2018. március 22., csütörtök

263. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Tegnap összeomlott a teste, bevérzett a hasa és ma nevet. Rémlik Noah milyen ideges volt rá. Tekintve, hogy addig húzta a dolgot Zoe éjjel, amíg majdnem újra kellett éleszteni megint. De Noah üvöltözése sem hatotta meg igazán ma már. Csak nevet... Eleve picinek tűnik az ágyban, fehér falak és fehér húzatok között. De most, hogy a szobájába próbálnak bezsúfolódni vagy húszan... még kisebbnek tűnik. Ide ért a katonai csapata... És a leghülyébb ajándékokat hozták neki. A kutyatápot talán még megértem, elvégre tudnak Khalidról. De nem fogom megérteni a hercegnős matricákat, a töltényeket, homokot üvegben és végképp nem értem meg az egyik fogat. Történeteket mesélnek nekik, elég véreseket de nevetnek rajta. Felidézik milyen volt vele és nevetnek én pedig a történetek felét soha nem is hallottam de Zoe nem szól rám, hogy ki kéne mennem. Helena is itt bent van, és ugyan úgy elbeszélget velük mint Zoe.
- Bocs, beférek még? - Elállok az ajtóból, tekintve hogy én eddig annak dőltem mert máshol nem nagyon volt hely.
- Persze - mit mondjak neki? Hogy nem?
- Hello - beköszön és Zoe szemöldöke a homloka közepére csúszik. A társaság fele rám néz, a másik Zoera.
- Szia Roger. - Mi a fasz van Rogerrel meg velem? Meg vele...? - Hát te? - Ő a csapat része vagy nem a csapat része?!
- Gondoltam megnézlek, ha már folyton haldokolni akarsz.
- Engedte a csapat főnököd? - Azt hiszem ő Adam. De ezek szerint nem az ő csapatukba tartozik. Peter mellém áll... miért?
- Engedte - biccent és a feszültség kezd sok lenni. Zoera nézek, kérdőn. Helena lehajtja a fejét. Azt hiszem értem. Oda megyek ezek szerint Rogerhez és halkan kérdezem meg tőle, hogy lefeküdt-e vele. Senki nem hallja, de mindenki megfeszülve várja, hogy megverem-e vagy sem. Először is, valószínűleg esélyem se lenne ellene. Másrészről belefáradtam. A szemembe néz, ezt legalább díjazom. Biccent.
- Többször? - Nehezen de újra biccent egyet. Szuper. Eljött a csávó aki megdugta Zoet, hogy megnézze jól van-e. Aki még mindig nem beszélt velem arról, hogy most mi van velünk, vele, velem, és azzal, hogy abba hagyja-e. Végig mérem Rogert, és valahogy csak arra tudok gondolni, hogy tényleg többször is lefeküdt vele Zoe. Persze, ő szakított velem. Megtehette. - Hagyok helyet, hello - nincs kedvem ott maradni tovább.
- Beférünk még?
- Be - menjenek be az ikrek, hátha feldobják az elkúrt hangulatot ott bent. Bár lehet már helyre is jött. Elindulok lefelé, nem köszönök el senkitől. Haza kell mennem... muszáj egyedül lennem. Túl sok ez a hét... kurvára túl sok. Átverekedem magam az aulában a SAS emberei között aztán kiérek az újságírókhoz. Kérdéseket ordítanak a fülembe, az arcomba... valahogy az a logikájuk hogyha minél közelebb jönnek hozzám és minél hangosabbak akkor annál inkább válaszolni fogok a kérdéseikre. Nem. Haza vezetek és  lehuppanok a kanapéra, Khalid társaságában. Meg egy üveg whiskey társaságában... lehet kikéne rúgnom a hámból. Biztos vagyok benne, hogy Zoe nem viseli annyira jól, mint mutatja. De én már nem tudom sehogy sem viselni. Lehet, hogy most majd egy gyenge szarnak tekint mindenki... de most nem megy. Most nem tudok bent lenni a kórházban. Tudom, hogy elmúltak azok az idők, hogy kint dolgozzon, és hogy másokkal legyen. De mégis csak velem feküdt le először és... amiért elengedtem mások is megkapták. Elengedtem valaha is? Inkább elbasztam. Logikai úton nem akadhatnék ki rá, nem volt velem együtt, minden joga meg van ahhoz hogy másokkal legyen, ha akar. De attól még fáj, főleg szemtől szembe találkozni egy ilyen gyökér hülye fasszal. Minek jön egyáltalán ide?!
- Merre vagy? - Harry hangjára még a cigit is majdnem kiejtem a kezemből.
- Mi a fasz? - miért van itt? Hogy jött be?!
- Mi a bajod? Miért nem vagy mellette? Most nem zavar, hogy majdnem meghalt? - Képen röhögöm, ez már abszurd.
- Ott voltam. Végig! Muszáj volt haza jönnöm.
- És lerészegedned mert szembenéztél valakivel aki megfarkalta.
- Ha tudod miért iszok, minek kérdezgetsz?
- Hogy rájöjjek miért vagy egy barom Malik! - levetődik mellém és elveszi tőlem az üveget. Tipikus, csak én nem iszogathatok egy kicsit a saját nyomoromban. - Rémlik milyen érzés volt az üres lakásodat látni, miután lelépett mert kidobtad?
- Hogy jön ez ide? - Nehéz volna elfelejteni.
- Rémlik, mikor mi turnéztunk és rátámadt a betege aki megakarta erőszakolni? Az a sok alkalom amikor a tévében láttad őt és nem tudtál segíteni neki? Mikor kiment Irakba?
- Rémlik.
- Akkor miért pont azért hagyod amit a múltban tett és amit bán?
- Mert rosszul esik Harry, azért - megvonom a vállam kérdőn nézek rá, hogy mit akar még tőlem. - Azt mondta, akkor hagyja abba, ha meghal. És meghalt. És még csak meg sem beszélt velem semmit, azon kívül hogy látta Waltert meg az apját. Fogalmam sincs, hogy együtt vagyunk-e. És az ígéretét sem fogja betartani szerintem, mert Albustól fegyvert kéregetett... csak szarul esik Harry. Ennyi, és semmi több. Nem haragszom rá, nem szeretem kevésbé csak fáj! Annyi éve egymás mellett vagyunk, még ha csak barátokként is néhány időszakban. Láttam még félénknek, most meg már egy gyilkológép akit a királynő pakolgat ide-oda. Én meg nem tudok kimenni az utcára, anélkül, hogy ne tépnék le rólam a ruhát minimum. Annyiszor volt már halál közeli állapotban, végig néztem, hogy meghal. Végignéztem, amint eltörik a bordáját és éppen csakhogy sikerül visszahozni az élők sorába. És annyit sem mond, hogy mi most együtt vagyunk, vagy nem. Azt sem tudom már lassan hány éve élek így Harry! Évek óta ez van közöttünk, nem tudom, hogy kapcsolatban vagyok-e vagy sem. Hogy elmondhatom normálisan, hogy szeretem, vagy sem. Titkolnom kell, vagy nem? Most van más az életében, esetleg már nem akar velem lenni mert a halála más útra térítette? Vagy csak egyedül akarna esetleg lenni?! 
- Kérdezd meg tőle ahelyett, hogy itt rinyálsz. - Pofán fogom baszni.
- Kérdezzem meg a lánytól, aki meghalt, hogy bocs, amúgy mi most járunk? - értetlenül nézek rá. - Azok után, hogy aligha tudjuk mit látott oda át? De abból a kevésből amit mesélt, a vége nem volt éppen felhőn ülős boldog pillanat. Este is összeomlott újra... és állítsak elé azzal, hogy mi van velünk.
- Jó, ez jogos... - Harry iszik egy újabb kortyot én pedig Khalid világos aranybarna szemeibe nézek és csak simogatom őt. Lenyugtat. Biztos hiányzik neki is Zoe... 
- Most meg ott van a férfi, aki valószínűleg minden álma megtestesítője mert elit katona és Irak... meg a többi faszság.
- Hiányol téged, azért jöttem utánad. Ne hidd, hogy érdekel a nyomorultságod amit magadnak kreálsz.
- Áruld már el, ezt most mégis miért kreálom magamnak?! - Biztosan megütöm.
- Többet is kibírtál. Végig nézted, hogy meghal. És most azért léptél le, mert feltűnt egy dugó pajti? - Kiröhög, szabályosan a képembe röhög. - Szánalmas vagy Malik. Ő szemtől szembe állt Perrievel nem egyszer.
- Csak egy napot kérek itthon, egymagamban a saját gondolataimmal és hidd el, holnap reggel már ott fogok ülni. Ezt te is tudod, ő is tudja. És én is tudom, nem is terveztem több időre lelépni tőle Harold! Csak egy picit... egy kis nyugalmat, csendet és otthon illatot szeretnék Khaliddal. Ennyi. 
- Felnőtt férfi vagy. Legalábbis a döntéseidet te tudod meghozni, szóval akkor élvezd a magányodat Zayn! - Ezzel a mondattal pedig fel is áll és egyedül elindul az ajtó felé. - Ha reggel nem leszel ott, a farkadnál fogva ráncigállak be! - Az ajtó csapódása a végszava. Óh én kegyetlen, igazságtalan szardarab aki csak egy kis időt akar magára. Pár órát... szerintem is a halált érdemlem emiatt.

