem érzi a testem, hogy úgy másfélnapja nem ettem. Megkapaszkodok a korlátba a híd szélén, alkarjaimmal támaszkodom meg rajta, miután táskámat a lábam mellé dobom. Lihegve küzdők a hányinger és a szédülés ellen. Élese szívom be a levegőt, ahogy homlokomat a hideg fémre feszítem. A kurva életbe! A hullámok mellett is hallom az egyre nagyobb forgalmat, a csöpögő cseppek hangját. Megmondtam, hogy elbaszott vagyok! Mondtam neki. Ha szakít, akkor legalább közölje. Minek ezt így? Gondoltam, hogy túl sokáig nem fog tartani, de a picsába is már… Nincs a városban? Miért nem mondta előtte, hogy elutazna? Nem tartom sokra a kibaszott szülinapom, őt tartom sokra.

Pihegve egyenesedem ki, és nézek le a vízre. Rendszerint ez az egyik visszatérő álmom. Hogy innen ugrom le. Nem értem miért, soha nem gondoltam az öngyilkoság ezen módjára. Sok féle módszernek néztem utána. Érvágás, akasztás, együtt fürdés egy jó kis rádióval. Pirulák, túladagolás droggal, fegyver, sőt még a fagyhalálon is elgondolkoztam! De azt, hogy csak így beleugorjak egy folyóba? Nem tudom… úgy érzem, kitudnék jutni a partra. Imádom a vizet, tulajdonképpen a fulladásos halál ilyen módon elég vonzó. Víz, súlytalanság, nyugodtság, csend… szeretem.  Alsó ajkamat beharapva markolom meg a korlátot. Mindig tudni akartam milyen érzés lenézni. Mégsem merek kimászni. Nem akarom… meglátnák… ide jönnének, elmegyógyintézet. Nem… Kissé elnyílt, ziháló ajkakkal nézem a fehéredő ujjaim között a piszkos szürke korlátot. A híd… szememet kissé összeszűkítem. „Miért nem most?”… apró betűk belekarcolva a festésbe. Miért nem most? Elengedem a korlátot, hátat fordítok a mélynek, és egyszerűen leülök a koszos járda részre. Előttem autók mennek el, mellettem a táskám, én pedig csak felhúzom a lábaimat magam elé… miért nem most?! Kezemmel ajkaimat kezdem csipkedni idegességemben. Azt mondják, nem könnyű kijutni a partra, ha próbálkozol sem. Szóval, ha beleugornék, és ki akarnék jutni, sem menne. Ez öngyilkosság? Megfulladok… én ugrok bele. De vajon ez is öngyilkosság? Ha Isten létezik, akkor komolyan, ezért a kibaszott pokolban kéne szenvednem? Most komolyan képes vagyok ennyire kiborulni egy idióta ember miatt?! Képes vagyok ennyire túlreagálni Khalidot?! Igen… képes… mert rohadtul nincs ehhez joga. Ő az egyetlen ember, aki miatt igyekszem… aki nem jó pofizik velem, aki nem kerüli el kínosan a témát… az akaratom ellenére került bele az életembe, és most csak így… ennyi? Nem ér rám. Nincs a városban. Nem akar beszélni… Idegesen állok fel, hátra tűröm a hajamat, a hátamra dobom a táskám, és megindulok a suli felé. Telefonom kijelzőjére pillantva pedig állkapcsomat összeszorítom. Nézzük a jó oldalát. Pozitívnak kell lennem… bakancslista legalább egy mínusz. Ellógtam egy órát már biztosan, és egyedül.

- Azt hittük már bent fogtak a diliházban – nevet fel Helena…

- Nem közveszélyes? – hajol oda hozzá az egyik pincsije.

- Néha – mosolygok rá, míg leülök a helyemre.

- Ms.Fable – köhög párat zavartan az irodalom tanár.

- Csak nyugodtan – dőlök hátra. Magam elé bámulva figyelem, ahogy magyaráz. Magam körül hallgatom, ahogy beszélnek… rólam. Diliház… elmegyógyintézet. Ha bekerülök, több mint valószínű, hogy soha nem kerülök ki. Ha bekerülök, megörülök, és már értelme sem lenne kijönnöm. „Ha”… még egy öngyilkossági kísérlet, és bekerülök. Persze csak ha nem sikerül. Elmosolyodom, mikor meghallom a találgatásokat, vajon miért nem voltam itt első órán és miért áztam el. Mosolygok a módokon, amiket kitalálnak, hogy akartam magam már kétszer megölni.

- Lilith? – figyelek fel a nevemre, mire a tanárra kapom a tekintetem. Csak rá nem figyeltem.

- Nem tudom – mondom anélkül, hogy visszakérdeznék.

- Az élet értelmetlenségére gondolt – sóhajt fel a tanár, felírva a táblára.

- Oh az irónia… ezt tudnod kéne – nevet rám Helena. Felépillantok, lassan… nézem az önelégült mosolyát, félrebiccentett fejjel. Szőke haj, tökéletes smink. Lila ruha. Vágjak vissza, hogy neki a drogos költök érzelmeit kéne megértenie? Vagy éppen a műveket, amikben kurvákról írnak? Földhöz vágná. Az alkoholista apukákról kéne beszélnem? Elnevetem magam, fejemet megcsóválva nézek előre. Nem. Nem alacsonyodom le. Megérdemelné, tönkre tudnám tenni. Én még mindig Lilith vagyok. Nem Khalid. Nem használom ezt… nem szólok vissza. Ő felnevet, nyert. Azt hiszi nyert. Visszafogom magam, még mindig. Nem… nem pofozom fel, nem szólok be neki. Mosolyogva nézek a tanára, aprót biccentek neki, miszerint folytassa csak. Hagyja figyelmen kívül. Oh könyörgőm, ez már régen édes mindegy. Régebben sem szólt senki, régebben sem reagáltam le őket. Már mindegy. Mindegy…

Hajamba túrva szlalomozok az emberek között kifelé a suliból. Úgy érzem egy tesire utolsó órában nincs szükségem.

- Lekésed a pszichológust? – vigyorog rám valami ismeretlen lány. Talán ismerem, csak nem foglalkoztam a nevével…

- Pszichiátert, de ez csak egy egyszerű lógás – kerülöm ki őt egy sóhajjal. Ő felnevet… nem értem. Min nevetnek? Mármint persze… értem én, hogy rajtam. De most szerintük ez jó poén volt, vagy erős beszólás?

- Te figyelj – fordulok vissza egy mosollyal, ők még mindig magabiztosan néznek. Egy fasz legyek? Legyek egy fasz?! – A bátyáddal minden oké? Azt hallottam elnézte a darabszámot – mosolyom kedves… Most inkább Khalid vagyok, mintsem Lilith. A lány lesápad…

- Hogy…

- Hogy merem? – vágok közbe. – Köpj fel, és állj alá – rázom meg a fejemet, legyintve hagyom rá az egészet és lépkedem ki. A bátyja túladagolta magát droggal. Nos, legalább drogos nem vagyok, nem? Az már valami… ugye?!

