2018. május 18., péntek

267. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Hé, hé, hé - arrébb lök valakit a közelemből én pedig értetlenül nézek fel rá míg átölel. - Nem! - Rámutat és elég határozottan néz a csávó szemébe. - Egy méter távolság vagy bárkit aki közelebb megy hozzá arrébb rakok - édes tőle, de még mindig a férfival nézek farkas szemet aki lekurvázott.
- Csak menjünk - a kezére rakom a kezem, tudom, hogy most úgy érzi már megvédhet rendesen, de ennek nincs értelme. Megindul és fogja a kezemet. Húz maga után, ki a tömegből. Vagy legalábbis próbálja. Még mindig fura látvány a kezem. Bár leszedték róla a gipszet, de látszik, hogy az öklöm még nem gyógyult be, és hogy sokkal soványabb lett az a kezem, mint a másik. Erős szorítás a bal vállamon én pedig reflexből nyúlok hátra a kézért, fordulok egyet vele, és már a földön is van. Aztán a kezemet a számhoz kapom, mert megijedek. Magamtól... saját magamtól ijedek meg. - Jézusom... sajnálom. Elnézést... én csak... reflex - nyúlok a férfi felé, hogy felsegítsem de elüti a kezemet. - Sajnálom - a hajamba túrok és hátrább lépek. Zayn maga mögé tol és lenéz a férfira.
- Ne érjen hozzá - megrázza a fejét és hátat fordít neki. Lenéz rám egy fintorral és tovább próbál előre lökdösni, ki a tömegből a kocsi felé. De lassan megy, mivel a lábamon még mindig gipsz van.
- Feljelentelek a picsába!
- Oh jézusom... - Zayn csak morog és tovább küzd velem.
- Egy gyilkoló gép vagy! Semmi több! - Lehajtom a fejem, próbálom takarni magam. - Takarodj a pokolba! Egy semmirekellő mocsko...
- Fogja már be! - Elordítom magam és megállok. Vissza bicegek a csávó elé, aki az orrán át véve a levegőt dühösen bámul rám. - Talán a férfi egoját bántottam, hogy földre vittem?! Hozzám ért úgy, hogy nem akartam! Mit vár tőlem?! Kiképeztek, elit vagyok minden szinten amit csinálok! Emberből vagyok és én is félhetek dolgoktól! Igen is reflexből újra a földre küldeném magát a kinti szolgálatok miatt. És nem érdekel mi a nyomora kivételesen, mert nem hagyom, hogy semmirekellőnek hívjon! Én az életemet is feláldoznám másokért maga meg itt fényképezget és a elküld engem a pokolba?! Átéltem! - A képébe ordítok és mindenki elhallgat. - Annyi abúzust szenvedtem el, hogy a testemen egy ép hely nincs azért, hogy másokat megmentsek, vagy legalább megpróbáljam! Bemerek sétálni egy lövöldözés kellős közepére, kiállni a peremre, vagy szembe nézni egy fegyvercsővel! Nem vagyok semmirekellő. Nem vagyok kurva. Semmit nem tud rólam, szóval fogja be a pofáját és ne nekem hisztizzen arról, hogy lenyúzta a könyökét - hátat fordítok neki és vissza lépek Zayn mellé. Biccent nekem egyet elismerően és újra csak lépked mellettem míg próbál figyelni rám. Én ezt nem bírom... az emberek teljesen meghülyültek körülöttem. Zayn is úgy néz rám, mintha valami csodálatos földöntúli lény lennék. Egyszerre szállunk be a kocsiba és rögtön felsóhajtok ahogy becsukom az ajtót. A tenyereimbe temetem az arcomat és úgy is maradok. Teret akarok... csak egy kis teret és időt. Nem akarok híres lenni. Rohadtul nem akarok az lenni! Csak egy egyszerű bevásárlást akartam, semmi többet. Zayn nem piszkál egészen hazáig, és akkor sem hozza fel az esetet mikor már haza érünk. Hozzá.
- Kérsz valamit enni?
- A legkevésbé sem vágyok semmilyen kajára most - azért villantok neki egy féloldalas mosolyt a gesztus miatt. Szerzek magamnak egy injekciót és a napi rutint folytatva, szimplán ott állva beleszúrom a hasamba. Véralvadásgátló... kezdek hozzá szokni.
- Inni sem? - A kanapéra már a kezemben egy pohár teával huppanok le, ha akarom, ha nem.
- Jól vagyok.
- Az király, én annyira nem - fintorogva fekszik el a kanapén és pakolja a lábait az ölembe.
- Majd lecseng.
- Mikor?
- Majd - elnevetem magam, ő pedig a lábát az arcomba nyomja. Én viszont megharapom szóval rögtön fel is ül.
- Hülye - a számra nyom egy puszit aztán ott hagy és a konyhába megy. A telefonomat nekem dobja, míg újra leül mellém, most már egy cigis dobozzal és hamutállal. Lopok tőle egy cigit és a fejemet a támlára hajtva fújom ki az első slukkot. - Még mindig nem hiszik el sokan, hogy együtt vagyunk és még nem akarok interjúkat adni. - A telefonomat újra előveszem, hiába dobtam még csak most félre. Bekapcsolom a fényképezőgépet és ránézek. Némán kérdezem tőle, hogy kirakjunk-e mi egy képet. Bár körbe járta már a világot a kép, ahol megcsókolom, sokan azt hiszik, hogy a kép hamis. Szóval... vagy mi rakunk ki valamit, vagy bejelentjük, vagy valami lesz.
- Ahh... live - megrázza a fejét és inkább az ő telefonját veszi elő rögtön. Nekem mindegy, és csak várok. Aztán rám néz, lop tőlem egy csókot és felemeli a telefonját. - Hello - int egyet a saját telefonjának kezdésnek. - Nos mint tudjátok elég sok minden történt az elmúlt... pár hónapban - rám néz megerősítés képen én pedig biccentek. Mondható hónapoknak ez az időszak. - Mellesleg, ő is itt van ám - a telefont felém fordítja én pedig egy fintorral intek az egyre nagyobb nézettségnek. - Tudom, hogy nem egyszerű ez az egész, de nekünk sem az. - Közel sem az! - És tudjuk, hogy lehetetlen eligazodnotok ebben az egész zűrzavarban és káoszban, szóval gondoltunk itt az ideje tisztázni pár dolgot. - Újra rám néz, én pedig csak beleszívok a cigibe. Tisztázni pár dolgot. Az elmúlt éveinket... biccentek neki újra. Ha az ad erőt neki, akkor bármit. - Mondj már te is nekik valamit - felhördül, és a telefont lerakja az asztalra, kitámasztva a vázával, hogy minket vegyen és ne kelljen tartania.
