2016. november 5., szombat

133. Rész

x--- Zoe Fable ---x


Lassan kúszik el a tudatomig a csörgés... Lustán nyitom ki a szemeimet. Szívem zsibbadtan ver félre... ez a melos telefonom. Felülök, kapkodva kezdem keresni és már fel is veszem.
- Igen? - szólok bele rögtön míg Zayn felül mellettem. Csípőjéről lecsúszik a takaró... szemeimet lehunyom.
- Nem tudom, hogy hol van. Csak úgy eltűnt és nem veszi fel! - kezdi hadarni egy remegő hang.
- Lassan... kicsoda? - kérem őt, míg kipattanok az ágyból. Fél három... vénásan kéne a kávé. Egy órája még javában fent voltam...
- Nick! - sírja el magát a nő. Nick... Nick... sok Nickem van.
- Öhm... Nick Fergol? - kérdezek rá biztosan. A picsába. Vállamhoz szorítom a telefont és elkezdek beleugrálni a fekete gatyámba ami a kezembe akad.
- Igen, nem tudom mióta nincs itthon és csak...
- Lili... kérem. Vegyen mély levegőt, felhívom őt. Intézek pár telefont, és vissza hívom, rendben? - kérdem meg őt kezembe véve a telefont.
- Jó - szipogja én pedig ki is nyomom. Nick számát gyorsan keresem ki és kezdem hívni. Bipoláris zavar, mániákus depresszió.
- Vedd fel... vedd fel - fohászkodom a telefonhoz míg magamra kapok egy topot, majd egy elnyűtt szürke pólót. Túl nagy... ez Zayné?!
- Mi a gáz? - kérdi rekedtesen.
- Egy srác... eltűnt. Mániákus depresszió - hadarom el neki, mikor hangpostára irányít. Albust kezdem hívni.
- Fontos legyen - sóhajt bele, két csörgés után felvéve.
- Nick Fergol. Barna középhosszú haj, kék szemek. Egyhetven magas, körülbelül hetven kiló. Eltűnt. Mániákus depresszió a fő hibája annak, miért parázok - hadarom neki gyorsan. - Léptem, majd jövők - nyomok egy puszit Zayn ajkaira és már lépkedem is kifelé.
- Ühüm... jó, leadom a járőrözőknek. Tipp? - hangja máris komoly, és ezért imádom.
- Minden buli helyet nézzenek át azért, vágások vannak az alkarján. És... öhm... istenem nem jut eszembe a híd neve! - förmedek saját magamra ahogy Khalid lomhán mellém lépked.
- Nyugalom... - sóhajt fel lazán. - Az idegességgel nem megyünk előrébb, már eltűnt - motyogja.
- Az Archbishop park közelében van egy híd... sokszor álmodik arról. Szereti azt a parkot, sokat lóg arra. A parkot is nézzék meg! - hadarom behúzva magam után az ajtót nem törődve Khalid nyűszegésével.
- Ott van a Westminster és a Lambeth - két lehetőség...
- Fogalmam sincs - harapok rá hüvelyujjamra kétségbeesésemben. Kilépek az útra mikor egy rendőr autó menne el. - Zoe Fable, menjünk a Westminster hídhoz - kérem őket hadarva.
- Nem egy taxi vagyunk kislány - fordul hátra értetlenül a férfi.
- A picsába is menjen már! - kiabálok rá. Végül oda adom neki a telefont. Öt perc megy el azzal, hogy Albus még az igazolvány számát is lediktálja... aztán elindulunk. - Felhívom az anyját - hadarom neki.
- Indulok én is - lerakja. Én pedig máris hívom vissza Lilit.
- Megvan? - kérdi remegő hangszínen továbbra is. Szerintem csak jobban zokogott.
- Intézkedtem... most megyünk körülnézni pár helyre... - motyogom a hajamba túrva. Istenem... azt sem tudom hol vagyok még. - Próbálta hívni, felvette esetleg? - kérdem meg, hátha. Túl szép lenne.