11. FEJEZET

A dolgok nagyon össze tudnak mosódni, mikor nem alszol eleget. Vagy ha alszol is, akkor azok rémálmok. A dolgok összemosódnak, ha nincs rendszer az életedben. Az egyetlen dolog, amiért most minden kirángatott ebből, az-az, hogy csütörtök van. Tizennyolcadik szülinap. Képtelen vagyok megtenni Melodyval, hogy nem megyek el. A tükörben nézem magam. Kissé kócos haj, Melody faggat, hogy csinálom ilyenre. Nem mondom el neki, hogy szimplán elhagyom magam. Fekete farmer simul lábaimra, kissé szaggatót. A trikó rajtam túl bő… kilóg alóla a toppom. Direkt toppot vettem fel. Mélyzöld. Legalább a szemem így látszik, hogy zöld. Vörösesbarnás hajamat nézem… vörösebbnek tűnik, mint amilyen. A karikákkal a szemem alatt még a smink sem tud mit tenni. A kezemen a vágások… mint régen. Hegek, hámló bőr a frissebbek miatt, a seb még ottvan néhányon. Hát ez van… így kerülj vissza szargödör aljára pontosan egy hét alatt. Ma van a szülinapom, és így nézek ki. Telefonomat a zsebembe süllyesztve indulok meg lefelé a lépcsőn. Senki nem köszön el tőlem… anyám még mindig nem akarja elfogadni, hogy elbaszott vagyok. Az új vágások a kezemen kikészítik őket. Apu szimplán öcsit nézi folyton… gondolom igyekszik feldolgozni, hogy már csak egy gyereke van. Ben pedig utál. Azért, mert ezt teszem.

Ez van.

Sötétben indulok el Melodyhoz… késében vagyok, de nem köt le. A járdát bámulva lépkedem végig a váráson. A legszomorúbb, hogy most ugyan ott vagyok, ahol négy hónappal ezelőtt. Khalid előtt. Az akaratom ellenére lépett bele az életembe. Most pedig az akaratom ellenére lépett ki. Nincs a városban… de miért nincs?! És miért nem hív? Szóval igen, gondolom szakítottunk. Bár nem beszéltük meg. És ez zavar. Csak mondaná meg. Sms-ben is jó lenne. Vagyok annyira makacs, hogy nem keresem. Utálom, hogy azt sem tudja, miért kérdeztem, hogy rám ér-e ma.

Mikor a dolgok így összefolynak, minden egyszerre túl hosszú és túl rövid. Legalábbis nekem. A suliból annyi marad meg, hogy nem szólok vissza sok szar poénra a depresszióval és Daviddel kapcsolatban. Haza megyek, anyám póker arca. Apu csendes őrlődésé. Ben halk kétségbeesett utálata. Este általában sétálni járok. Ezek valahogy nagyon hosszúnak tűnnek, mivel messzire érek, sokat sétálok. De olya gyorsan elrepül minden este. Az elmúlt egy hétben azt hiszem úgy nyolc órát aludhattam… rémálmokkal. Fülemben üvölt a zene… nem érdekel, ha nem hallok valamit. Egyszerűen, semmi nem érdekel. Az utolsó beszélgetést Mr.Raintonnal lemondtam rosszullétre hivatkozva… Elvégre, rosszul vagyok, nem?

Zsebemből szedek elő egy cigit, már a ház környékén. A járdán, előtte állva szívom el. A fülesen át is hallom a zenét. Szülinapi buli, régi haverokkal… de minek? Csak Melody miatt vagyok itt. Nem érdekel ez az egész… Megindulok az ajtó felé, lábam elé dobom a cigit. A fülest a zsebembe tuszkolom és benyitok. Cigi szag. Pia szag. Tömeg… zene… fény…

- Hello – köszön rám Adam, én pedig egy mosollyal köszöntöm. – Szarul festesz – fintorog rám.

- Ja – ölelem magamhoz gyorsan… - van még pia, ugye? – sóhajtok fel a konyha felé mutatva.

- Persze – röhög rám, én pedig meg is indulok. Képtelen vagyok jopofizni pia nélkül… Az első pohárkát színtisztán húzom le. Vodka… utálom. Egyszer hánytam vodkanarancstól. Azóta nehezen bírom. Most annyira még sem érdekel. Lerakom, marja a torkom… a pezsgővel öblítem le.

- Szia! – ölel magához Melody. Kissé köhögve, de visszaölelem. – Na, milyen felnőtnek lenni? – vigyorog rám.

- Mint eddig – vonom meg a vállam.

- Oké, essünk túl a tortán, amíg még két lábon vagy!

- Torta? – nézek rá értetlenül, ő pedig az ajtó felé mutat, ami a nappaliba vezet. Frank és Harry hozza be a kis tortát, rajta gyertyákkal… ez tényleg a régi baráti kör. – Melody! – nyögők fel eltakarva az arcom. A társaság nagy része kint bulizik, de ez így elég is… csak Mel kellene ide amúgy is.

- Kívánj, aztán fújd el! – ránézek, és tudom, hogy már ivott… nem keveset. Arcomat meg dörzsölőm, a tortára nézek, a tizennyolc gyertyára. Kívánjak…? Mit… Körbe nézek rajtuk, fejemet lehajtom. Bárcsak halott lennék… egy keserves sóhajjal gyűjtök annyi levegőt, hogy elfújjam. Tapsolnak… sikítanak… Melre nézek és a szívem majdnem megszakad. Fogalmuk sincs mit kívántam. Ők pedig tapsolnak és gratulálnak… Olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy egy pillanatra elhiszem, hogy még élek… - A legjobb szülinapi ajándékot vettem neked – suttogja a fülembe.

- Később, előbb inni akarok kicsit – nevetek rá. Ő pedig biccent. És én bulizok… mármint iszok… beszélgetek pár régi haverral… és fellélegzem amikor az órára pillantva meglátom, hogy félegy van. Senki nem megy haza, a holnapi iskola miatt. Én viszont fellélegzem, hogy vége a szülinapomnak.

- Na? – karol át röhögve Melody. – Egyesegyedül, a tied! Egyel kevesebb bakancslistás dolog – nyom a kezembe egy cigit. Egy tekert cigit.

- Te hülye vagy – rázom meg a fejem nevetve.

- Tiszta, gyönyörű marihuána, gondoskodom rólad – veregeti meg a vállam, én pedig ajkaim közé csípem. Mert már mindegy… meggyújtom, és beleszívok. A füstje annyira másabb mint a ciginek… mintha nehéz lenne. Úgy ömlik ki a számból. Letüdözőm, a levegő megakad bennem… köhögnőm kéne tőle, de visszatartom. Az izmaim, mintha ellazulnának… vállaimat leengedem és kifújom a fehér füstöt. Nevetve lökőd a nappali felé, én pedig akkor is egy mély slukkot szívok, mikor meglátom Khalidot. A falnak dőlök háttal, és oldalra fújom a füstöt, csak hogy jól végignézzem amint lehúz valami piát és ráröhög egy srác.

- Mit keres itt? – kérdem meg Melody felé pillantva.

- Öhm… mit ne keresne itt? Nem vagytok együtt…? – néz rám értetlenül.

- Nem lett kimondva, de kétlem – mosolyodom el, ahogy őt nézem és a halovány mosolyt az arcán. – Közölte velem, hogy nincs a városban – osztom meg vele, miért is nem örülök neki. Ez most komoly?! Hazudott?! Pont ő…?

- Baszki… bocs én…

- Léptem, majd beszélünk – mosolygok rá kivéve egy teli poharat valaki kezéből.