---

- Khalid! - Érzem amint felemeli a fejét, én pedig nagy nehezen ránézek. Aztán realizálom, hogy nem morgást hallok, és ez nem ő, hanem rezgés és a telefonom. Megvakulok, de felveszem. - Hm...? - hajnali három van... mi a fa... - Baj van?! - Rögtön felülök, már ki is takarom magam. Kérlek ne legyen baja, soha nem bocsátom meg magamnak, ha pont ma éjjel nem vagyok bent mellette és baja lesz.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyunk jók vigasztalásban - csak egy fáradt hang Louis részéről. - Azt hiszem kicsit gyengébb lett az elméje, mint volt. Legalábbis nem láttam még így kiakadni valami miatt, és eléggé a szívére vette, hogy nem vagy itt és biztos megbántott... szokásos Zoe és Zayn dolog. Csak figyelembe kéne venni a csöveket ami kilóg belőle, meg hogy meghalt nemrég...
- Lou! Most csak sír, vagy baja is van?
- Pár belső varrat felszakadt és belső vérzése lett. De gondolom már tudod, hogy jól van, mivel felhívtalak. Éppen műtik, de Noah kijött az előbb és azt mondta, hogy minden rendben lesz. Gondoltam tudni akarnál róla. Majd ha ide értél beszélünk - és ezzel ki is nyom. Bár nem téved sokat, a gatyámat már magamra rángattam. Istenem... miért nem hívtak fel, hogy ennyire felzaklatta a dolog?! Én nem gonosz akartam vele lenni, vagy kicseszni vele, csak lenyugodni és megnyugodni. Semmi több! Nem volt rossz szándékom csak össze akartam szedni magamat! Khaliddal együtt vezetek be, és meg sem állok addig, amíg oda nem érek hozzájuk. Khalid rögtön megörülök mindenkinek, én pedig egy gyors intés, és a szokásos gonosz nézések után bemegyek a szobájába. Annyira sápadt, vékony és törékeny. Hallgatom a gyenge szuszogását, az egyenletes pittyegést és őt elnézve valahogy a régi költök jutnak eszembe. Régen a legtöbb költő depresszív volt, és általában hiányleltárakat írtak. Versekben adták ki mind azt, ami nincs meg az életükbe és fáj nekik. Nincs szívem... nincs szívem mert itt hagytak. Nincs kitartásom, becsületem és erőm. Nincs lelkem, időm és döntésem. Nincs időm arra, hogy magammal törődjek, neki kell támaszt nyújtanom. És nincs döntésem, nem bírom őt itt hagyni. És már én sem vagyok magamnak, már rég nem a saját érdekeimet nézem először, hanem az övét. És ő minden, amim van. Az értékem és az okom, amiért folytatok mindent és próbálkozom. Ő a pozitívum a hiányleltáram végén. Végig simítok a pillangón a kézfején. És most? Vajon most mit jelent a pillangó neki, és mit jelent nekem?