- Sajnálom a rajongókat és elnézést is kérek. Körülbelül öt... hat éve velem van - kicsit elbizonytalanodom. Nem tudom, hány éve már... - Az X-factor előtt egy évvel, körülbelül - ránézek, most nekem kell erősítés.
- Valamikor akkortájt ismertük meg egymást. Zoenak volt egy interjúja, ahol igazából elmondta az egészet, érdemes vissza nézni - elneveti magát és én is elmosolyodom. Tényleg elmondtam.
- De ha azon gondolkoztok, hogy akkor mi volt ezalatt Perrie... és a másik két lány. Meg a többi - Zaynra nézek, szúrósan. - Az első kettővel tényleg megcsalt - Zayn a tarkóját vakarja meg, míg elnéz valamerre másfele. - Perrie szerződés volt, de azért volt időszak mikor valóban tényleg saját akartból voltak együtt. Szóval igen, voltak megszakításaink és sok-sok nehéz időszak de... itt vagyunk - széttárom a kezeimet és ránézek. Nem tudom mit kéne még mondanom.
- Először nem akartam felvállalni, mert látszódott merre tart a banda. Hírnév és egyéb ilyen dolgok... csak azt nem hittük ekkora lesz. - Kínosan nevet fel. - Így mire rájöttem, hogy felkéne vállaljam, mert ezzel így megöljük a kapcsolatunkat, addigra nem igazán tudtam volna már felvállalni, és ő sem akarta továbbra sem - mutat rám.
- Hozzá tenném, hogy én soha nem akartam híres lenni, mint te - hördülök fel. - És most sem akarnék az lenni, és soha nem is akartam az lenni a saját erőmből sem, vagy a tiedből. Ezért akartam, hogy ne derüljön ki, hogy együtt vagyunk. De közben engem is felkapott a média azért mert őrült vagyok, őt meg azért mert helyes - elneveti magát én pedig rejtve a mosolyomat beleszívok még egyet a cigibe.
- Szerintem első tisztázásnak elég ennyi... nekünk is fura erről beszélni ténylegesen. De... hát talán így könnyebb lesz majd - elmered előre egy darabig én pedig végi simítok a combján és vissza zökken. - Jóéjt - én csak felemelem a kezemet, úgy köszönök el, majd kinyomja. Hát akkor... benne vagyunk most már a szarban rendesen. Nincs hátra arc... ezt már végig kell csinálnunk.


Kukucs! Köszönöm szépen a kommenteket! Remélem ez a rész is tetszeni fog:) Imádás van!

2018. május 12., szombat

266. Rész

x--- Zoe Fable ---x

Hála Noahnak és a rábeszélő képességemre nincs itt bent senki. Mindenkit hazaküldött miszerint a magány jót tesz majd nekem. Mert én ezt kértem. És úgy érzem jót tett. Tény, hogy vagy három napja nem aludtam... de azt hiszem újra átrágtam az életem minden egyes apró kis mozdulatát. És pont most, hogy nincs itt bent senki, örülnék ha lenne. Hiányoznak, és nem akarok egyedül lenni. És pont most, Noah közli velem, hogy hazamehetek. Végre haza mehetek innen. De... fogalmam sincs, hogy itt van-e a kocsim. Gipszben van a lábam és mankóval kell mennem. Illetve a kezem is gipszben van. Oh és persze plusz nem erőltethetem meg magam mert van bennem és rajtam pár varrat.
- Megyek - nem érdekel, hogyan de haza megyek. Én nem maradok itt bent tovább. Tény mi tény, hogy imádom a kórházakat és az atmoszféráját de ha én vagyok a beteg, akkor gyűlölőm.
- Mentek - csóvája meg a fejét míg a papírokat írja alá sorban a kezében. - Már felhívtam Zaynt egy ideje - felnéz rám én pedig ráfintorgok. - Túlságosan kiismerhető vagy ilyen téren, egyedül is elindulnál annak ellenére, hogy alig bírsz menni.
- Voltam rosszabb helyzetbe - pár gipsz csak nem fog ki rajtam!
- Ezzel mindenki tisztában van, hogy a legrosszabb körülmények között is azt mondod, hogy voltál már annál rosszabb helyzetben. De egyelőre fogadd el, hogy meghaltál, dolgozd fel, ne verd szét semmidet, ezeket pedig szedd napi kétszer. - A kezembe nyom vagy három doboz gyógyszert én nekem pedig még időm sincs elolvasni mik ezek. - Nem erőltetheted meg magad, ha lehet a gipszelt lábadra minimális súlyt helyezz. Gondolom az alapokat tudod, víz ne érje... - az orra alatt motyogja míg oda adja most nekem a papír halmokat. Én pedig elkezdem ugyan úgy sorban alá írni őket. - A varratokat ne piszkáld, max krémezd. Ne erőltesd a varratokat, semmi hasizom, hátizom, combizom és felkarizom gyakorlat. A gyomrodat kíméled, semmi nehéz kaja. Bármit észlelsz amitől rosszabbul érzed magad, vagy fáj valami mentőt hívj. Három nap múlva pedig vissza kell jönnöd egy teljes kontrollra. Napi vérhígító a hasba injekció formájában.
- Nem tolod túl egy picit? - Még mindig a papírokat írom alá de egy pillanat erejéig azért felpillantok rá.
- Feltűnt, hogy szétverted a falat és nincs bőr jelenleg a kezeden illetve meghaltál, ugye? - Ideiglenesen szétcsúsztam, mi ezzel a baj?!
- Rendben - nem vitatkozom, úgyis mindegy. Zayn minden előzetes nélkül lép be a szobába egy halvány mosollyal.
- Leviszem a cuccokat a kocsiba, addig semmit mentőexpedíciót ne szervezz magadnak. - Ráfintorgok, oda jön elém és a homlokomra nyom egy puszit és már le is lép. Noahnak pedig csipognak és elköszönöm tőlem, szóval én is elindulok. Hátra se nézek a kórházi szobámra, nem érdekel, csak a lift felé haladok. Vagy legalábbis bicegek de a tőlem telhető leggyorsabban igyekszem csinálni. Meglátom kint a fotósok tömegét és rájövök, hogy rendesen most először fogunk együtt mutatkozni Zaynnal. Eltekintve attól, hogy megfogtam a kezét nyilvánosan, de az még nem azt jelenti, hogy együtt vagyunk. Hát... azt mondta neki oké. Én meg meghaltam és láttam amit láttam, szóval bassza meg mindenki, senki miatt nem fogom vissza fogni azt amit akarok. Szóval kilépek. És rögtön mintha nem is éjjel lenne, annyi vaku  villan, hogy lassan úgy érzem tényleg fényes nappal van. Egy fintorral nézek feléjük míg megindulok a parkoló felé. Felnéz rám, lecsukja a csomagtartót, látom hogy morog aztán felém kocog.