- Li! – szól utánam, de nem köt le. Felé lépkedem egyenesen. Ahogy beleszívok a fűbe, úgy lökőm vállal félre az egyik nagydarab haverját. A poharat egyszerűn ráöntöm, elnyílt szemekkel néz rám, körülöttünk felhördülnek. Ez a minimum…

- Baszdmeg – mosolygok rá hozzá dobva a poharat. A füst a számon egyszerűen szétomlik közöttünk. Fejemet megrázom, és már is az ajtó felé indulok. Nincs a városban… nincs a városban… elég lett volna azt mondani, hogy nincs már kedve hozzám. Hogy legyen vége. Akármi jobb lett volna… de miért kellett hazudni? Miért hazudott pont ő? Aki elvileg leszar mindent és soha nem hazudik… miért kellet nekem hazudnia?! Idegesen szívok újabb slukkot, sietve lépkedem messzebb és messzebb a háztól.

- Lilith! – kiabál utánam, de fejemet csak megrázom. Nem… nem, nem és nem! – Baszki várj már meg! – ránt vissza a karomnál fogva én pedig idegesen ránézek.

- Én azt hittem te legalább olyan ember vagy, aki nem fél – lökőm távolabb magamtól. Kezem hozzá ér a pólójához, ami beszívta a piát… - Legalább annyi gerinc lenne benned, hogy hazugság helyett szakítasz! – tovább indulok… nem állok le veszekedni. Nem ilyen vagyok. Nem ér annyit…

- Mi a faszt szívsz? – áll be elém kivéve a kezemből a cigit. – Te hülye vagy?! – dobja arrébb én pedig végig nézem ahogy egy kocsi áthajt rajta…

- Az ott, a szülinapi ajándékom volt – közlöm vele egy fintorral.

- A… mid? – nyög fel.

- Remélem élvezted a tizennyolcadik szülinapi bulimat – mutatok a hátam mögé egy mosollyal. Kikerülőm, ismét megfog. – Khalid! Kurvára engedj el! – rázom le magamról a kezemet. – Takarodj és hagyj békén – szólok rá hátra.

- Oké, figyelj én…

- Leszarom – rekesztem belé a szót visszafordulva. – Esküszöm, nem érdekel. Rohadtul nem – tárom szét a karomat egy szomorú mosollyal…

- Kussolj már! – kiabál rám megfogva a kezeimet. – Először is te teljesen hülye vagy, hogy nem szóltál, hogy szülinapod van é…

- Én felhívtalak! – kezdem el rángatni a kezeimet, csak hogy elengedjen.

- Miért füveztél? Tudod te mi az a fű? – kiabál a képembe mire mérgesen szuszogva nézek vele farkas szemet. – Nem kedélyjavító te örült picsa! Csak felerősíti ami benned van. Tudod miért nem szokás szívni annak, aki depressziós?! Mert még pánikrohamot is kaphatsz baszdmeg!

- Nem a te dolgod – sziszegem neki idegesen. Megfejelném… komolyan… meg akarom fejelni.

- Minden évben van egy hetem mikor csak iszok – hunyja le a szemeit hadarva.

- Nézz rám – szólok rá, mire teszi amit kérek. – Látod mennyire érdekel? – kérdem egy mosollyal.

- Azért most, mert ma van az évfordulója anyám halálának, ez van. Ilyenkor egyedül szeretek lenni. Fasz vagyok. Önző. Nem akartalak ennek kitenni én…

- Hazudtál, nem érdekel – közlöm vele megrázva a fejem. – Leszarlak… hagyj békén Khalid – kezemet magam felé húzom, de csak erősebben kezdi szorítani. Ez az indoka?! Ennyi?!

- Baszki, miattad csináltam és…

- Hazudtál – vágok közbe. – Innentől kezdve nem érdekelsz – vonom meg a vállam.

- Mindenki minden egyes rohadt nap a képedbe hazudik, egyetlen egyszer adok be neked egy kis kímélő hazugságot és ellöksz! – förmed rám maga felé húzva.

- Nem viselem el tőled, mert te kurvára soha senkinek nem hazudsz! Elég lett volna közölni, hogy nincs kedved hozzám ezen a héten, akármit! – mellkasánál ismét eltaszítom, de lévén még mindig a csuklóimat fogja, képtelen vagyok valóban ellökni.

- Lilith kérlek… - nyög fel.

- Baszdmeg, menj és igyál. Szedj fel egy kurvát… mit érdekel engem… - motyogom neki míg a kezeimet igyekszem kiszabadítani, de erősebb.

- Hagyd már abba a hisztit! – kiabál rám mire megszeppenve nézek rá. Azt hiszem ez az első igazi veszekedésünk. És az első alkalmak egyike, hogy rám ordít. Úgy igazán… erősen és mélyen. Én pedig megijedek.

- Több napja hanyagolsz – nyögőm ki összeszorítva a fogaimat, ahogy a düh mégis felülkerekedik. A sértettség és a düh. – És aztán meglátlak, a nekem szervezett bulin… röhögni – röhögött… vagy legalábbis mosolygott… bulizni eljár a haverjaival mikor elvileg fasz és nem vágyik társaságra, de engem ignorál?! – Több nap! – hangom elcsuklik, fejét az ég felé fordítja. – Felejts el… nem érdekel a hülye indokod se és…

- Hülye indok? – röhög fel kissé keservesen.

- Bulizni mész emberek közé mikor elvileg egyedül akarnál lenni? Anyád halála miatt… ami már négy éve volt? – nézek rá értetlenül… - és… és képtelen vagy ezt megbeszélni velem? – nem értem. Én… megértettem volna. Miért nem mondta el? Ha elmondja… - Igen, hülye indok – vonom meg a vállam.

- Szerinted semmiség elveszíteni az egyik szülődet? – karjaimat elengedi, közelebb lép… én nem lépek hátrább. – Szerinted ezen túl teszi magát az ember négy éven át? Jézusom Lilith! Depressziós vagy a… miért is? Az exed miatt? – fordul el tőlem fejét rázva. Ouch. Duplán ouch. Nézem őt, egy pár másodpercig. Azt a fekete hajat, a fekete szemet, a barnás bőrt, a tetkókat… A hajamba túrok míg megfordulok. Kissé megtépem a tincseimet, hátha higgadtabban tudok gondolkodni. Lépéseim sietősek lesznek ahogy döntök… miért is vagyok depressziós. Anyám semmibe veszi a tényeket. Apámnak folyton Ben volt az első, mivel ő a fiú. És mindig fiút akart. Davidnek egy tárgy voltam évekig. A testi adottságaimat kellett mindennap visszahallgatnom a suliba. Sőt, még most is. Azt, hogy kicsi a mellem. Hogy én magam túl kicsi vagyok. Hogy nem ártana fogynom. Hogy be kéne festetnem a hajam mert undorító a vörös. Hogy nem illek David mellé… aztán hogy túl sovány vagyok. Most azt, hogy örült is. Nos, ja. Szánalmasan csak az exem miatt vagyok depressziós. Sőt, egy fasz is vagyok, amiért nem értem meg Khalidot. Igaza van… nem lenne jogom ahhoz, amit csinálok. Több szart élt át, mint én. Elvesztette az anyját. – Lilith… - szól utánam felsóhajtva. Kezemet felemelem, miszerint hagyja, fejemet még meg is rázom.