2018. március 11., vasárnap

262. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Levegőt sem bírok venni, míg beérek a kórház nyújtotta biztonságos terepre. Kint a sajtó tépne szét, idebent az F.B.I. és a SAS... csodálatos. Felmutatom a személyimet, mintha nem lenne egyértelmű ki vagyok és tovább megyek míg próbálom rendbe szedni magamat.
- Nem irigyellek - Larry a kávéautomatától várja az energiát, de már a szagától is rosszul vagyok... mindent végig próbáltam abban a hülye automatában már. Háromszor.
- Tulajdonképpen, elég jó életem van. - Rám néz és elröhögi magát.
- A fiatal felnőtt éveid nagy részét elkúrtad valamire, amire nem is igazán akartad, míg végig kísért egy se veled se nélküled kapcsolat. És mikor azt mondod a világnak, hogy bocs, de ez nekem annyira nem jön be... akkor ez történik - gondolom a kinti idilli állapotokra mutat. - Azaz, más megfogalmazásban, nem tudsz bejutni a barátnődhöz, akit újra élesztettek mert meg akarták ölni. Vissza tart egy újságíró horda, aminek a fele a csajod miatt van itt, a másik fele meg miattad, hogy azt mondtad kilépsz. És mindeközben mindenki azon gondolkozik, hol a faszban van Perrie?! És te miért Zoeval vagy? És miért hívod nyilvánosan őt cicának és életnek? Szóval három nyílt titok van ebben a kórházban. Kiléptél. Együtt vagytok. És szétkamuztátok a fél életeteket. Plusz egy fél nyílt titok, hogy Zoe meghalt. Hozzá vehetném a régi elbaszott életeteket, de szerintem ennyi érv is elég volt az állításom bebizonyítására. Szar életed van, kurvára nem irigyellek. Gazdag vagy, és nézd mit érsz vele. Nézd ő mit ért vele - újra csak elneveti magát. A barátok arra vannak, hogy a maradék életkedvedet is a földbe tiporják és előtted locsolják le benzinnel majd gyújtsák fel. Gondolom én... - És kihagytam a tényt, hogy még nem kapott telefont vagy laptopot a kezébe, hogy értesüljön minderről. Az emberek véleményéről. Szóval én védeném a farkamat a helyedben!
- Kösz - tovább indulok vele. Azért annyira szar életem tényleg nincs. És elvégre... Zoeval elvileg... talán együtt vagyunk. Akkor meg már minden mindegy. Csak az egyik szemöldököm vonom fel a látványra, hogy Zoe egy kerekesszékben, a már kissé családiassá alakított térben fegyvert fog Albusra. Dühösen. Zoe helyett inkább Albusra nézek kérdőn.
- Nem állhat még fel, de ülni ülhet.
- Hát nem éppen erre a részletre voltam kíváncsi - miért fog rá egy fegyvert?!
- Nincs is megtöltve! - Zoe érve nem a legjobb...
- Akkor süsd el, ha tényleg úgy hiszed. - Albus válasza pedig még annál sem jobb.
- Na jó, akkor én ezt most itt meg is szakítom. Mi a fasz?! - Kiveszem Zoe kezéből a fegyvert és kiveszem a tárat. Tényleg üres. De azért a padló felé lövők egyet, viszont a csőben sincs semmi.
- Mert mondtam, hogy akarok egyet, ha már meg akarnak ölni, de ez a fasz, csak ezt adta. - Ha... ha megakarják ölni.
- Zoe - veszek egy mély levegőt mire úgy érzem kezd kitisztulni az elméje. - Elhiszem, hogy egy terminátor is tudsz lenni, láttuk is. De jelenleg a végtagjaid fele be van gipszelve. A többi testrészed pedig törött vagy megzúzódott, szóval nem kell neked fegyver. Másrészről, ha valaki lent átjut azon az elit katona tömegen, akkor mi már nem sok mindent tudnánk vele kezdeni. Ott a szád fegyvernek - ezzel pedig vissza is adom Albusnak az üres pisztolyt.
- Ez nem igazság, még is csak jobban érezném magam, ha...
- Nem vitát indítottam, kijelentettem - kell egy kis idő, hogy össze szedje magát, azt hiszem. Illetve nekem is... leülök mellé, vagy legalábbis egy másik székre. A kórháznak vannak kisebb szobái, amik el vannak különítve, csak éppen a családtagoknak, ha tovább kéne itt maradniuk. Nincs ágy, vagy ilyesmi, csak egy kis szoba, székkel és asztallal. Leginkább székkel. Szóval abban az egy hétben amit körülbelül itt töltöttünk, eléggé jól belaktuk. Pár napja még mindenki itt dolgozta fel a tényt, hogy halott volt, most meg itt morgolódik velünk... és fegyvert akar. Újra az-az első neki, hogy fegyvert akar. És mi még csak meg sem beszéltünk, hogy most hogyan állunk. Pedig azt mondta, hogy abba hagyja, legalább amíg össze szedi magát. Most pedig duplán annyi összeszedni valója volna. Fáj. Fáj ugyan úgy, mint az elmúlt órák, napok, hetek, hónapok és évek.