- Véletlen sem várnál, ugye? - Kérdez rá átkarolva.
- Tudok még járni.
- Tudnék ellene érvelni - halkan kuncog fel míg lenéz rám.
- Lejutottam! - Ő hevesen bólogat nekem, én pedig hozzá bújok. - Szeretlek.
- Én is szeretlek cica.
- Mi van a neten? Tudják, hogy együtt vagyunk és Perrie kamu volt?
- Nem. Mármint, találgatnak, sok teória van, és van amelyik az igazság de semmit nem tisztáztam még. - Oké...
- Megcsókolsz? - Kérdezek rá megállva.
- Mi?
- Megcsókolsz most? - Ismétlem el neki újra a fotósok felé mutatva.
- Biztos vagy te ebben? - Elröhögöm magam és lehúzom magamhoz a tarkójánál fogva. Beszívja a levegőt és szinte megfagy. Mintha soha nem csókolóztunk volna. Apró puszit nyomok az ajkára, és rögtön jobban magához húz. - Őrült vagy - halkan suttogja a hajamba bújva.
- Hey, most kimegy a hír. Mire felkelek már szinte le is csengett. Szerintem jó ötlet volt - elnevetem magam és ő is elneveti magát.
- Nagyon magabiztos lettél a halálod óta.
- Tudom amit tudok a jövőmmel kapcsolatban - vonok vállat.
- Mi?
- Mint papádnak a pad. - Úgy nekem ő.
- Ettől most értenem kéne mindent?
- Mondjuk úgy, hogy nem tudom miben higgyek már, de ha papádnak az a pad volt a boldogsága a mamáddal, akkor nekem te vagy - értetlenül néz le rám. - Meg valami zongora - teszem hozzá, hogy ne nézzen hülyének. Beültet a kocsiba és rögtön be száll ő is, de nem indítja el.
- Te... velem voltál odaát?
- Ez így elég drámai megfogalmazás. Sok minden volt "odaát" - mutatok neki macskakörmöket. - Sok minden ami most nincs jelen ebben az idősíkban. Nagyon sok minden... - előre meredek míg arra a zenére gondolok amit énekelt. És a... gyerekeinkre.
- Mit láttál?
- Hiszek abban, hogy alakul majd magától, nem fogok befolyásolni semmit Zayn. Ha megtörténik, majd elmondom - bekötöm magam és ezzel lezártnak tekintem a témát. Bekapcsolom a rádiót, hátha eloszlatja a feszültséget.
- Zayn Malik egészen eddig így megtudott volna vezetni mindenkit? Zoeból még ki is tudom nézni, de hogy Za... - kikapcsolom. Tényleg rólunk beszélnek?!
- Üdv a kinti világban - felmordul és elindulunk a kocsival.
- Nem mondom, hogy hiányzik a telefonom és az internet.
- Nem mondom, hogy folyton nézegetem - vállat von, a keze a lábamra csúszik és látom amint elröhögi magát és elhúzza a kezét. Azon a lábamon gipsz van.
- Pedig jó érzés volt - tovább nevet és vált majd megáll egy pirosnál.
- És most mik a terveid?
- Ezt majd átbeszéljük közösen otthon.
- Az lett volna a következő kérdésem hova vigyelek, és most akkor az, hol is van az-az otthon? - Elindul én pedig csak felsóhajtok.
- Khalid nálad van?
- Igen - biccent egyet és látom a félmosolyt az ajkain. Jézusom, azért a félmosolyért már régen is bárkit megöltem volna.
- Akkor mehetek hozzád esetleg? - teszem fel a költői kérdést. Megengedi. Mindig megengedte.
- Természetesen - rám vigyorog, de aztán elnéz inkább másfele és a mosolya rám ragad.
- És neked mik a terveid ezután?
- A fele a tieidtől függ. A másik pedig, hogy kiadok végre egy solo albumot. Végig rohadok egy csomó interjút és elmondok mindent - felsóhajt és leparkol. - Mindent Zoe - rám néz és megvonja a vállát. - Abszurd még a gondolat is, hogy elmondjak mi folyt a bandában, miket kellett megtennünk és hogy mennyit szívtam Perrievel. És hogy elmondjam, hogy már előtte is veled voltam.
- Tetszik a terved - megszorítom a kezét, oda hajolok és adok neki még egy csókot. Mosolyogva száll ki és mosolyogva segít ki engem is.
- Én meg kíváncsi vagyok a tiedre - a hátára dobja a cuccaimat a másik kezével pedig engem támogat. Megtartja nekem még az ajtót is...
- Még gondolkozom mi is a tervem - ráfintorgok a liftbe lépve ő pedig röhögve a fejét csóválja.
- Félsz beadni, mi?
- Nem igazán, tekintve, hogy erősen függ tőled - miért félnék ettől? Ha majd nemet mond, beletörődök. Bár volt bent a kórházban Khalid is, de valahogy olyan távolinak tűnik az, hogy találkoztam vele. Zayn bezárja az ajtót és ledobja a cuccomat én pedig csak ülök ott a földön Khaliddal. Bár a telefonom be van kapcsolva egy ideje, most sem foglalkozom az értesítésekkel, csak a kanapéra dobom.
- Szóval? - Leül velem szembe Zayn, leveszi a pólóját én pedig csak nézek rá, ott előttem. Ahogy játszik Khaliddal. Félmeztelenül, szét varrva.
- Szeretlek - egyszerűen hozzá bújok, ő pedig átkarol. Az arcom a bőréhez ér és csak így akarok maradni, nagyon sokáig.
- Na jó, gyere - feláll, aztán felkap engem is és bevisz a szobába. Végig nézem, ahogy ledobja magáról a gatyáját aztán segít levenni a pólómat és a gatyámat is. Látom, amint a szeme átjár rajtam mindent, de úgy érzem nem a melleimet nézi, hanem az újabb öltéseket, horzsolásokat és foltokat. Azt a kis égés nyomot a mellkasomon. Vagy a törött bordám okozta lila foltot? Valami ilyent nézhet. - Szép vagy - ennyi, és befekszik mellém úgy, hogy égve hagyja a kis villanyt. Magára húz engem, és átkarol. Ránk húzza a takarót és jobban hozzá bújok, amennyire tudok.
- Azt mondtam akkor hagyom abba, ha meghalok - azt hiszem erre a lehetőségre így nem gondoltam igazán...
- Igen, ezen nekem is járt az agyam - felnevet, én pedig élvezem, hogy rázkódik a mellkasa. Felnézek rá, ő pedig le rám, és mosolyog. - De képtelen vagy abba hagyni, ugye?