- Ne keressük egymást – szólok neki hátra, meghallva a lépteit. – Sajnálom – teszem még hozzá, az anyjára értve. Arra értve, hogy több joga lenne az én mentális helyzetemben lennie, mint nekem. Kezeimet összefonom magam előtt. Fogaimat összeszorítom és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne bőgjek. Aztán valahogy hiába minden erőfeszítés, kibuggyan a könnycsepp. Sőt, utána el sem áll. Remegek a hideg miatt, vagy… talán a felismerés miatt. Túlságosan is elbaszott vagyok. Nagyon, nagyon… nagyon elbaszott vagyok. Érthető, ha azt mondják rám, hogy életképtelen vagyok. Remegő kezekkel túrok bele a hajamba. Aztán egyszerűen megállok, fejemet lehajtom és két tenyerembe temetem az arcomat. Annyira elbaszott vagyok. Leülök a földre, a padkára. Behajlított mutatóujjamra harapok rá, míg a kocsikat nézem magam előtt. Képtelen vagyok akármire is… túl szenzibilis vagyok. Nem megy ez nekem… ez az egész élet dolog. Ez tényleg nem nekem való… ennyi…

12. FEJEZET

Lábam idegesen jár, a villával a kaját piszkálom a suli menzáján. Igyekszem átgondolni mindent. Hogy még mi maradt a bakancslistámról. Nem sok. Davenek való beolvasásom, de ezt hagynám. Az, hogy abba hagyjam… az már nincs a bakancslistámon. Vettem fagyit egy kislánynak, akinek elolvadt és egyszerűen kiesett a kezéből. Fürödtem egy tóban… még aznap este. A szülinapomon. Kipróbáltam a fűvet. A csokitortából mondjuk csak egy szelet lett… de így is elégedett vagyok. És egyben lezavartam egy mozival a családiprogramot. Segíteni valakinek…?
A tál szélére piszkálom a spagettit, középen létre hozva egy lyukat. Idegesen ejtem le a műanyag villát, és támasztom meg fejemet. Kívül jól néz ki, belülről üres. Kis híján felröhögők, hogy képes vagyok empátiát érezni egy tál spagetti iránt, sőt még hozzá is hasonlítom magam. Te jó ég.. őt mondtam… megszemélyesítettem egy tál spagettit. Tálca csapódik előttem. Fel se nézek, elég meglátnom a karórát és tudom ki is az. Dave…

- Az emberek beszélnek – kezd bele előre hajolva.

- A prosztata gondjaidról? – kérdezek vissza unottan felpillantva, csak azért, hogy ezt is kihúzzam a listáról. Két másodperc alatt fogja fel körülbelül, az asztalra csap egy káromkodás kíséretében válaszul.
- Arról, hogy én tettelek ilyenné, de ez nem igaz! – dörren rám, és körülöttünk csend lesz. Fáradtan nézem őt. Mindent ami Dave. A világosbarna haját, amiben halovány természetesnek tűnő szőke csikók húzódnak, de én festettem be neki egy nyár alkalmával. A fakó barna szemeit, éles vonásait. Mit szerettem benne? Ajka egyformán teltek, Khalidnak az alsó teltebb. A felső ajka pedig olyan mint egy szépen megrajzolt madár. Ellenben Dave… húsos szája van. Ennyi. Nem tud csókolni. Bal fülében az a kis fekete fülbevaló. Mindenki imádja, senki nem tudja, hogy hamis, és csak mágneses. Röhejes az egész fiú.

- Nem? – kérdezek vissza felocsúdva.

- Nem! És ezt te is tudod – ragadja meg a csuklómat, én pedig ujjait nézem amint a kezem köré fonódnak. Miért voltam ebben a kapcsolatban ennyi ideig? Miért hagytam, hogy eltörjön bennem valamit, amit nem tudok már helyre hozni?

- Tudom? – mosolygok rá. Komolyan érdekel, vajon mit hisz ő.

- Ne kóstolgass Lilith – ajkait összepréseli, szorítása erősödik a karomon.

- Soha nem kostolgattalak David – rázom meg a fejemet elhúzva tőle a karomat. – Egyszerűen semmibe vettél, és az én hibám, hogy jónak éreztem. Átformáltál olyanná, amilyen nem voltam – tárom szét a karjaimat.

- Lilith – sóhajt fel, ahogy orrnyergét kezdi masszírozni, lehunyva a szemeit. -, nálam lettél önmagad – a gyomrom összeugrik… - egyszerűen elnyomtak a barátaid és ezt most ne merd rám kenni – olyan fájdalmasan néz rám, hogy arra kell következtessek, hogy ő tényleg ezt hiszi. – Én segítettem neked, menedéket adtam… nem volt egyszerű! – mutat magára. – De csesszemeg szeretlek – hajába túr, ujjai után a haja egyszerűn visszaáll az azelőtti pozíciójába. Szeret… David szeret. Fejemet lehajtom, a tálcát nézem. Ő komolyan gondolja? Hogy az-az igazi énem, ami mellette volt? Én mondjuk nem az, ami Khalid mellett? Vagy ami előttük Melody mellett volt? Melyik az igazi én… akkoriban Melody mellett nem nyúltam a pengéhez, gyógyszerekhez és még más gyilkossági kisérletekhez. Most? Elvesztettem önmagam, és olyan régen történt, hogy nem is emlékszem saját magamra. Te jó ég… remegve fújom ki a levegőt a felismerésre, hogy még magamat sem ismerem egy kicsit sem. Hogy gondoltam, hogy Davidet ismerem?

- Én már nem, csak rajongtam érted, mert tényleg menedéket nyújtottál. De egyfolytában manipuláltál. David nem is tudsz róla, komolyan nem – nézek rá értetlenül. Hogy nem fogja fel, mit tett velem? Mennyi döntést hozattot meg velem és mennyi mindenre kényszerített rá, amit soha nem is akartam. Érte változtam meg, egy olyan lánnyá amit a köznép elfogad. Egy olyan lányból lettem ez, aki viszont másvolt. Más és boldog. Nem érdekelt akkoriban… senki. – És amit te érzel, az sem szeretet – nézek rá alsó ajkamba beleharapva. El akarok innen tűnni. – Ne zavarjuk egymást, az érettségiig, minden jót David – biccentek neki felállva a tálcámat megfogva remegő kezeim közé. Elrontottam mindent, olyan rég, hogy esküszöm képtelen vagyok visszatalálni magamhoz. Nem viselek el több embert, aki megbánt… hazudik.

- Azt hiszed az a szenny szeret téged? – ordít utánam… a beszélgetés megszűnik az ebédlőben. A remegésem is. Érdekes ez az ebédlő dolog. Az egész iskolában itt láthatsz meg mindent. A beképzelt hierarchia rendet, hogy ki kivel barátkozik. Hogy ki milyen magasan áll, ki kivel kavar. Egy egész gimis éveidet eldönti az ebédlő. Lassan fordulok vissza, ő most Khalidról beszélt?

- Már bocsánat… de mi? – kérdezek vissza megszorítva a tálcát.

- Az a félárva drogos halálra ítélt fasz! – dörren rám felállva és egyenesen rám nézve. – Amióta beszélgetni kezdtél vele, megváltoztál! És nem a jó irányba Lilith! – röhög rám fejét csóválva, csípőre rakva a kezeit.

- Haver, nem kéne – szól rá valaki, de olyan gyenge hangnak tűnik a tömegben ami minket néz.

- David… te engem nem ismersz – hajtom le a fejem.

- Azt hiszed az a nyomorék igen? – üvölt rám, és nem értem, miért is nem avatkoznak bele a tanárok. Talán mert David meghatározó alakja az iskolának? És mert nekem kiderültek a mentális problémáim?

- Tudod, leszarom mit mondasz – vonom meg a vállam. – Szidhatsz engem, kergetheted magad álomképekbe, hogy az a két öngyilkossági kísérletemben neked semmi szerep nem játszik… nem érdekel – vonom meg a vállam rámosolyogva. – Szidhatsz és pletykálhatsz rólam… de ha felmered hozni a családomat…

- Az a keverék nem a családod! – vág közbe ingerülten.