- Már hívni sem lehet - felzokog...
- Hívom, ha tudok valamit, rendben? - kérdem őt.
- A városban kocsikázunk, hátha megtaláljuk de...
- Hívjon, ha talál valamit - elhitetem vele, hogy megtalálhatja a fiát. Mikor szinte biztos vagyok benne, hogy Nick nem bulizni ment. Nem szereti a bulit... félek. Jesszusom rettegek, hogy meghal... Elköszönünk, kinyom. Elmondom a rendőröknek a szülők számát, ha esetleg... értesíteni kell őket valamiről.
- Nézem a jobb oldalt - közli az egyik rendőr, én pedig átcsusszanok a baloldalra, hogy ott nézzem a hidat. Legalább tíz perc, míg átjutunk a hídon és semmit nem látunk... vissza felé és átmegyünk még egyszer, és semmit nem látok.
- Albus - a rádió recseg... Maga Albus hangja, pedig így még inkább rekedtes. - Lambeth hídnál lehetséges öngyilkost jelentett több autós is... - sóhajt fel keservesen.
- Oh baszki! - mordulok fel remegő végtagokkal, míg most már fájdalmasan hangos szirénával igyekszünk át a másik hídhoz. De túl lassúak vagyunk... gyorsabban kéne mennünk! Aztán lévén, hogy ott már több mint valószínű, hogy vannak rendőr autók, ezért a forgalom is leáll... idegesen pattanok ki a kocsiból és kezdek rohanni... Látok egy sötét alakot, a hídon kívül, jobb oldalt. A kocsik között rohanok át, olyan gyorsan ahogy tudok. Nick... az ott rohadtul Nick! Kapkodom a hideg levegőt, de csak rohanok. Felém néz... attól a tekintettől még a levegő sem jön a tüdőmbe.
- Sajnálom... - leolvasom a szájáról, de remélem csak képzelődöm.
- Nick! - ordítok rá, mikor kezei elengedik a fémet... hassal csapódok neki a korlátnak, szinte átfordulok ahogy utána nyúlok... de már a reális énem tudja, hogy feleselgess. Elnyíló szemekkel, felnyögve, meghökkenve nézem, amint teste belecsapódik a vízbe. Ott állok... deréktól kifelé lógva a hídon... remegő végtagokkal... elnyílt ajkakkal, sokkosan nézve a fekete hullámokat, azt várva, hogy feltűnik valahol. Többen lenéznek mellettem, a sikolyok elhalnak... én pedig a vizet nézem. Felnyögők... felnyögők mikor felfogom, hogy Nick leugrott. A szél az arcomba fújja a hajamat... hátrább lépek... beletúrok és hátrább tűrőm. Megtépem a tincseimet... leugrott... a Temzébe... ez... ez.. biztos halál szokott lenni... látom a part mentén villogó kék és piros fényeket. Leguggolok, ott a járda közepén... mindkét kezemet a hajamba temetem. Hogy mondom el a szüleinek? Nick meghalt... másfél hónapja kezelem... hetente két alkalommal találkoztam vele. Láttam sírni, röhögni és dühöngeni... és most meghalt... érzem, amint agyam olyan erősen vési magába az arcának a képét, hogy mást szinte nem is látok. Az a reményvesztett, fakó és karikás tekintet. A homlokába kúszó tincsek... egy fáradt és szomorú mosoly. A fájdalomba torzul arc... a reménytelenség. Felállok... körülöttem rendőrök intézkednek... távol tartják a katasztrófa turistaként viselkedő embereket... Élesen szívom be a levegőt... fejemet hátra hajtom míg kezeim magam mellett lógnak.