- Ha akarod, abba hagyom. De őszintén nem tudom, miből élnék meg azután, tekintve semmi máshoz nem értek. És tény, hogy úgy érzem ezt kell csinálnom, mert jó vagyok benne.
- Tényleg abba hagynád? - Értetlenül néz rám, de hiába keres valami hazugságra utaló jelet.
- Ahogy mondtam, nem tudom mi volt az amit átéltem, de vagy valami halál utáni dolog, vagy a tudatalattim, de tudom mi tesz majd boldoggá és ha nem hagyom abba, és ezzel veszélybe sodornám a kapcsolatunkat akkor abba hagyom. Ha megengeded akkor pedig folytatnám, úgy mint eddig. Kicsit óvatosabban azért - a mellkasát simogatom, régen értem hozzá és most rohadt jó érzés. Megnyugtat...
- Tényleg nem fogod elmondani, mit éltél át ott, ugye?
- Nem - biztosítom őt rögtön.
- Semmit?
- Semmit - rázom meg a fejemet.
- Az után is szeretnéd ezt csinálni, hogy ezt mind átélted?
- Hát, szerintem igen.
- Megöltek, megakartak ölni és sikerült nekik - a fejét az ágy támlájához vágja.
- Zayn... megakartak ölni, de minden ami előttem állt csak egy kétségbe esett családapa volt.
- Oh hát lentről nagyon úgy tűnt, hogy tökéletes gyilkos is - csak a szemeimet forgatom meg ő pedig jobban magához húz.
- Persze, mert lent azt láttad, hogy zuhanok.
- Oh életem, lent láttam, hogy zuhansz felém és képzeld azt is hogyan érsz földet, törik ki a lábad, törik be a fejed és törik el még jó pár másik csontod is. Ja meg persze az apró tényről ne feledkezzünk el, hogy láttam hogyan halsz meg és hogyan élesztenek újra de persze... jó család apa.
- Jó, persze. Megértem. Biztos nehéz volt.
- Nehéz?! Te most meg akarsz őrjíteni?! - felhördül és értetlenül néz rám. - Zoe! Meghaltál! Fogd már fel! - szinte rám kiabál én pedig elhúzódom tőle. Egy kézzel dörzsölöm meg az arcomat és felsóhajtok.
- Ezért akarok vissza menni. - Nem nézek rá, a falat nézem. - Mert meghaltam Zayn. És ezen mindenki kiakadt és nem bírja feldolgozni de én már túl vagyok rajta - értetlenül nézek rá. - Annyi minden vagyok túl, ezt te tudod a legjobban. Egyszerűen többet bír az agyam é...
- Ameddig nem őrülsz meg újra - bők a gipszes kezemre.
- Emberből vagyok én is - puszit nyomok a kezére és élvezem, ahogy végig simít az arcomon. - De te nem segítenél, ha tudnád, hogy néhány helyzetben csak te tudsz?
- És ha majd tényleg meghalsz? Ha újra meghalsz?! - felemeli a fejemet az államnál fogva én pedig rámosolygok.
- Nem fogom örökké ezt csinálni, nem fogok örökké besétálni mindenhova. Javadd... pontosan tudom meddig csinálhatom ezt. Pontosan tudom, meddig fogok vissza jönni a halálból, ha oda jutnék. Addig a pontig csinálhatnám ezt, ha akarnám ahol voltam veled. Az a pont, amit muszáj megélnem, addig nem fogok meghalni. De már előtte leállok majd. Szóval nem, nem kell eltemetned majd.
- Miért állnál le te előbb, mint ameddig húzhatod? - Értetlenül néz rám én pedig lesütöm a fejem. Kiráz a hideg végig gondolva, hogy azok ott a gyerekeink voltak szerintem. Legalábbis akkor ott úgy éreztem. És belegondolni, hogy tényleg lehet gyerekünk, abba az érzésbe belegondolni, amit ott éreztem mikor rájuk néztem?!
- Öhm... - életemben először talán nem tudok rögtön rávágás szerűen kamuzni valamit. Ez még nekem is fura...
- Cica...? - Értetlenül néz rám én pedig csak újra rádőlök.
- Szóval? Engeded, vagy inkább nem?
- Ha elmondod miért állnál le előbb. Egy indokot sem tudok... rákos leszek? - Felnevet én pedig szimplán ráütök az oldalára.
- Ezzel ne is poénkodj.
- Más dolgot nem nagyon tudok elképzelni mi tartana téged vissza, ha csak nem valaki halála vagy haldoklása.
- Zayn, megmondtam, hogy nem fogok elmondani semmit többet abból ami ott volt.
- Ez szimplán már csak egy érdekes kérdés, hogy mi tartana téged vissza ettől. - És tényleg látom rajta, hogy nagyon gondolkozik. Szóval inkább megcsókolom, hátha nem gondolja tovább. És úgy tűnik vevő rám, mert minden koncentrációját nekem szánja. Aztán hirtelen hajol hátra. - Egy gyerek... egy gyerek tartana téged vissza - még le is sápad esküszöm.
- Nem vagyok még terhes! - Csattanok rá én is megijedve az ő reakciójától.
- Még?! - Mi?! Oh jézusom! - Te azt láttad, hogy terhes vagy?!
- Nem!
- Akkor már gyerekünk volt?! Neked ez rendben van? Boldog voltál úgy, hogy ott volt egy gyerek?! Tőlem volt? Neked?!
- Zayn! - Rákiabálok ő pedig befogja a száját és csak bambul rám.
- Lesz gyerekünk? - Könnybe lábad a szeme én pedig csak kapkodom a levegőt. - Neked meg nekem? Egy kicsi Zoe? - összeszorítja az ajkait nekem pedig kifacsarodik a szívem.
- Ez most örömteli érzés számodra, vagy...
- Oh istenem Zoe... tudod, hogy örömteli - magához húz, el sem enged. Az sem érdekli őt, hogy amúgy szinte kitörik a nyakam. Érzem, a heves szívdobogását, hogy milyen szorosan ölel.
- Már mondtam neked, hogy lehet gyerekünk.
- Ez más... - csak motyog és ölel engem. Ez más...?


Kukucs! Fogalmam sincs mit csinálok, mit fogok csinálni, mi lesz az elkövetkezendő négy hónapban de gondolom majd minden jön magától! :D A blog az én részemről meghalt, mármint komit még mindig elképesztő szenvedéssel tudok össze hozni, és a chatet sem látom, de találtam mindegyikre alternatívát, hogy láthatom, vagy írhatok. Plusz, Klauról nagyon... nagyon sok ideje nem hallottam semmit, elérhető sem volt, szóval vele sem tudom mi van. A részek az utóbbi hónapokban azért vannak tele helyesírási hibával. És hát ugye rendszerességet sem tudok bevezetni. De igyekszem... köszönöm azoknak, akik még olvasnak. Imádás van, egytől egyig!