- Tudod, ő a legfontosabb az életemben a családommal együtt. És ennyi idő alatt elnyerte a család címet számomra, te pedig… ennyi éven át sem – vigyorgok rá könnyedén. – Jelentéktelen személyiséged van, másokon kapaszkodsz fel, a játékod pocsék! Az ágyban lévő teljesítményed… oh te jó ég már tudom mennyire rohadt unalmas – nyögők fel a mennyezet felé. – Én elsétáltam volna megszégyenítés nélkül, de ha baszakodsz, azokkal akiket szeretek, beverem a képed, világos voltam? Vagy apuci és anyuci kicsi fiának kell még egy hosszú monológ, hogy biztosan felfogja? – fejemet kissé oldalra biccentem, többen röhögnek, mások suttognak.

- Mindezt, egy olyan életképtelen, Irakból szökött… - lepillantok a tálcámra… túl sokat szidta Khalidot… őt pedig senki nem szidhatja, csak én, és a családja. Meg fogom a tálcát és egyszerűn a képébe dobom. Egy tészta fent akad a fülén és himbálózni kezd, a többi a haján és a vállain tapad meg. Egy kevéske körülötte és a cipőjén. Gyorsan lépkedem a döbbent arca felé, mielőtt meggondolnám magam. Segíteni valakin… segítek rajta, segítek magamon és végül is, Khalidon is. Aki csak röhögne ezen. Öklöm csattan az órán, egyszerűen hátra esik, a vér elszínezi a bütykeimet, majd az ő arcát és ingét.

- Félig pakisztáni, Khalidnak hívják, és egy hajszála többet ér, mint a te egész nyomorult életed! – közlöm vele a száraz tényeket, majd egy jégkirálynő eleganciájával megfordulok és kifelé kezdek sétálni. – Szállj le rólam, de legfőkébb azokról, akiket szeretek! – kiabálom hátra neki, egy nőies kabbéval nyomatékossá téve az egészet.

- Lilith! Lilith Fable azonnal álljon meg! – kiabál rám egy tanár.

- Függesszen fel, valahol annyira érdekel, mint Dave orra – rántom meg a vállamat. Még a táskámat sem veszem ki a szekrényemből. Hajamba túrva lökőm ki az iskola ajtaját és sietek el egyenesen. Akárhova… nem bírom. Tényleg nem. Mit hisz magáról Dave?! Azt hiszi ő jobb mint Khalid? Khalid… Khalid sokkal jobb mint ő. Nem érdekel, hogy hazudott, akkor is jobb. Nem veheti a szájára. Komolyan, még belé is kellett volna rúgnom! Futni kezdek, messzebb kell kerülnöm ettől az egésztől. Gyorsítok, rohanok és kerülgetem az embereket. Egy idióta hülye fasz vagyok. Teljesen hülye vagyok… ott hagytam Khalidot. Az anyja egynappal a születésnapom után halt meg. Én pedig aznap ott hagytam őt. Hajamba túrva torpanok meg, képtelen vagyok a saját gondolataim elől menekülni tovább. Egy érzéketlen idióta picsa vagyok… ott hagytam őt. Tényleg ott hagytam őt. – Óh te jó ég – motyogom a borús ég felé tenyereimet arcomra fogva. Otthagytam őt a szarban. Mikor ő soha nem hagyott ott. Hátsó zsebembe nyúlva kaparom elő a telefonomat. Hátamat az épület falának vetem és egyszerűen félre téve mindent felhívom… a szívem túl gyorsan dobog. Lihegek… de azt tudom, hogy hadarni fogok, ha felveszi. „Ha”… az ötödik csörgés után már nem vagyok benne biztos. Aztán a hatodik… hetedik… nyolcadik… nyögés szalad ki a számon mikor sípolva a hangpostafiókra irányit.

- Gondolom tudod mit kell tenned – Röhögése csak a hangposta…

- Én… - nem vette fel nekem. Elbasztam. Annyira jogosan teszi, amit tesz. – Sajnálom – sóhajtok fel megdörzsölve arcomat. – Tényleg Khalid… annyira nagyon sajnálom – hangom elcsuklik, és fogalmam sincs, mit sajnálok. Hogy nem figyeltem a problémájára, vagy azt, hogy otthagytam aznap este. Azt, hogy nem kerestem, hogy kiakadtam, hogy füveztem vagy… hogy feladtam. – Szia – motyogom a telefonba és kinyomom. Valószínűleg az elsőt és az utolsót sajnálom a legjobban. Visszanyomom a zsebembe a telefont és befordulok a mellettem lévő boltba. Egy reszkető sóhajjal állok meg az alkoholok előtt. Oké, valami kell, ami gyorsan hat. Ouzo… megfelel. Mentolos, szeretem a mentolt. Gyomrom összerándul, ahogy felidézem Khalid cigis mentolos illatát a férfias eleggyel. Sietősen fiezetek míg bejátszom, hogy „Bocsi, a személyim a kocsiban maradt” aduászomat. Ugyan abban a kapkodó tempóban indulok el haza, kezemben a piával. Nincs nálam más. Telefon, kulcs és pia. Ennyi. Elegem van az önámításból, a gyomrom mindenre összerándul ami Khaliddal kapcsolatos. Az isten szerelmére még a fekete színtől is képes félre verni a szívem. Letekerem a pia kupakját, és meghúzom. Fáj… mar… kissé vissza akarna jönni, de azért ennél többet ittam már, hogy kifogjon rajtam. Újra meghúzom. Leengedem magam mellé, hátsó zsebemből előkaparom a kulcsokat és belépek a házba. Nincs itthon senki… ilyen időpontban sosincs. Ellépdelek a szobámig és nem fáradok azzal, hogy becsukjam magam mögött az ajtót. Lehuppanok a székemre, beleiszok a piába. Nézem magam a tükörben… és tudom. Vége. Ennyi voltam. Lélegzem, de már halott vagyok. Annyira kibaszottul szerencsétlennek nézek ki. Sovány… karikás szemek. Kócos haj. Véresre harapdált ajkak. Megtört testtartás. Elfordulok a tükörképemtől. Felnézek a falra. Kihúzom a kisrajszeget, és a pengét egy „Sajnálom” cetlivel helyettesítem. Az „abba hagyni”-t hagyom, hogy ott maradjon fejjel lefelé lehullva az asztal szélén. Magam elé húzom az egyik füzetemet. És úgy vagyok vele, hogy írnom kell egy búcsúlevelet. Írnom kell nekik, hogy ne utáljanak. De nem tudok mit… Bátorításért iszok… hátha erősebb leszek. De nem… az üveg felénél a kezem remegése abba marad. Viszont még mindig nem tudom, mit is írhatnék. Azon kívül, hogy sajnálom… Aztán rájövők, hogy fogy az időm… „Sajnálom…” eddig eljutok. „Én nem tud”… eddig jutok, aztán inkább átsatírozom a sajnálómig. „Ne haragudjatok rám.” Ez már jobb… bár közhelyes és röhejes. „Ez így van jól”. Oké… ezért az öcsém a szellem seggemet is szétrúgná… ismét ki satírozom. „Vegyétek meg neki azt az istenverte 67-es impalát!” annyira akarja azt a kocsit… „Minden rendben lesz veletek, oké? Egy család vagytok. Nem a ti hibátok. Ezt Mr.Rainton is elmondta”. Sajnálom, nem az ő hibájuk… kis poén. Mi kell még? „Szeretek mindenkit, tudjátok… sablon szöveg meg ilyenek”… oké, ennek is kisatírozom a második felé. „Ne féljetek. Ne utáljatok, oki?” Alsó ajkamat tovább harapdálom. Ismét iszok… fogalmam sincs mit kéne írni. „Ránéztek néha majd Khalidra?” Ő megfog utálni… tutira. Mondanám, hogy ezzel nem tudok együtt élni. De már így is utál. És élni sem fogok szóval… elmosolyodom a morbid viccemen, és rájövők hogy bebasztam, ha már magamon és a halálomon képes vagyok mosolyogni. Vagy bebasztam, vagy megőrültem. És az első opció egyelőre jobban tetszik. „Melodyra is”. Rá is rá kell… szét fogja rúgni a síromat. „De ne beszéljétek le arról őket, hogy utáljanak. Ez így oki. Főleg Khalid részéről” Ez így oki… ez így rendben van. „Jogosan teszi, tényleg.” A családom előtt miért kezdem el őt kimagyarázni… felsóhajtok. „Puszi, ölelés és szeretet” nagy betűkkel írom a lapra. Hogy úgy nézzen ki, mintha azért sokat írtam volna. Még egy búcsúlevél megírásában is szar vagyok, hát ez remek. A végére odabiggyesztem a nevemet. Lilith… és mellé még hogy meow. Biztos ami biztos. Hátha ő is látja. Ez neki is szól. Aztán rájövők, ha ő látja… akkor valakit megver. És erről eszembe jut, hogy Ben is. És apám is képes lenne megölni Davet. „Ui.: David orrát betörtem. Senki ne gyilkoljon le senkit, könyörgőm.” Oké, ez így rendben van. Oda biggyesztek egy szívecskét, ami nem sikerül most sem párhuzamosra. Befújom a parfümömmel, biztos, ami biztos. Felállok, zsebembe süllyesztem a pengét. A telefonomról leszedem a kódokat… legalább a képeket megtudják belőle menteni. Oda rakom a lapra. Elveszem az üveget onnan. Megfordulok egy sóhaj kíséretében, és megint szembe találkozom magammal. Koccantok az üvegemmel a tükrön és míg számhoz emelem az üveget elindulok lefelé. Tele van a mosogató… egyszer élünk. Elkezdek elmosogatni, sietősen. Bezárom a bejárati ajtót magam után gondosan. A postaládába dobom a kulcsomat. Jó lesz pótkulcsnak, Ben úgyis mindig elhagyja az övéit. Páran furán néznek rám, annyira nem köt le.