x--- Zoe Fable ---x

Gyűlölök gyenge lenni. Legtöbbször pedig megtagadom magamtól, hogy az legyek. Viszont már több mint fél órája úgy érzem, hogy meghalok. Legalábbis rohadt szarul vagyok. És most éppen a büszkeségem és a józan eszem küzd, hogy hívjak-e egy nővért, vagy vészeljem túl az éjjelt. Ha megkérdeznék mi bajom, nem biztos, hogy tudnék válaszolni. Szimplán rosszul vagyok. Mindenhol, és mindenhogy. Végül jó pár gyötrelmes perc után hajlandó vagyok megnyomni azt a rohadt nővérhívót. Mire kettőt pislogok, pedig már egy orvos is bent van.
- Hello Noah - fő az udvariasság, ha már éjjel felkeltem szegényt.
- Mi a baj? - A szemembe világít, és tekintve, hogy szerintem három órája a sötétséget bámulom, ez kifejezetten fáj.
- Rosszul vagyok... - tényleg nem tudom kifejteni. Pedig ő néz rám, várva hogy folytassam, ahogy mindig is. De nem tudom. És talán ezt ő is realizálja, miközben a pulzusomat méri. Aztán tű hegyek, és siető kezek. Furcsa érzés rosszul lenni. Életem során azt hiszem kicsit többször éreztem azt, hogy bármit megtennék, csak azonnal múljon el az-az érzés. De az fájdalom volt. Agyban dől el, tehetettem ellene. Ez rosszullét. Minden rossz, egy mozdulat sem esik jól, nehéz jobbra vagy balra nézni. Nem egy bizonyos pont fáj, hanem minden rossz. Másabb mint amihez hozzá vagyok szokva. Összeszorítom a számat, mikor megindul az ágyam, először csak azt hiszem szédülök, de tényleg tolnak az ágyon. Rákérdeznék, mégis mi történik, de úgy érzem túl sok energiába fájna, szóval csak hagyom. Eljutottam idáig is, mikor a testemnek nem tudok parancsolni és elhagyva magamat rábízom másokra az életemet. Bár eljutottam addig is, hogy meghaljak. Egyre nehezebb eldöntenem, hogy vajon jó életem volt-e ebben a húsz évben. Hogy hasznosan töltöttem, és segítettem-e. Hogy megérte és hogy büszke vagyok-e rá. Már nem tudok tiszta választ adni... nem tudom kimondani, hogy igen vagy nem. Fogalmam sincs. Azt hiszem nem itt lenne a helyem ennyi idősen. Nem kéne a műtőbe tolni, miután már egyszer meghaltam. Valahol át léptem egy bizonyos vonalat amit nem kellett volna és akkor talán nem itt lennék. De melyik volt az a vonal az életemben ahol túl messzire mentem. A katonai csapat pszichológusi állásom volt az? Vagy előtte mikor megakartak erőszakolni és nem tettem semmit a gyógyulásom érdekében? Vagy az, hogy már megerőszakoltak és akkor is csak elraktam egy gondosan lezárt dobozba az egészet és mehetett minden tovább? Ott léptem át, hogy előrébb helyeztem a munkát minden másnál? Vagy eleve már akkor átléptem, mikor az embertömeg alkotta gyűrűt is átléptem és oda mentem szemtől szembe egy elit katonához hogy rám fogja a fegyvert még anno, a Harvardos időszakomból. Nem tudom. Nem tudom mit tettem jól és mit tettem rosszul... nem tudom.


Kukucs! Oké, fogalmam sincs miért nem tudok komizni a saját blogomhoz... DE NEM TUDOK. Szóval csajok, várom az ötleteket, a chat is szarakszik, azzal is próbáltam mit kezdeni. Azt hiszem az oldal kezd elavulni... ha még vannak olyan oldalak amik elvállalnak blog designt pls kérlek egy linkel szálljatok meg! Imádás van!:3