2018. május 6., vasárnap

265. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Annyira megszokott a kórház már. Szinte mintha otthon lennék. A telefonom a szoba közepén van, a padlón. Túl sok értesítés jön, túl sokat rezeg, nem tudom sehova sem lerakni. De ha valaki hívna... nem kapcsolhatom ki. Szóval csak nézem, amint mozog ott középen, lassan de egyenletesen. Most hogy láttak minket Zoeval.. ráadásul egymást kezét is megfogtuk... lecsenghetne már ez az egész. Fáradt vagyok. Zoe is elvonult, hogy átgondolj mindent. Amire Noah szerint hatalmas szüksége is van. Szóval hagyjuk. És tény, hogy most még több mindent kell átgondolnia. Most már engem is át kell gondolnia, hogy kiléptem. Hogy nem vagyok többé egy szerződéshez kötve, és mától azt teszek amit csak akarok. Mert így van. Két nővér is ellejt előttem én pedig utánuk nézek. Ketten? Éjjel? Látom a kezükben a tableteket és egyáltalán nem értem. Megállnak minden szoba előtt, majd tovább haladnak.
- Hozz egy másikat... - az egyik nővér elküldi a másikat, én pedig felé lépkedem.
- Baj van? - Hátha tudok segíteni...
- Te nem hallod? - Kérdez rá értetlenül. - A tompa hang - magyaráz tovább. Hallom, már egy ideje hallom én is. - Senkinél nem nagy a vérnyomás, vagy a pulzus szám, nem tudom honnan jön - rázza meg a fejét elnézve mögém. - Lehet elromlottak a készülékek - mutat a tabletre. És látom, amint ott van mindenki adata... úgy mond élőben.
- Miért nem néznek be?
- Mert itt majdnem mindenki szinte rehabilitáción van. Pihenniük kell. Csak rendkívüli esetekben zavarjuk őket este. A műszak váltást sem a szobájukban intézzük. - Tompa zaj.. több mint egy fél órája. Sehol nincs kiemelkedő pulzus szám és ha nem a nővérek csinálják vagy a karbantartók akkor... megfordulok és veszek egy mély levegőt míg benyitok Zoehoz. Ott áll a fal előtt, rám néz és elneveti magát.
- Nem fáj - csak néz rám és nevet. Én pedig nézem a lába előtt lévő törött gipsz darabokat és a szintén törött csempe darabokat. A kezéről leverte a gipszet... és a falat elnézve minden mást is levert magáról. Látom, hogy a fal véres, a csempék a lába körül véresek. A keze pedig tiszta vér...
- Zoe - beljebb lépek, mögöttem pedig a nővérem hallom ahogy elejti a tabletet.
- Nem fáj! - És újra beleüt a falba. Teljes erejét beleviszi, látom amint még csípőből is ráfordul és a tompa hangot most már párosítja az elmém. Ő verte egész végig a falat. - Nem... - újra beleüt - érzek - ismét - semmit! - Mögé lépek és hátra rántom a kezét. Az alkarját szorítom, nézem a szétvert falat, ahonnan a csempét is lebontotta majd ránézek a kezére. És látom a bütykeinél a csontot... a vért, az ínt.
- Jézusom... - hátra lépek tőle, megrémít a látvány. A keze látványa, hogy ezt saját maga csinálta. Ő is nézi, látom hogy nézi és próbálja feldolgozni amit lát. Vagy talán csak értelmezni inkább. Újra rám néz és egy apró keserves nevetésre telik tőle.
- Nem fáj - ökölbe szorítja a kezét és az még jobban vérezni kezd. Lehuppan az ágyra és csak bámul rám. Én pedig szintén csak bámulom őt. A nővér tűt nyom a kezébe és ő továbbra is csak engem néz egy halvány mosollyal.
- Menj ki - az egyik nővér máris kifelé tol, aztán rám csapják az ajtót. Tovább hátrálók és szinte beleesek az egyik székbe. Életemben először, mióta ismerem... komolyan el gondolkozom azon, hogy lehet megőrült.

x--- Zoe Fable ---x


Nézem a bekötözött kezemet és újra csak felnevetek. Ez őrültség... miért nem érzek semmit?! Láttam a saját csontomat és nem történt semmi emberi velem. Nem sírtam és üvöltöttem a fájdalomtól. Szinte nem éreztem semmit sem. Ez nem normális... nem normális...
- Ne - megrázom a fejem és csak nevetek a saját keserűségemen. Haydart most ne.
- Szerintem rád fér valaki, akit nem készítesz ki öt perc alatt - Albus rám mordul én pedig Haydart nézem, ő pedig engem.
- Két perc alatt ölöm meg... - vonok vállat lazán. - Takarodj innen.
- Hallottam kezdesz begolyózni - én pedig most tényleg jóízűen felnevetek. Édes istenem... A lámpát emelem fel és vágom hozzá minden erőmből és már fel is pattanok.
- Kezdek?! - a falhoz szorítom és úgy kérdezem meg tőle.
- Határozottan igen a válaszom - kissé fuldoklóan válaszol, de válaszol. Ellök magától én pedig hátra tántorodom. - Ami meglepő, azok után, hogy nálam teljesen épelméjű voltál végig - Helena elfordul... legalább mindenki végig fogja nézni, hogy megölöm...
- Ezer mínusz hét... - veszek egy mély levegőt míg lehunyom a szemeimet. - Kilencszázkilencvenhárom mínusz hét... - számolj vissza hetesével ezertől. A legnagyobb fájdalmak közepette is megmarad a józan eszed.
- Szükséges volt.
- Szükséges volt szarrá kínozni - újra csak nevet és újra felé ütök. - Miattad van... te idió...
- Miattam nem roppantál össze eddig - a falnál csattan a hátam és csak nézek rá. - Ha nem mész át azokon, amiken nálam, akkor nem lennél ennyire jó a szakmádban - én pedig biccentek.