- Ez nem a te hibád - áll meg mellettem Albus.
- Nem értem ide - motyogom a csillagos ég felé fordított fejjel. Nick éppen most halhat meg... az eszméletét úgy három perce feszíthette el...
- Még élhet - suttogja halkan zsebre dugva a kezeit.
- Nem a szülei vagyok... nem nekem kell kamuznod - rázom meg a fejemet lehajtva, a betont nézve.
- Ez akkor sem a te hibád... te jöttél - simít végig a hátamon de ellépek az érintése elől.
- Nem... értem ide. Meghalt Albus - nézek fel rá összeszorítva fogaimat. Elpillantok oldalra és elfintorodom... - a picsába! - tenyerem csattan a vason... mintha a híd hibája lenne.
- Gyere... menjünk le... hátha - húz maga után.
- Mégis mit hátha Albus?! - olyan kétségbeesetten nézek rá, mintha csak ismét egy családtagomat vesztettem volna el, és azt hazudnák, hogy él. A vakuk villogására értetlenül nézek oda.
- Hagyd - szól rám tovább terelve a kocsi felé. Idegesen vágom be az ajtót és hajtom fejemet a térdeimre. Gyorsan és örülten vezet... de leérünk a partra. - Nem, nemtudom miért vannak itt riporterek és fotósok... gondolom miattad. És gondolom a rendőrségen valaki kevesellte a fizetését - morogja.
- Meghalt... - ezt nem akarom felfogni. Meghalt egy betegem...
- Ki fogom rúgatni azt a faszt - párhuzamosan beszélünk el egymás mellett... nem tudtam megmenteni... elbasztam. Ő kiszáll a kocsiból, szóval én is. - Imádkozz - sziszegi míg futni kezd, ahogy én is. Látom a csurom vizes testet... amint az emberek körbe veszik... újra élesztik...
- Gyerünk már haver! - morogja a mentős én pedig átkarolva magamat... remegve a hideg és a sokk miatt nézem amint teljes súlyával ránehezedik mellkasára.
- Kérlek... - könyörgőm... sikerüljön. Kérem... kérem... kérem! Ráharapok behajlított mutatóujjamra, hogy ne nyögjek fel, vagy éppen ne sikítsak. Csak mert közel érzem magamat a kiboruláshoz. Nézem, amint teste egyfolytában össze rándul a szívmasszásra. A hajából csöpög a víz... feje oldalra billen... oh ne már... könyörgőm ne...
- Ne, ne, ne, ne! Kicsim! - a nőt úgy húzzák vissza, mint ahogy én akadtam fent a korláton... lebénulok Lili láttán. Elé állok... én alig bírom nézni... ő ne...
- Nézzen rám Lili! - kérem őt két kezem közé fogva az arcát. Nick apja úgy két méterre áll tőlünk, dermedten, kifejezéstelen arccal... egyenesen a fiára bámulva.
- A kisfiam... - zokog fel tovább küzdve. Félre lök... a rendőr próbálja megfogni... a mentős hátra dől... fenekére huppan... megtámasztja a fejét míg szitkozódik... Lili pedig csak ráborul a fiára... az ölébe húzza a fejét és zokog... Felnyögők arra a kibaszott érzésre ami megjelenik a mellkasomban... mint amikor megtudtam hogy apa meghalt... nézni, ahogy az a nő keservesen zokog a hallott fia mellett... akin képtelen voltam segíteni. Halk puffanás, hátra kapom a fejem, az apja akit csak hallásból ismerem, a földön ül... térdeim megtámasztott kézzel, a jelenetet nézve. Még a mentős is kivan... Érzem, hogy könny gyűlik a szemembe... oh a picsába! A rohadt életbe!