2018. március 6., kedd

261. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Meghalt Zoe, végig néztem. Felkelt, lefogtam, altatják... és nem értem mi történt vele. És ez a fasz most azt mondja, nem tud megfelelő magyarázatot adni nekem?!
- Leszarom milyen magyarázata van, próbálja meg elmagyarázni nekem! - A falhoz lököm... kezd elfogyni minden türelmem.
- Zayn, kérlek. Erre nincs szükség. Nem tudok neked megfelelő orvosi...
- Akkor mondj személyeset, vagy eltöröm a nyakad - elengedem a vállát és próbálom visszafogni magam.
- Meghalt... mit vártál tőle? Zoe ki van képezve, egy olyan időszakából, ahol még magát kellett volna megtalálnia. Tizenévesen már megtanult automatikusan memorizálni. Zoe nem álmodik, ha álmodik, akkor azt ő irányítja mert mindent megvizsgál és rájön, hogy álom. Tudod, ez az embereknek ritkán megy, mert csak folynak az árral. De Zoe ösztön szerűen vizsgál mindent, ezért neki mindennapos. Én nem tudom mi van a halál után... nem is akarom tudni egyelőre, de ha Zoe odaát volt, egy létező helyen... Akkor azt Zoe tudta, és emlékszik is rá. Ezek után, mit vársz tőle? Megkérdezte tőlem, hogy hol lakik, hogy amnéziája van-e... hogy veled lakik-e együtt. Nem mondtam el neki, hogy meghalt. Rákérdezett - az orromon szívom be a levegőt és szimplán ott hagyom. Mond ki a legjobb barátod szemébe, aki egyben a szerelmed is, hogy meghalt. Nézd végig, hogy az agya elhagy téged mert próbálja felfogni, pont úgy mint te. Megfogtam a kezét, és ő is az enyémet, pedig halott volt. Segíteni akarok neki, csak éppen fogalmam sincs hogy mégis hogyan. Azt kérdezte van-e fekete versenyzongorám... akarok, de felesleges. Szóval nincs. Mit látott? Mit élt át odaát?
- Hey... - értetlenül nézek hátra... rá. - Shh... ne szólj senkinek... - megfogja a kezemet és már tovább is húz a lépcsők felé. Aztán leül, abban az ormótlan kórházi ruhában is jól néz ki... begipszelve.
- Kéne...
- Jól vagyok.
- Az altató? - Álmodok? Lehet, most én álmodok. Gyenge nevetés a válasza...
- Minél erősebb cuccokat szedsz, annál több vagy még erősebb kell, hogy hasson. Szimplán a mindennapokban rengeteg altatót szedtem, és a kínzások során is kaptam elég sokszor tetemes adagokat már életemben. Valószínűleg az altató orvos ezt nem vette figyelembe - megvonja a vállát és az ölébe helyezi a törött kezét. - Illetve kösz, nem kell olyan mint utolsó ébrenlétem során. És tudod, össze vagyok zavarodva, szóval előbb inkább veled beszélnék - neki dől a vállamnak én pedig átkarolom a derekát.
- Én is össze vagyok.
- Végig néztél mindent?
- Mármint azt, hogy leesel, hogy vérzel, hogy bevisznek és hogy meghalsz? Azt is, ahogy eltörik a bordád...
- Sajnálom, gondolom elég ne...
- Igen - nem magamról akarok beszélni.
- Hogy éltem túl?
- Még te is ráestél arra a sárga szarra. Csak már éppen amolyan kemény állapotába, szóval lepattantál. Viszont nem mondanám, hogy túlélted... - hümmög egyet aztán felnéz rám. Még mindig sebes az arca.
- Sajnálom, hogy kitettelek ennek.
- Miért kérdezted azokat, amiket?
- Nem tudom. Amíg nem jövök rá, nem is akarok róla beszélni. De talán láttam a saját padomat.
- Padodat? - Nem erre a válaszra számítottam. Milyen kibaszott padról beszél?!
- A papád, te mesélted. Egy padot látott, amin aztán később folyton üldögélt. Szerintem a saját verziómat láttam, de fogalmam sincs.
- Mit láttál?
- Tabu - felhördül és megrázom a fejemet. - De kellemes volt, míg rá nem jöttem, hogy ez nem a valóság. Nagyon jó érzésem volt. Mint a víz alatti nyugodtság... aztán... nem tudom - a hideg is kirázza én pedig értetlenül nézek rá. Szóval akkor tényleg van túlvilág?
- Aztán?
- Aztán újra verni kezdett a szívem.
- És?
- Mintha a legnagyobb félelmed testet öltene, és lerántana a semmibe. Szörnyű... Kitudja, lehet nem is a mennyországomat láttam, hanem éppen a pokolba vonszoltak le. Ami logikusabb - felnevet, én pedig vele nevetek. Ő egy angyal... és nem is tudja. A fejére nyomok egy puszit, bár véres a haja, mivel nem tudták neki még megmosni és el is tol magától. - Véres vagyok, büdös, koszos és meg is haltam egyszer. Ne puszilgass amíg nem tudok emberséges kinézetet összehozni magamnak!
- Ne tedd újra ezt velem... - magamhoz húzom, nem nagyon köt le.
- Eltört a bordám - elhaló hanggal nyögi ki, én pedig el is engedem.
- Sajnálom...
- Semmi gond. Itt van mindenki, ugye? - Fintorogva néz rám. - Címlap lettem?
- Igen, a leesett félhulla testeddel együtt.
- Láttam fent egy hírcsatorna helikopterét... basszák meg első sorban, nem fért oda a másik, és a szele is kurva rosszul jött. De elég megalázó is volt, hogy tudtam éppen a halálomat veszik filmre.
- Albus beperelte őket... de tudom. Látta mindenki. - Előre görnyed. Csak nézi a földet és nem mond semmit. Mindig kihúzza magát, és tudom, hogy hiába beszélgetünk nyugodtan, össze van törve belül. Szóval óvatosan simítok végig a gerince mentén.
- Láttam Waltert és apámat is... - megáll a kezem a hátán és a csomó nőni kezd a torkomban. Annyira, hogy mér nem csak nyelni nem tudok, levegőt sem venni. - Walter bemutatott nekem, amin apám röhögött. És apa felmutatta nekem a hüvelykujját.