- Ec-pec kimehetsz... -  bólogatok vissza emlékezve. - Válassz... mindig választani kell - rémlik minden. - Válassz. A jobb vagy a bal kezed - rávigyorgok Albus pedig beáll elém. - Vidd innen... - A fejemre szorítom a kezemet. Tisztán él bennem minden kis külön órája. Amikor mindig elém cipelt két embert, mondván válasszak, melyik haljon meg, vagy ha jobban tetszik, válasszak melyik éljen. Mindig egy nőt és férfit hozott. Először képtelen voltam választani míg ott sírtak és ordítottak. Mindkettőt megölte. Aztán azt választottam amelyik kérte, hogy ő haljon meg. És Haydar akkor is megölte mind a kettőt, mondván nem jól választottam, a férfi értékesebb lett volna mintsem az a nő. És addig játszotta ezt, amíg meg nem tanultam rögtön rávágni. Szerinte jobb, ha előbb túlesek ezen, hogy megtanuljam nem mindig lehet megmenteni mindenkit. - Vidd ki! - Felordítok és a fal felé fordulok, hogy ne is lássam. A gyors döntések, hogy magamat vágtam, hogy mások éljenek.
- Legalább tisztában vagy vele, hogy kezdesz megőrülni. - Talán ez a legszarabb...
- Igen - tisztában vagyok vele. Érzem. Tudom mi lenne a helyes válasz és reakció és azt is érzem, hogy az agyam nem racionálisan próbálja felfedezni azt, miért is nem azokat érzem és tenném.
- Szerintem ez nem tesz neki jót - nahát Noah... azt hiszed nem tesz jót az amúgy is széteső elmémnek, hogy ide hozzátok azt aki miatt elkezdett szétesni legelőször. Kilencszáznyolcvanhat. Kilencszázhetvenkilenc.
- Menjetek ki - Haydar felsóhajt.
- Nem - Zayn vágja rá először is elmosolyodom.
- Nem igazán tudsz érte tenni semmit, nem azok a lelkek vagyunk akiket pátyolgatni kell. Vagy megőrül vagy össze szedi magát. Ezen egy pszichológus nem segít. Nem neki. Előbb csinálná ki ő azt a pszichológust.
- Te is pszichológus vagy - Albus felhördül én pedig megrázom a fejem. Haydar halkan nevet fel.
- Nem, nem vagyok. Csak jól manipulálok és kitanultam amit kilehetett. Zoet se mondanám konkrét pszichológusnak - lazán von vállat és sétál az ablak elé. Szóval most mindenki azért van itt mert lassan megőrülök. A hátamat a falnak döntőm míg körülöttem arról vitáznak mi is lenne jobb. Lassan beleütöm a fejem a falba. Aztán újra. És újra és újra. Haydar pedig felpattan és a kijárat felé siet. Albus pedig megfogja a karját.
- Most lelépünk, mind annyian - gyorsan hadar én pedig ellököm magam a faltól.
- Haydar... - Ismeri ezt a ritmust. Ő is mindig ezt a ritmust veszi elő, ha ideges vagy valamit csinálni fog. Gyorsabb mint egy másodperc, lassabb mint egy nyugodt szívdobbanás. Felém fordul, vesz egy mély levegőt és megrázza a fejét.
- Kapd össze magad, én elhiszem, hogy nehéz de...
- Mi nehéz? Felfogni, hogy nincs többé fájdalom küszöböm. Hogy tudom ki mit gondol és mit fog tenni jó pár másodperccel előre? Hogy hinnél a kegyes hazugságoknak csak látod őket? Vagy azt hiszed, látod őket a szakmai ártalmak miatt és már semmiben nem bízol. Hogy mikor hozzád érnek reflexből ütnél? Vagy az nehéz, hogy a döntéseimnek már mekkora súlya van és hányat hoztam?! Az nehéz, hogy együtt kell élnem mindennap azzal, hogy hány embert öltem meg vagy okoztam a halálát valamilyen formában?! Vagy az nehéz, hogy a testem egy szétszabdalt húscafattá vált?! Vagy hogy a barátom világsztár és minden lépésemet figyelik fényképezőgéppel?! Melyik nehéz?! - A végére üvöltök és már azt sem érdekel ki válaszolja meg csak válaszolják meg! - Az elmúlt éveimben többször próbáltak megölni mint ahány szülinapom volt ez idáig. Annyi hullát láttam, hogy nem emlékszem már párra! Mit vársz?! Hogy ne örüljek meg mikor nekem még volt lelkem te szadista barom! - Úgy vélem jó ötlet hozzá vágni az üveges üdítőmet. - Csak te kényszerítettél arra, hogy öljek meg legalább tizenöt embert nálad! Én nem gyilkos vagyok! Én nem ezért tanultam, nem erre tettem esküt!
- Sokakat megmentettél - Helena édesen és félve próbálkozik be de csak egy sanyarú mosolyra telik.
- Ezt mond annak a párnak, akiket elém lökött ez a féreg - mutatok Haydarra. - Keresd meg a férfit és mond ezt a szemébe, aki az én szemembe nézett míg kimondtam, hogy öljék meg a szerelmét. - Megvonom a vállamat és vissza ülök az ágyra, nekik háttal. - Mond meg annak a huszonhárom éves lánynak a szüleinek, aki miattam halt meg mert féltem elvállalni egy munkát korábban. A kisgyereknek, akire parancsot adtam, hogy lőjék le mert feltételezhetően bomba volt nála. Mond ezt...
- Elég - Albus felnyög szinte.
- Mi a baj? Sok a gyomrodnak? - Felnevetek és előre dőlök a lábaimra. - Ha hallgatni nem bírod, hogy várod el, hogy ép ésszel kijussak abból, hogy meghaltam.
- Szóval ez a bajod - Haydar felnevet. A nevetés furán hat. Én nevetek itt, senki más nem.
- Haltál már meg? - Kérdezek rá értetlenül.
- Nem.
- Akkor honnan tudod milyen? - Megvonom a vállam. - Ugyan ez volt a kérdése a sorozat gyilkosnak is amelyik meg akart ölni... - szinte magamnak motyogom. Ő azt kérdezte erőszakoltam-e már meg valakit. Hiszen amíg nem tettem, nem tudhatom ő mit élvez benne. Ők nem tudhatják mitől félek a halálban. A visszatérés volt a legrosszabb...

2018. április 23., hétfő

264. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Megoldom - veszek egy mély levegőt és csak várok.
- Nem lehet, muszáj itt bent maradnom hölgyem e...