Bennel nehéz lesz pár napig.

Anyu összeomlik.

Apa is… de minden rendbe fog jönni. Gonosz vagyok, de remélem David rohadtul összeomlik. Azonban azt is remélem, hogy Khalid tényleg utál, és le fogja szarni. Amennyiben nem… remélem nem fog bennem csalódni. Nem utál meg emiatt vagy nem csinál hülyeséget. Ott van neki a családja. Összekaparják. Mindenki jól lesz. Pár hónap és mindenki visszazökken a rendes életébe. Az élet megy tovább… azért mert én nem… attól semmi nem fog változni. A madarak énekelni fognak tovább, a buszok nem állnak le, emberek munkába mennek. Egy üres szék leszek az iskolában és egy elkeseredett exbarátnő. Egy szomorú nővér, egy csalódást okozó gyerek.

Egy szar barát.

Alkarommal megtámaszkodom a hídon. Álmomban sokszor ugrottan le innen. Szeretem a vizet… azt hiszem ez így jó lesz. Kiülök majd… de előtte megiszom ezt az egészet. Zsibbadni fogok tőle. Felvágom az alkaromat. Aztán úszok egyet… ebből már nem tudok kimászni, ugye? Nem fogok a kórházban felkelni… ennyi mindentől már lehetetlen. Fejemet a korlátra hajtom… borús az idő, fúj a szél, de a fém meleg. Remegve fújom ki a levegőt, míg hirtelen próbálom felfogni, hogy megint eljutottam idáig. Megfogok halni. Komolyan itt hagyok mindent. És már nem attól félek amitől eddig. Nem attól, hogy fájni fog-e, vagy rossz érzés lesz-e. Nem attól, mi van ezután. Már ezt is leszarom. Nem érdekel. Az érdekel, mi lesz azután, hogy meghaltam… a szeretteimmel. Annyira nem akarom, hogy szomorúak és mérgesek legyenek. Nem akarom, hogy Khalid csalódjon bennem. Nem akarok arra gondolni, hogy Ben gyűlölni fog. Hogy anyám összetőr és apám üres tekintettel bámul a falra… nagyokat kortyolok az üvegből. A torkomban fellépő fájdalom kissé leköti a figyelmemet. Na meg a számban lévő is… a sebeket rohadtul csípi. Az üveget forgatom a kezemben, alig maradt az alján. Esetleg alkoholmérgezésben is meghalhatok már. Annyira el akarom neki mondani, hogy sajnálom. Úgy hallgatnék most zenét… Felnyögők a fura gondolatokra… a pia kicsúszik a kezemből. Neki koccan a híd oldalának, fordul egyet. Nézem amint pár csepp kijön belőle és mellette zuhan a hullámzó mélybe. Szinte derékig kihajolok, hogy nézzem milyen lassan esik le az üveg. Halál… nemsokára én zuhanok ott. Sóhajtok egyet, és átmászok a korláton. Felnevetek, hogy milyen szorosan fogom a korlátot, nehogy leessek. Annyira beleivódott az emberbe, hogy félnie és vigyázni kell. Lazán ülök le. Kívülre… a lábaim lelógnak a több méter semmibe. Egy nagyobb oszlop mögé csusszanok, hogy azért ne vegyen észre feltétlen mindenki. Már csak az kéne, hogy valaki ide jöjjön… Lábaim között megtámaszkodok és lepillantok… mindig ki akartam ezt próbálni. A hajamat az arcomba fújja a szél. Halál. Fura tények… elvileg, három nap múlva engem kezd el emészteni az-az enzim, ami eddig a kajámat emésztette. Mintha csak áldozatot mutatnék be mindig a testemnek, hogy megkíméljen és lévén, hogy elmaradok vele, lesújt rám.

Röhejes.

A negyven másodperc… most én leszek az egyik negyvenedik másodperc. Remélem a görögöknek nincsen igazuk… ők úgy hitték régebben, hogy a vörös hajúak vámpírrá változnak haláluk után. Elég gáz lenne, ha vámpírrá válnék. Még meghalni sem tudok normálisan… Kissé előre dőlök és előhúzom a pengét. Ideje lenne megtenni. Egyszerűen már kedvem sincs gondolkodni. Csak véget akarok vetni az egész szarságnak. Semmi értelme nincs. Menjek egyetemre? Keressek egy állást? Utáljam a mindennapi életemet továbbra is? Csak mert a társadalom ezt várja el tőlem? Én gyenge vagyok, mert megteszem. Lehet. Annyira nem köt le… gondolom a halál után, már szarok rá, hogy ki minek hisz. Legalábbis nagyon remélem. Egyre inkább szeretném, ha a halál után nem lenne semmi. Csak mint az ájulás. Nem tudok önmagamról… egyszerűen megszűnik minden. Nem akarom látni a szeretteimet sírni. Semmi ilyent nem akarok. Forgatom a kezemben a pengét… meg fogok halni. Itt hagyok mindent. Fejemet a vasnak ütöm… mély levegőt veszek. A felhős eget nézem. Szédülők… a sok pia. Kiráz a hideg, ahogy a szél fújni kezd egyre erősebben. Vihar lesz. Nagy hullámok, nehezebb kijutni. Helyes. Cipőmet lerúgom magamról… úgyis mindegy. Lábujjaimat megmozgatom… elmosolyodom a kényelmes érzésre, ami eláraszt. Mély levegőt veszek, szemeimet lehunyom. Élvezem a hűvös szelet. Fogaim közé szorítom a pengét, lehúzom magamról a pulcsimat is. És egyszerűen ledobom a mélybe azt is. Nézem, amint a szél belekap, kissé arrébb dobja. Aztán a víz felszínére simul, szürke helyett pedig szinte feketévé válik hála a víznek. Egy kisebb hullám és már el is nyelte a folyó. Kiráz a hideg… de még ez is jó érzés. Olyan, mint amikor Khalid először vitt el motorozni. Olyan szabadság érzést ad. Kinyújtózom majd kiveszem összeszorítót ajkaim közül a pengét.