x--- Zoe Fable ---x


- Nem várok erre reakciót - nyugtatom meg, míg hátrább dőlök. - Csak azt akartam, hogy tudd mit láttam. Legalábbis azt a részét, amit könnyen elhiszek, hogy tényleg láthattam.
- Ez rá vallana - vajon apámra, vagy a nagyapjára gondol? Mindenesetre a feszültség érezhetően megnő, szóval felállok.
- Fel fog tűnni, hogy meglógtam - rögtön feláll és támaszt nyújt, míg visszafelé lépkedünk.
- Neked nem kéne talpon lenned! -  Jake kapásból ordít rám. Látom amint Albus csak felvonja a szemöldökét. Aztán Helena sír... és inkább elfordulok. - Indulj befelé, muszáj megvizsgálnom.
- Pillanat - őszintén gondolom, mindjárt bemegyek és szétkínozhatja a testemet a hülye vizsgálataival. De előtte megfogom Zayn karját és magamhoz rántom. - Nincs itt senki a családomból? - Halkan kérdezek rá, ő pedig megfeszül. Ezzel válaszolt is... nincs itt senki. Pedig meghaltam.
- Azt mondtam nekik, hogy hívom őket, és üzenek nekik minden percről. Aggódnak és kere...
- Hagyd - kedves tőle, hogy védi őket. De attól tartok nem is őket védi, hanem engem. Hogy ne fájjon annyira. - Nemsokára itt vagyok köcsögök, addig szedjétek össze magatokat, szar rátok nézni! - Ezt a baráti társaságomnak intézem, Xavier az egyetlen aki felröhög rajta. De pár mosolyt még látok felvillanni.
- Húzz befele kislány! - Albus rámparancsol, én pedig feltartott kezekkel már be is megyek. Legalábbis, amennyire feltudom emelni azt, amelyik eltört.
- Panaszok? - röhejes.
- Mindenem fáj Jack. A talpamtól elkezdve a fejem tetejéig minden kibaszott pont - a fájdalom olyan hatással van rám körülbelül, mint az éhség. Rohadt morcos leszek tőle. Tekintve, hogy folyton fáj, zavar és szimplán... szimplán szar.
- Kicsit specifikusabban, ha kérhetem - a fejemen a varratokat nézi, míg halkan motyogja.
- Öhm.. tíz-tizenkettedik borda körülbelül. A C5 és C6 csigolya... pulzáló érzés a törött karomban. Húzódás a halántékomnál. Szúró érzés a tarkómban. A járás fáj. A bokám nyilall a lépéseknél. A bal csípőmnél olyan érzésem van, mintha bent hagytál volna egy kesztyűt.
- Nem műtöttelek arra fele. - Csak egy ironikus felhördülés jön ki belőlem.
- Rosszabbak a reflexeim, néha homályosan látok még. A gyomrom környékén is fáj... - És ez az első, mikor rám néz.
- Könnyebb veled mint egy átlag beteggel, hogy mindent szinte szakszerűen megnevezel, de ezt fejtsd ki kicsit konkrétabban míg a hátadra fekszel - és teszem amit mond míg nyomkodni kezd.
- Igen, ott fáj. De amúgy mindenhol... - közlöm vele egy fintorral.
- Oké rendben, kell egy röntgen a felsőtestről - a nővérnek közli az utasítást. Majd a fájdalomcsillapító mennyiségét.
- Nem kell fájdalomcsillapító. Magamnál akarok lenni, de köszi - nem vitatkozik velem, ez legalább már haladás.
- Egy CT vizsgálatot is kérek - behajlítja a lábamat, már amelyiket tudja én pedig csak fintorgok és tűröm. - Lehetnek még vérzéseid, felszakadhatnak még sebeid. Kérlek, ne állj még lábra, veszélyezteted magadat.
- Pontosan hol is lehetnek vérzéseim?
- Kívül, belül, mindenhol. Lezuhantál több tíz méter magasból. Leállt a szíved. Adj időt magadnak, ez nem olyan mint az eddigi baleseteid Zoe.
- Küld be Albust, ha kimentél, még az egész hülye vizsgálatosdi előtt.
- Miért?
- Mert beszélnem kéne már vele egy ideje arról, hogy kik és miért akarnak megölni milyen áron - komoly pillantást vet rám, mintha eddig ez lett volna a legkomolyabb dolog amit mondtam neki. Pedig ez közel sem az... ez olyan megszokott. Az, hogy meghaltam? És hogy mit éltem át ott? Az komolyabb mint az, hogy pár idióta azt hiszi, letudnak győzni.


Kukucs! Imádlak titeket meg minden, de azért ja :D Ettől a perctől számítva még kilenc órám van addig, amíg fel kell kelnem (és ebben nincs benne az alvás időm mert hát ugye az felesleges), ez idő alatt megírnom még három tételt, és tízet megtanulni, meg még a nyelvvizsgámra is készülni. Pls lányok, párkapcsolatban élek, nemsokára költözök össze vele, érettségi, ez-az, betegség, -20°. Kicsivel több türelmet kérek, próbálkozom, higgyétek el. Imádás mindenkinek, és ezer puszi meg kitartás!

2018. február 3., szombat

260. Rész

x--- Zayn Malik ---x

Ülök a széken és meredek magam elé. Nem igazán tudok kommunikálni senkivel. Java részt itt van a szűk családja. És tényleg az igazi családját értem ez alatt. Én, anyámék, és a barátai. Azok, akiket ő választott családnak. És mindenki csak itt bent van, és ül. Van aki beszélgetni akar, hogy oldja a feszültséget, és talál magának erre is megfelelő egyedet. Illetve vannak a magam fajták. Akik csak ülnek, és próbálják felfogni, hogy meghalt... hogy halott volt kilencvenhat másodpercig. Folyton újra számolom magamban. Nézem az órát a kezemen és folyton újra számolok kilencvenhat másodpercet. Folyton újra és újra gondolom az egészet. Meghalt. Elég nehéz felfogni ezt az egészet, pedig láttam a testét amint nincs benne élet, és azt is láttam, ahogyan vissza hozzák. De még így sem értem, hogy történhetett meg. Számítani a halálára és átélni teljesen más. Hiába volt annyiszor a szélén még akkor sem történt meg. Soha többé nem szeretnék létezni egy világban, amiben ő nincs benne. Még ha csak kilencvenhat másodpercről van szó, akkor sem. Ebben a négy napban elég sok ideje volt mindenkinek, mégis ugyan olyan, mintha két perce történt volna minden. Kómában van, magától. A doki azt mondta, felkel, ha a teste úgy érzi bírja a fájdalmat és eléggé felépült. Azóta is folyton arra gondolok amit mondott, hogy itt az ideje a sírásnak. És Zoe tényleg sírt. Később megkérdeztem, azt mondta, hogy eddig mindenki, akit visszahozott, sírt. Nincsenek maguknál, csak folyik a könnyük. Érdekes, nem tudott rá magyarázatot adni... de tény, hogy érdekes. Szóval... vajon milyen volt neki odaát?