- Menjen már ki! - Dühösen csattanok az ápolóra és pár másodperc ácsorgás után kimegy. Egyedül is letudom mosdatni magamat... Tény, hogy nehezebben mintha ő segítene. Fáj, és sokkal tovább tart levenni a kórházi ruhát, mintha segítene... de nem akarom, hogy akárki is segítsen. És akkor végre, hosszú idő után végig tudok nézni a saját testemen a tükörben. És levegőt sem nagyon kapok. Látom a lábamat gipszben, a kezemet. A piszkos hajamat és bőrömet. A vágásokat, hegeket, öltéseket. Látok mindent. Soha életemben nem néztem még ki ilyen szarul. A halvány kockák a hasamon már nem is látszanak. Csak a bordáim. Azt hiszem picit lefogytam... De lehet, hogy szimplán csak a halál maga... szörnyen nézek ki. Fogom a szivacsot és átdörzsölöm vele magam. Hosszú idő után, valahogy jobb érzés mint régen valaha is volt. Lehet, mivel akkor nem becsültem meg. Nézem, hogy jön le a bőrömről a kosz, betadin és mindenek alatt a vér. Mindennap újra és újra átgondolom. Hogyan jutottan el idáig, mit vesztettem és mit nyertem. De legtöbbször azt a beszélgetést gondolom át. Mit mondhattam volna máshogy, nem szabadott volna kétségbeesnem. Rémlik az esés. Tudom, hogy nem csuktam be a szemem, csak bámultam felfelé. Még mindig feltudom idézni az érzést. A heves szívdobogást, a szél süvítését a fülemben. Ahogy a hajamat is látom. A tehetetlenségemet. Rémlik minden amit átéltem "odaát". Bármi is volt az. Nem tudom, hogy az tényleg egy túlvilág volt, vagy csak az agyam, ahogyan leállt. De azt hiszem, azt az érzést soha nem fogom tudni elfelejteni. Az tényleg olyan volt, mint a színtiszta félelem, amikor lerántottak. Nem igazán éreztem még azt a fajta csontig hatoló félelmet. Talán csak amikor élve eltemettek. Halkan kuncogok fel és nézek szembe a saját tükörképemmel. Vizes hajjal, végre újra tisztán. Tényleg kimondtam magamban azt, hogy csak akkor, amikor élve elástak. Hányan mondanak ki magukban még ilyeneket? Csak egy bugyit veszek fel és egy sport melltartót és kirontok a fürdőnek nevezett steril csempe szobából.
- Öhm... nem felejtettél el valamit? Mármint nekem oké - von vállat Xav végig mérve.
- Szerintetek ez normális? - Mutatok végig a testemen.
- Az, hogy fehérneműben jössz ki mindenki elé? Nem - hördül fel Zayn értetlenül.
- Vonatkoztass el az óvó-védő ösztöneidtől - intem le gyorsan. - A testemre gondoltam. Látjátok ti is?
- A tested? Igen, látjuk - Larry látom, hogy össze néz Helenával. - Bedrogozták?
- Oké, demonstrálom! - Miért kerülgetik velem a témákat?! Felhúzom Danny pólóját és rámutatok a hasára ő pedig lenéz.
- Én fiú vagyok, te lány. - Lehunyom a szememet egy pillanatra.
- Könyörgöm.
- Nálad normális. - Zayn szólal meg először engem pedig csak újra elönt a méreg.
- Nálam?! Nálam normális... nálam normális, hogy megerőszakolnak, elásnak élve, megvernek, elrabolnak, meglőnek, leszúrnak, megkínoznak... nálam normális, hogy meghalok. Nálam normális! - Rákiabálok ő pedig felvonja az egyik szemöldökét.
- Igen. - Mintha fogta volna a benzint és meglocsolt volna vele. Ilyen higgadtan, hogy tudja velem ezt közölni?! Ez nem normális! - Mivan Zoe? Beütött a rendes tudatod? Nem láttam vagy öt éve.
- Ez kurvára nem vicces Zain!
- Láttál nevetni az elmúlt években? - Félre dönti a fejét és hallom magunk mögül a sóhajtásokat.
- Jogos. Nem nagyon szoktál kiakadni ezeken. Mármint ha a testedre gondolsz, és hogy tele van sebbel. Régen te mondtad, hogy a munkáddal jár. Mint egy festőnek a festék a kezén.
- Igen, de ezek vágások a bőrömön!
- És hányszor mondtuk ezt el neked? Főleg Zayn? - Nem segítenek... abszolút nem. Leülök az ágyamra, nem megy még túl sokáig ez az állós dolog. Csak ülök és bámulom a lábaimat. Az a zuhanás ott soha nem ér véget. Úgy érzem még mindig zuhanok.
- Te nagyon elbaszott vagy - felocsúdok Laurenre, amint rám bámul.
- Kösz.
- Nincs mit - megvonja a vállát és egy halvány mosolyt kapok azért tőle. Összerezzenek, mikor Zayn a hátamra teríti a köntösömet.
- El kell szívnom egy cigit. - És ezzel a kijelentéssel már fel is állok. Rendesen eltakarom magamat a köntössel, belelépek a cipőmbe és elindulok kifelé. Legalábbis csak az egyikbe, a gipsz még mindig rajtam van. Viszont ahogy én kilépek az ajtón, valamiért mindenki más is velem együtt jön. Jó rég óta nem szívtam el egy cigit... és most elfogok. - Nem kell ekkora kíséret.
- Én is elszívnék egyet - tulajdonképpen, mindenki egyszerre biztosít engem arról, hogy szívesen cigiznek velem. Beszállunk a liftbe, én pedig megnyomom a földszint gombot. És akkor... akkor történik valami a liftben. Mert mindenki egyszerre kérdez rá, miért nem a tetőre megyünk, ahol van kijelölt rész erre, és miért lefelé, és hogy lehet megállítani a liftet.
- Lent egyszerűbb, mi a bajotok vele?
- SAS. Lent van a SAS. Macerás átjutni rajtuk, aztán visszajutni és...
- A SAS az én csapatom volt, dolgoztam velük. Átengednek - tényleg azt hiszik, ezt beveszem? Valamit nem akarnak, hogy tudjak... Zayn csak a korlátnak dől, és néz rám. Nem szól semmit, míg mindenki más megpróbál meggyőzni, hogy nekem lent nem lesz jó. - Mit csináltál Malik? - Egyenes ránézek. Vagy ő tett valamit, vagy ő hozzá van köze annak, amit nem kéne megtudnom. - Megint elvettél valakit, amíg haldokoltam?
- Kivételesen nem csináltam semmi ilyen jellegű dolgot, kösz a bizalmat - és csönd. Senki nem szól semmit, én pedig csak várok. Egy halk hangjelzés a lift részéről, hogy megérkeztünk. Én pedig kilépek.
- És újra lábra állt - Zack felröhög amint meglát, fegyverrel és teljes harci díszletben.
- Kurva vicces vagy Zack. Piros kódnál a barátaimat lődd le, zöldnél mindenki mást. - Jobb ha előre megbeszéli az ember, milyen helyzetben mi a teendő.
- Te is kurva vicces vagy - Xavier felmordul én pedig villantok rá egy mosolyt.
- Hova-hova?
- Cigizni. És ha nem állsz el az utamból Matt, széttöröm rajtad a gipszemet - csak sóhajtok egyet míg beletúrok a hajamba. Rám fintorog... Ennyi akadályt egy cigiért!