Régen másfajta túlvilágot akartam magamnak. Nem azt akartam, hogy ne legyen semmi. Egy sima tájat akartam, amit változtathatok, és nézhetem a szeretteimet is azért. Azt akartam, hogy letudjam játszani az emlékeimet. Mindent újra élni, amit akarok. Átugorni, ami nem tetszik. Mindig ugyan azt az érzést keltse ki belőlem valami. Aztán rájöttem, hogy nincs sok minden, amit újra akarnék élni. Khalid után, már megint értékelném ezt a fajta mennyországot. Márha… oda kerülnék. Vagy nem tudom, hogy mehet ez. Jó volna ugrálni az időben, néha nézni őket. Hogy hogyan vannak… Most viszont már nem tudom eldönteni, hogy az emlékeimet akarnám-e visszajátszani inkább, vagy azt, hogy egyszerűen megszűnjek minden téren…

Legyen mindegyik kezemen egy vágás… vagy kettő-kettő? Gyors leszek… akkor mély és tiszta lesz. Nem szabad gondolkodnom most. Most az a lényeg, hogy nagyon mély legyen. Eltekintek a város irányába… szép. Látom innen a pláza a tetejét. A szívem olyan zsibbadtan ver, hogy kapkodom a levegőt… Ő… ott találkoztunk. Ki az-az idióta aki kimegy egy tetőre cigizni és nem a parkolóba megy?! Khalid… Mert ő szereti a kilátást. És fent jobb. Ezért ő oda megy. Lepillantok a kezeimre. A hegekre… Csúnya. Melody… rohadtul ki fog rám bukni. Minél több emberre gondolok, ez az egész annál elbaszottabb lesz. A pengét oda rakom a csuklóm közepéhez. Vajon mi lesz az utolsó gondolatom? Azt akarom, hogy semleges legyen.

- Hú baszki – sóhajtok fel magamnak. Aztán veszek egy nagy levegőt, és közbe a bőrömre nyomva a pengét erősen felhúzom a karomon. Csíp… éget… elképesztő. Olyan… rég volt. Nézem, ahogy a vérem ömleni kezd… rengeteg… Tompán rakom oda ismét, és húzok egy újabb vágást. A bőröm úgy nyílik szét, mintha végig csak erre várt volna. Mintha világ életében feszült volna, és most könnyítenék rajta. Aztán átrakom a remegő kezembe és tapasztalatból tudom, hogy minél gyorsabban kell megcsináljam, mert nemsokára el fogok ájulni, nem fogom érezni a kezemet és egyszerűen letompulok. Gyors vágások… kettő. Előre dőlök… kezeimről a vér a folyóba csöpög. Egyre inkább fázok… egyre inkább tompulok. A penge kicsúszik a kezemből. A vér rátapad… látom egy darabig, aztán elvesztem szem elől, fogalmam sincs hol esik bele a vízbe. Hogy akarok beleesni? A vizet nézzem? Vagy az eget? Mindegyiket szeretem… magasan vagyok. Érzem, ahogy egyre jobban ellazulok. Ahogy minden erőm lassan kifolyik a kezemen át. Ha most kérnék segítséget… egy kórházban kelnék fel. Még visszaléphetnék. De hogy a pszichiátrián kapjak egy ágyat? Az életemnek már úgyis mindegy… Legyen háttal a víznek. Úgyis abban fogok megdögleni. Legalább lássam az eget… A kezeimet már nem érzem… annyira zsibbadnak. Kis fekete pontok kezdenek becsusszanni a látóterembe… Úgy érzem tehetetlen vagyok… testem magától dől előre…

…nézem ahogy távolodok a hídtól…

…Hallom, hogy valaki sikít…

…Valami női hang…

 …lehet a partról...

 …Mikor fogok bele csapódni a vízbe?

…Olyan szürke az ég…

…A felhők szépen… gyorsan mozognak…

…Vagy én hallucinálok…

…Apró zenefoszlány…

 …Lehet ezt is csak képzelem.

Szám elnyílik a hirtelen sokktól ahogy a víz körbe ölel.

Jég hideg.

A szívverésem megugrik.

A sikoly a torkomban akad.

A víz csípni kezdi a szétszabdalt kezemet. Süllyedni kezdek, ahogy a hullámok dobálni kezdenek és lehúz a víz alá az örvény. A csend körbe ölel… a súlytalanság. A vérem elszínezi a vizet. Annyira nyugodt, ahogy a víz sodor magával… levegőt akarnék venni… de csak víz jön: Jég hideg, zsibbasztó víz…

A végtagjaimat nem érzem. Talán ezért nem tudnak kijutni innen.

Ilyen a vég?

Jó… csendes.

Nyugodt…

Annyira tetszik…

13. FEJEZET

A halk autó zaj az első. Aztán a fájdalom. Utána az illatok hiánya. Végül a fény. És kinyitom a szemem… fehér szoba. Szemeim elnyílnak. Olyan élesen és gyorsan szívom be a levegőt, hogy a tüdöm megfájdul. Felülők. Az infúzió megrántja a kezem. Nem… kérlek ne… nem, nem, nem! Körbe nézek, és az első amit meglátok, az ő.

Khalid…

Az ablaknak dőlve néz rám. És csak néz. Karikás szemek… seb a karján. Kócos haj. Gyűrött póló. A levegőt kapkodni kezdem. Nem. Ez nem történhetett meg! A gép mellettem gyorsan kezd sípolni kihagyásokkal. És rájövők, hogy ez az én szívem. Alkarjaimra nézek… be vannak kötve. Haloványan átvérezve.

- Nem, nem, nem, nem – motyogom magamnak a térdeimre hajtva a fejem. – Nem, nem, nem, nem – suttogom a térdeimnek. Ez nem történhet meg… nem, nem, nem!

- Azért nem vettem fel, mert Ajmallal voltam kocsit szerelni, és nem hallottam – suttogja. – Nézzen rám a családod néha? Komolyan, ennyi?! – förmed rám, mire felé pillantok. Érzem, hogy elsírom magam… de ez nem lehet igaz. Ugye ez nem igaz?! – Minden oki? Sajnálod? Ne öljek meg valakit?! Téged ölnélek meg, csak az a baj, hogy élveznéd! – hangja megemelkedik… belőlem pedig feltőr a zokogást. Ezt ne… ezt annyira ne. Ezt nem bírom. Ezt tényleg nem. Az ajtó kivágódik… valaki hátra nyom. A nővér csitítani próbál… egy másik az infúziómba nyom valamit. A szívverésem lelassul. Khalidra kapom a tekintetemet. Összeszorított ajkakkal néz le rám.