x--- Zoe Fable ---x

Ülök a zongorán és mosolygok kifelé. Imádom ezt a házat, a legjobb választásunk amink csak lehetett! Ez a szoba überkirály! Az házhoz egy hozzá építés, így viszont a szoba minden másik fala üvegből van. A teteje is. És csodálatos a csillagos égbolt, főleg így... Zaynnal. Zayn és a zongorázása őszintén sokat dob hozzá ehhez az egészhez. Bár magában is elég jó látvány lenne. Kinézek a kertre és látom amint Nate és Keira játszik apával és Watlerrel. Walter bemutat nekem... apám pedig csak röhög és felmutatja a hüvelykujját. Hunyorogni kezdek... olyan rosszul látom őket. Hol vannak a többiek?
- Te is furán látsz ki az ablakon? Lehet le kellene mosnom őket - hátra fordulok Zaynhoz, míg elnevetem magam. Semmi kedvem a ház összes ablakát végig mosni, de azért ezzel a szobával tudnék kivételt tenni. Zaynnak ez lett a zene szobája, a gyerek is szeretnek itt lenni. Én is szeretek itt lézengeni és olvasni.
- 'Cause I'm a fool for you, and the things you do - ő is homályos... rám se néz. Csak énekel.
- Zayn? - Miért homályos?! Felnézek... csillagok, a kertben világos van... mi a fasz?! - Ez meg mi?! - Én ezt nem értem... nem értem... Kimerednek a szemeim a fájdalomra. Mintha megfulladnék. Vagy akarnék legalábbis. Mintha kirántanának a nyugtató víz alól a rideg felszínre. Felpattanok és feltépem az ajtót, itt a nappalinknak kéne lennie... nem... nem ürességnek. Nem látok magam előtt semmit. Megfordulok és minden elmosódik. Aztán mintha egy csomó kéz fogna meg hátulról és rántana ki ebből a nyugodt idilli állapotból...