- Hárman menjetek ki és tisztítsátok meg a terepet - már a rádiójába beszél. - Tom, nézz körül a tetőkön, a csomag cigizik.
- Ha még egyszer csomagnak mersz hívni a lábamon lévő gipszet is széttöröm rajtad! Én nem egy küldetés vagyok! - Dühösen nézek fel rá, és állom a tekintetét.
- Abban biztos vagyok, hogy széttörnéd rajtam a gipszeidet. Szolgáltam veled, ha rémlik belőle valami...
- Nehéz elfelejteni - mutatom fel neki az ép kezemen a kisujjamat.
- Ez ilyen - vállat von. Ők az egyedüliek akiktől nem kapok szomorú tekintetet csak egy vállrántást. És ezen elmosolyodom. Nekik is éppen olyan természetes az, hogy levágták a kisujjamat, mint nekem. A melóval jár. Valakinek az jár vele, hogy stresszes, vagy festékes lesz... minket szétvernek és megkínoznak. Talán ezért éreztem én is mindig normálisan, hogy ennyi mindent visel emlékeztetőül a testem. Miattuk.
- Mehetek már? - Kérdezek rá a kinti eseményekre.
- Kész? - Kérdez rá a ismét a rádión.
- Innen fentről nézve mint a hangyák, leadjak egy figyelmeztető lövést?
- Jézusom Tom, ezek csak firkászok.
- Ha a helyükben lennék, én firkásznak álcáznám magam, a fotós táska tökéletes rejtekhely lenne egy jó kis mezei bombának.
- Nem túlzás ez egy kicsit? - Kérdez közbe vonakodva Larry. Matt felvont szemöldökkel néz át a fejem felett.
-  Láttam már egy kislány holtestébe elrejtett víz bombát. Semmi nem túlzás.
- Matt... - felnyögök. - Nekik ez túlzás, zökkenj ki egy kicsit, nem a bázison vagy hanem normális emberek között - bele ütök egy finomat a karjába. - Vigyázok magamra.
- Vettem észre, hogy vigyázol magadra - csak mordul aztán a fegyverével int az ajtó felé, miszerint mehetek. És én megyek.
- De mi az a víz bomba... nem hangzik veszélyesnek így elsőre - motyogja Ant kifelé menet.
- A víz bomba egy olyan fajta bomba, ami akkor aktiválódik, ha a víz átlép egy bizonyos szintet. Mondjuk van egy dobozod, azt feltöltöd a feléig, benne a bombával. A szint amit megadsz az pontosan a vízszint felett van egy centivel. Amint megmozdítod... - megvonom a vállam és csak ránézek. - Egy mezeit arrébb tudsz vinni, egy víz bombát nem. Az visz téged arrébb - halkan nevetek fel és látom amint mindenki csak fintorog rám. - Jó, tudom, hogy betegnek tűnök, de én szolgáltam kint. Ezek... ezek mindennaposak voltak. Ha mindennap a lábtörlődre raknak egy döglött patkányt hozzá szoksz. A kinti dolgok is ilyenek.
- Ez egy csodálatos hasonlat volt - Helena csak a fejét csóválja.
- Hát mégsem mondhattam valami szép virágcsokrot, egyik nap sem kellemes de hozzá szoksz.
- Együtt vannak?! - Értetlenül nézek a tömeg felé akik most fényképezgetnek minket, de a srácok vissza fogják őket. A fegyvereknél nem mernek tovább menni.
- Mi?
- Kiléptem a bandából és nyilvánosan kétségbeestem mikor leestél. - Zayn az ajkai közé szorít egy szál cigit, kattan az öngyújtója és a kezeivel árnyékolja, hogy meg is tudja gyújtani. Látom amint beleszív és a füst felszáll és utána néz rám. Lehuppanok a padra és én is előveszek egy cigit.
- Kiléptél? - kérdezek rá újra most már próbálva a cigin levezetni a kétségbeesésemet.
- Ki.
- Perrie?
- Leszarom.
- A srácok?
- Csalódottak, de jóba vagyunk.
- A szerződések?
- Meg van a mellékesem, szóval nem igazán csesztek ki velem, hogy mennyit vettek el. - Oké... Ez így sok. Kilépett és csak így közli?! Miért pont mindenki előtt? Elmondta volna, hogyha nem jövök ki cigizni?!
- Kiléptem, mert kiakartam. Már egy ideje kiakarok, magam miatt is. Nem csak miattad. - Csodás...
- És mondtál még valami mást? Csináltál esetleg még valamit? Mit tud a világ? Tudja, hogy velem vagy? Tudják, hogy Perrie csak egy szerződés volt?
- Élet, még én sem tudom, hogy velem vagy-e... - felröhög és a lába elé dobja a cigit aztán rátapos. - Elfelejtetted megbeszélni velem mit is akarsz azok után, hogy meghaltál. Valahogy az egyetlen dolog a fejedben az volt, hogy fegyvert kell szerezned, szóval nem tudom, mond meg te - megvonja a vállát és felém fordul. A cigibe szívok mielőtt mondanék még bármit is. Lehet erre bármi jót felelni? Van erre jó válasz? Vagy csak a legjobb válaszra lenne lehetőségem, ami még mindig tartalmaz magában rossz kimenetelt.
- Mert megakartak ölni. Ezért akartam fegyvert. Mert ha még mindig megakarnak, és ti a közelemben vagytok... én nem akarom, hogy bajotok legyen. Mióta dolgozom ez az egyetlen amit próbálok elkerülni, hogy titeket belevonjanak. Zayn... - csak elhallgatok és nem tudok neki mit mondani.
- Szerintem ez életük első nyilvános vitája -  Danny suttogása így is elér az agyamig. Szóval a fotósok és riporterek felé fordulok. Tényleg nyilvánosan vitázunk. Nem felejtettem el vele megbeszélni...
- Én... én azt hittem egyértelmű mi van közöttünk - értetlenül nézek újra rá. - Csak azért mert meghaltam... - felhördülök és értetlenül próbálok újra kiolvasni valamit a szeméből. Még halálomban is mellette voltam... azt hiszi nem akarnék vele lenni? Nekem ez egyértelmű!
- Nem vagyok benne biztos, mi is az-az egyértelmű.
- Hogy igen! Javaad! - A kezéhez nyúlok, bele se gondolok csak megszorítom. - Szeretlek... - halkan mondom neki, kicsit még zavarba is jövők, hogy tényleg először mondom ezt neki ennyi ember előtt. Bár a fotósok nem hallhatják, elég távol vannak tőlünk, de azt biztosan látják, hogy megfogtam a kezét. Ő pedig csak bámul a kezünkre.