---

Magam után becsukom az ajtót... a felkelő nap átvilágítja az egész házat. Lerúgom a cipőmet és a hátamat neki vetve az ajtónak nézem Khalidot aki felém lépked és máris bújik a kezemhez, hogy simogassam.
- Cica? - lépked be elém Zayn is... Felsóhajt, magához ölel... - Láttam - motyogja...
- Meghalt - nyögőm ki.
- Te minde...
- Nem - nyögőm ki fejemet rázva de ő csak húz magáz.
- De... te rögtön mentél. Ez... - persze... Albus is ezt mondta. Ha nem intézkedem, a testét sem találják meg, és még mindig jobb eltemetni egy koporsót, ami nem üres... de...
- Nem csak arra kellett volna emlékeznem, hogy Archbishop park... legalább két foglalkozást beszéltem végig vele az álmairól! Nem csak azt kellett volna tudnom, hogy a közelében egy híd... tudnom kellett volna, hogy melyik! Ha jobban figyelek és...
- Élet... - nyög fel két keze közé fogva arcomat.
- Meghalt... miattam Zayn... - hangom elcsuklik.
- Ez nem igaz - hajamba motyog. Megpuszil... én pedig továbbra is azt a reménytelen arcot látom magam előtt... és hallom az anyja zokogását a holteste miatt.
- Rohadtul cserben hagytam - suttogom halkan míg ellépek tőle és idegesen sétálok előre. - Nem tudom! Fogalmam sincs mit kéne csinálnom! Hogy mit kéne éreznem - kiabálom el magam tehetetlenségemben, ő pedig megértően néz felé. - Te pedig ne legyél ilyen elnéző velem, mert rohadtul meghalt valaki, akiért felelősség vállaltam és elbuktam! - nyögők fel elfordulva tőle.
- Zoe... akkor is így néznék rád, ha kisbabákat ölnél élvezetből - végig simít a hátamon, én pedig úgy érzem egy pillanatig, hogy feltör belőlem a zokogás, de visszafogom.
- Láttam, hogy leugrik. Ott voltam, és végig néztem... nem értem oda előbb és...
- Életed sprintje volt... nem a te hibád. Ő döntött így, ő nem hívott fel. Te pedig többet tettél, mint akárki képes lett volna - maga felé fordít, kissé megráz... kétségbeesetten nézek rá. Tépje ki ezt az érzést a mellkasomból! Fejemet a mennyezet felé hajtom... a tenyereimbe hörgők.
- Végig néztem... - motyogom még mindig a kezeim mögé bújva. - Végig néztem, hogy hátra néz rám. Ahogy elengedi a korlátot. Ahogy elengedi magát és leugrik. Ahogy elnyeli a víz. Végig néztem, amint megpróbálják újra éleszteni... amint a mentős is összeomlik, hogy az anyja mellette zokog az apja pedig sokkot kap én pedig semmit nem tudtam csinálni mint nézni! - olyan gyorsan hadarok hogy a levegőm elfogy. Kapkodva veszek újat...
- Nyugalom - kéri ijedten... én pedig fejemet megrázom...
- Nem... nem megy - kapkodom a levegőt... istenem tényleg meghalt! - Egyedül kell lennem - indulok meg a fürdő felé.
- Zoe! - szól utánam de már rácsapom az ajtót és elfordítom a zárban a kulcsot. - Babe... - kéri halkan míg ráüt az ajtóra... leülök a hideg csempére... felhúzom a lábaimat és csak bámulni kezdek magam elé míg lassan... részletről részletre átgondolom az egészet. Addig jutok, hogy meglátom, ahogy vissza néz rám és nem tudok tovább menni. Az arcát látom magam előtt... a teljes reményvesztettséget, szomorúságot és félelmet... összeszorul a tüdőm... vajon megfulladni is ilyen érzés volt?


Annyira, de annyira nagyon lusta vagyok átnézni a részeket...:'D Úgy sajnálom...:D <3

6 megjegyzés:

  1. Sajnos annyira szivtelen dog vagyok hogy en rohadtul elvezem az ilyen "halalos" reszeket.(Ez ket ertelmu,csak szar vicc nezd el nekem:'D) Szemely szerint en soha nem veszem eszre benne a hibakat ugyhogy imadom igy is es ugyis ha atnezed szuper resz volt ismet :D <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindenki élvezi a halálos részeket titokban:D Örülök hogy azért tetszett! Köszönöm, Imádás van! <3

      Törlés
  2. Heyho Des!
    Hej mennyit 'lubickoltam én most itt' :D
    -Zoe...cseszett rendes ember vagy es szivvel lelekkel vegzed a munkad...mert neked ez nem csak egy munka...
    De sajnos aki tavozni akar...az elob utobb tavozni is fog...ha hatszor mented meg...hetedszere sikerulni fog neki....
    Persze...van amikor sikerul megmenteni...de az másabb megnyilvánulas....másképp jelzi...sőt Ő jelzi..mîg az aki ténylegmegteszi mondja de talan nem mindig....viszont amikor beszel rola...akkor szinte eszrevetlenul nyomatekosit...
    Oke csak beszelek szajmenes....pipa..

    Des megertjuk ha nincs at nezve es nembaj.
    A szammenesert es az ertelmetlem zagyváert elnezest...
    Koszonom szepen, hogy ezt a reszt is olvashattam!
    Imádlak ám <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kukuucs!
      Hát azt gondolom:D Van benne igazság, egyébként. Tudod, hogy imádom a szájmenéseket:D
      Imádlak és köszönöm!:3 <3

      Törlés
  3. Imádom mindegyik részt! !! És lehet h hülyének nézel, de a 'halálos' részek a kedvenceim. ♥
    Konkrétan leszarom a hibákat, szóval semmi baj. ;)
    Imádás van♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Ugye?! Én is imádok őket:D Köszönöm szépen újra:3 Imádás van! <3

      Törlés