- Jól van? – fordul felé a nővér. Ő biccent egyet. – Láz? – kérdi oda nyúlva homlokához.

- Jól vagyok – húzza el magától a kezét.

- Láz? – nézek rá értetlenül. Beteg? Miért van itt, ha beteg?

- Tudtad, hogy a hideg víz nem tesz jót? Sőt a mentőben ücsörgő sokk sem? És a háromnapi ébren lét az ágyad mellett miután kihúztalak abból a kurva folyóból?!

- Elég! – szól rá a nővér. Ő pedig káromkodva falba üt. Én pedig reflexből ülők fel, hogy leállítsam.

- Te…? – kérdem elcsukló hanggal. Ő húzott ki? – Miért?! – kiabálok rá. Miért?! Tönkre tett mindent… meghaltam volna. Vége lett volna… most pedig az életem hátralévő részét a rohadt pszichiátrián kell lehúznom és…

- Mert szeretlek. És rohadtul nem veszítelek el. Amilyen önző vagyok én, olyan önző vagy te – tárja szét a karjait… ezért van a seb is akkor? A láz? Szeret… Khalid szeret. Még mindig. Értetlenül nézek rá. Szeret? Ő? Karjait leejti maga mellé. A nővérek inkább kivonulnak… a nyugtató úgyis elfog nyomni pár percen belül. Háromnapnyi ébren lét… azt mondta háromnapnyi ébren lét. Három napja lehetek kiütve, és ő három napja lehet itt?

- Menj el – motyogom neki a takarómra bámulva. Nem… Khalid és én nem. Nem kellek az életébe. Rohadtul nem. Őrült az, aki valaki után beugrik egy folyóba. Amiből szimplán sem szoktak kijutni. Khalid majdnem meghalt miattam… Értetlenül nézek fel rá. Túl hülye.

- Felejtsd el – röhög rám fejét rázva. – Ezek után én ne…

- Davidet szeretem – suttogom neki. Megtorpan a felém vezető lépésében. Megdermed. Ajkait összezárja. Szemöldökét felvonja, arcán értetlenség suhan végig. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, hogy nem bocsátana meg, az ez. Ez az idióta… még utánam is ugrik… de ezen soha nem tenné túl magát.

- Ez egy rohadt nagy kamu! – förmed rám… olyan könnyedén dobja át a széket a kórteremben, hogy összerezzenek.

- Őt szeretem Khalid – nem nézek rá, a lepedőre nézek. A feltételezés is hányingert keltő. Viszont én soha nem fogok kikerülni a zártosztályról. És minden egyes pillanatban, ha ránéznék, csak azt juttatná eszembe, elbasztam mindent. Valószínűleg, ha nem nyomtak volna belém annyi nyugtatót, akkor most úgy zokognék, hogy megfulladnék. De így csak… semmi. Zsibbad a mellkasom… semmitöbb. Mégis érzem… hogy nem fog vissza eléggé. Hallom a heves légzését. Az én szaggatott légzésemet. Aztán látom a lábait, és hallom, ahogy becsapja maga után az ajtót. Hátra dőlök. Az ajtó nyílik.

- Kicsim – megremegő hang. Nem nézek oda… tömérdeknyi lépés hangja. Oldalra fordulok, összekuporodom magzatpózba. Nem nézek rá a családomra… hallom a szipogást, érzem a dühöt, a megkönnyebbülést…

- Lilith! – mordul rám Ben rekedtes hanggal. Ezt soha többé nem akartam átélni. Ez Khalid hibája! Fejemet a takaróba fúrom és olyan keserves sírás tőr rám, amit szerintem ez a rohadt nyugtató el kéne folytsón. Egyszerűen csak lassan, de hangosan feltőr belőlem a zokogás, míg a takarót magamhoz szorítom, és még inkább összehúzom magam. Újabb ajtó csapódás, és csak még jobban sírok. Ben… annyira rohadtul tudtam, hogy mindenki meg fog utálni. Melody, még csak itt sincs. Csak meg akartam halni… meg akarok halni… nem akarom ezt. Nem akarom látni őket, nem akarok beszélni, nem akarom ezt érezni! Könyörgőm valaki tépje ki belőlem ezt az érzést. A zsibbadás megfojt… könyörgőm had legyen vége. Kérem, kérem, kérem! Csak legyen vége… nem bírom!

14. FEJEZET

Ülők a fehér ágyon… nézek ki a rácsos ablakokon. Tiszta az ég. Pár madárnak itt lehet fészke, mert mindig elrepülnek az ablak előtt. Kezdek hozzá szokni… két hét… azt hiszem. Nem tartom számon az időt.

Ti ne tartsatok hazugnak, jó? Azt mondtam, Lilith Fable, alias én… meg fog halni. Ti mit neveztek halálnak, ha nem ezt?

Elvesztettem a személyiségemet. Az akkori életemet… tényleg meghaltam.

Csak egy sokkal…

…sokkal rosszabb módon.

Két hét… szóval körülbelül úgy tizenhét napja történt az, ami történt. Az utolsó pedig amit kiejtettem a számon, az-az volt, hogy Davidet szeretem. Nincs semmi mondanivalóm. Senkinek. A sírásról is letettem már. Nem ellenkezek… nem csinálok semmit.

Vegetálok.

Valószínűleg sokkal hasznosabb lennék, mint nővény. Kár, hogy nem tudok fotoszintetizálni…

- Lilith! – Mr.Rainton hangjára végig fut rajtam a hideg. Meg sem fordulok, hogy ránézzek. – Látogatód van – sóhajt fel. Remek… kínos lesz csendben ülni és végig hallgatni anyámat. Esetleg apámat aki pár perc után feláll is itt hagy. Ben be sem jön. – Még mindig nem beszél – súgja halkan… mintha nem hallanám. Az ajtó csukódik, a madár megint elrepül az ablak előtt.

- Nem ez a fajta vagyok Li – olyan gyorsan kapom rá a tekintetem, hogy majdnem leesek az ágyról. Khalid… - Szereted? – vigyorog rám gúnyosan. – Ugyan már… életedben nem volt senkivel olyan jó a szex, mint velem – önelégült mosolya van. – Szóval… szomorú, de akkor járok be ide, amikor akarok – vonja meg a vállát. – Ha nem beszélsz, akkor hangot sem adsz ki. Akár meg is erőszakolhatnálak – pillant az ajtó felé. Ez hülye… tuti hülye. Szám elnyitom, és vissza is csukom. – Bocs, én szeretlek – ránt a vállán leszarom stílusban míg az egyetlen széket a szobában megfogja. Maga elé fordítja és lovagló ülésben ráül. Alkarjait összekulcsolja, és rárakja a támlájára, majd arra az állát. Vigyorog… rám… nekem… - Szóval, én elvagyok a néma társaságodban is – dönti oldalra a fejét kissé, míg az ablak felé pillant. – Én rohadtul nem fogok rólad lemondani – motyogja az ablaknak, de nyilvánvalóan hozzám intézi szavait. – Tudod, nem az a srác vagyok – felém pillant, egy röpke másodpercig. Aztán vissza az ablakra.

Szerelmes vagyok belé.

A madár megint elrepül, látom az árnyékát. Ő követi a szemével. – Egyszer már amúgy is fogadtunk, mikor azt mondtad, te csöndes vagy. Hmm… Emlékszel, hogy azt is megnyertem cica?