---

Mély levegőt véve ülök fel, zihálva. Mi a fasz volt ez... mi a rohadt élet volt ez?! - Mi történt?! - Soha nem álmodtam még ilyent... ez... ez túl más volt. A nővér ijedten néz rám. - Mi történt?! - Miért vagyok kórházban, miért néz rám félve?! Mi a faszom történt?! A kezem gipszben... látom a lábamat is gipszben. Úr isten... Leestem. Leestem és... élek?! Nem... ez lehetetlen. Akkora esést... hogyan? A tüdőm szúr. A fejem hasítani kezd. A testem minden egyes pontjába fájdalom nyíllal én mégis felállok. Tudatomnál voltam... tudtam mi hogyan néz ki a házban és a gyerekek... az enyémek. Én...
- Zoe - Jake úgy néz rám mintha egy csoda lennék.
- Jake... - érzem amint a könnyeim össze gyűlnek. Valaki magyarázza ezt meg... ez túl valóságos volt és nyugodt. Mintha kitéptek volna a biztonságomból. Fáj.. annyira rohadtul fáj mindenem. Szédülök... elfogom magam hányni.
- Felkelt?! - Hallom kintről Lau hangját. Lauren?
- Várjátok meg, amíg beszélek vele... - Jake kifelé beszél, nem hozzám. Nekünk nincs olyan házunk. Nekünk nincs Zaynnal gyerekünk... és tisztán éreztem, hogy ők azok voltak. Az a zene... rémlik a ritmusa... a szöveg. Milyen zene az? Kinek a zenéjét énekelte Zayn? Soha nem álmodtam arról, hogy Zayn énekelne... Aztán ránézek a székekre előttem és beugrik a pad. Az amit Zayn mesélt a nagyapjáról és arról a rohadt padról. Arról a kurva padról! Szóval szinte letépem magamról a pólót és látom a kék és lila foltokat a mellkasomon és... a kisebb égés nyomot.
- Meghaltam...? - Egyszerre mondom ki, ahogy az agyamban is előjön a lehetőség. Meghaltam... halott voltam. Az a... túlvilágom?
- Ezt... honnan...? - Azt kérdezi ezt... honnan tudom?! Azt kérdi tőlem honnan tudom... hogy meghaltam?!
- Meghaltam?! - Rá ordítok... - Mi?! Hogyan... én... - halott voltam? Az... az nem álom volt, hanem... a túlvilágom? - Hol lakom?
- Zoe, ülj le... - felém jön én viszont nem értek semmit. Álmodtam? Vagy igaz? Túl valósághű volt... kiesett volna valami? Amnéziám van és most realizálom?
- Beütöttem a fejem?
- Be.
- Amnéziám lehet? - A fejemhez nyúlok. - Hányadika van? Van gyerekem? - Olyan értetlenül néz rám, hogy egy pillanat alatt felfogom, hogy nincs. Vagy talán van, és azért ilyen fura kérdés. - Válaszolj már baszki! - A mellkasomhoz nyúlok, annyira fáj...
- Menj ki - a nővérnek szól, aki rögtön ki is spurizik. - Nem... nem hiszem, hogy amnéziád van. Nincs gyereked. Négy napig voltál kómában, nem tovább. Leállt a szíved.
- Nincs...? És... és hol lakom?
- Van egy panel lakásod a belvárosban és a külvárosban is van egy amit az F.B.I. ad a...
- Úristen...
- Le kell feküdnöd, kárt teszel magadban - lenyom az ágyra, legalábbis leültet.
- Hány másodperc volt? - Nyel egyet míg hátrább lép és a zsebébe rakja a kezét. - Ne játszd meg nekem a protokollt a picsába is már!
- Kilencvenhat másodpercig nem vert a szíved. - Csak nézek rá... és nézek rá és próbálom feldolgozni. Több mint egy percig halott voltam?
- Adj egy tollat és papírt! - Megrázza a fejét és nyitja a száját.
- Le kell feküdnöd és első sorba...
- A férfi... meghalt?
- Majdnem. Zayn majdnem megölte... - Ökölbe szorítom a kezemet... Kell egy papír... le kell írnom amire emlékszem... le kell írnom...
- Kell egy papír - felállok, ő pedig beáll elém.
- Zoe! - De már kicsapom az ajtót. - Eltörtem a bordád újraélesztésnél, nem mászkálhatsz törött bordával! Agyrázkódásod is van! És vérömleny is keletkezhetett, a sebeid jobban véreznek a vérhígító miatt. Zavarok léphetnek még fel és... - Csak jön utánam én pedig előre... kell egy kurva papír és toll. - Adjon már valaki nyugtatót és altatót!
- Papírt adj! - Ráüvöltök és úgy érzem mindjárt összeesek. Kapkodom a levegőt, újra a mellkasomhoz nyúlok... nagyon fáj... nehezen jön a levegő. Érzem, hogy mindenki engem bámul, és oldalra nézek. És... mindenki. Ott van mindenki. Zayn, a családja, és a barátaim. Zayn pedig csak néz rám, érthetetlenül. - Együtt lakunk? - Muszáj rákérdeznem talán Jake nem tudja hogy mi van a magánéletemben?
- Öhm... - a dokira néz. - Ez... amnéziája van?
- Én is ezt kérdeztem, de erre is alig tud válaszolni mert egy puhapöcs és egy kurva lapot sem kaphatok! Együtt lakunk?! Az isten szerelmére, tudom ki vagy és mi van közöttünk. Van fekete versenyzongorád vagy nincs?! Együtt lakunk?! - Mindenki ijedten néz rám én pedig eltakarom az arcomat.
- A halál könnyen össze tudja zavarni az embert, tekintve, hogy...
- Ki ne merj oktatni - felemelem a kezem és rögtön elhallgat.
- Nem lakunk még együtt. És nincs versenyzongorám... - úristen. Jake elém áll, az államnál fogva emeli fel a fejemet, előkapja a kis zseblámpáját és a szemembe világít.
- Mi van veled...? - Halkan kérdi meg tőlem én pedig nem tudok mit mondani. Megörültem...? Kapaszkodva a szédülés miatt, de tovább megyek. A büfét a sarok után meg is találom.
- Kaphatnék egy szalvétát és egy tollat?
- Persze aranyom! - És már kapok is... halálom után már csak a büfés néni ért meg? Konkrétan leesem az egyik székre, és a szalvétákra kezdek írni. A dal szövegét, a ház kinézetét, minden amit tudok róla. A gyerekek nevét és nemét és kinézetét. A zongorát, Zaynt... mindent amit csak láttam és tudtam abban a pillanatban.
- Élet... - leül velem szembe én pedig összegyűröm a szalvétát és az ölembe rakom, hogy ne lásson semmit. Vajon... megőrültem, és álom volt. Vagy... az-az én padom? Mint a nagyapjának, az a kis pad amin haláláig üldögélt és imádta. De mikor halott volt pár másodpercig ő is a padon volt. Ő ott volt a legboldogabb. És én? Én a zongorán? Nem merek ránézni... meghaltam. Halott voltam. - Láttalak meghalni, és láttam, ahogy újra élesztenek. Négy napja nem aludtam, és négy napja arra várok, hogy legalább a szemembe nézz. Tovább mint tíz másodperc. Zoe! - Felnézek rá, és látom a karikákat a szeme alatt. És látom, amint bekönnyezik. - Mi az? Mi a baj? Mi történt? - Megvonom a vállam... honnan tudhatnám? Hogyan érthetném meg ennyi idő alatt? És mégis hogyan tudnám rögtön szavakba is önteni úgy, hogy ne nézzenek őrültnek, mikor még én is annak érzem magamat.
- Nem tudom - halkan suttogom neki, mert tényleg fogalmam sincs. - Mi történt? - Hátha ő érti, mert én rohadtul nem.
- Meghaltál... - Egyszerűen egy pillanatra felnevetek... ez röhejes. Hiszen élek és itt vagyok! Hogy halhattam volna meg? Átnyúlt az asztalon és megfogja a kezemet. - Komolyan halott voltál. Nem dobogott a szíved, és nem reagáltál. - A kedves kézfogásból aztán egy gyengéd szorítás lesz, a kézfejemet az asztalra nyomja és szomorúan rám néz, ott hagyva a tekintetével a pillangót. - Szeretlek - Jake minden előjáték nélkül a kezembe döfi a tűt én pedig értetlenül nézek rájuk. Nem vagyok őrült...


Kukucs! Próbáltam komizni, tényleg akartam válaszolni nektek és valamiért nem adja be a blog... mármint próbáltam már névtelenül mert a google fiókot sem engedi... szóval ennek megpróbálok még jobban utánanézni, nem tudom miért nem hagyja, semmilyen formában. Sajnálom, viszont olvastam az összeset egytől egyig. És imádni valóak vagytok, köszönöm! Imádás van! <3