2018. február 3., szombat

260. Rész

x--- Zayn Malik ---x

Ülök a széken és meredek magam elé. Nem igazán tudok kommunikálni senkivel. Java részt itt van a szűk családja. És tényleg az igazi családját értem ez alatt. Én, anyámék, és a barátai. Azok, akiket ő választott családnak. És mindenki csak itt bent van, és ül. Van aki beszélgetni akar, hogy oldja a feszültséget, és talál magának erre is megfelelő egyedet. Illetve vannak a magam fajták. Akik csak ülnek, és próbálják felfogni, hogy meghalt... hogy halott volt kilencvenhat másodpercig. Folyton újra számolom magamban. Nézem az órát a kezemen és folyton újra számolok kilencvenhat másodpercet. Folyton újra és újra gondolom az egészet. Meghalt. Elég nehéz felfogni ezt az egészet, pedig láttam a testét amint nincs benne élet, és azt is láttam, ahogyan vissza hozzák. De még így sem értem, hogy történhetett meg. Számítani a halálára és átélni teljesen más. Hiába volt annyiszor a szélén még akkor sem történt meg. Soha többé nem szeretnék létezni egy világban, amiben ő nincs benne. Még ha csak kilencvenhat másodpercről van szó, akkor sem. Ebben a négy napban elég sok ideje volt mindenkinek, mégis ugyan olyan, mintha két perce történt volna minden. Kómában van, magától. A doki azt mondta, felkel, ha a teste úgy érzi bírja a fájdalmat és eléggé felépült. Azóta is folyton arra gondolok amit mondott, hogy itt az ideje a sírásnak. És Zoe tényleg sírt. Később megkérdeztem, azt mondta, hogy eddig mindenki, akit visszahozott, sírt. Nincsenek maguknál, csak folyik a könnyük. Érdekes, nem tudott rá magyarázatot adni... de tény, hogy érdekes. Szóval... vajon milyen volt neki odaát?


x--- Zoe Fable ---x

Ülök a zongorán és mosolygok kifelé. Imádom ezt a házat, a legjobb választásunk amink csak lehetett! Ez a szoba überkirály! Az házhoz egy hozzá építés, így viszont a szoba minden másik fala üvegből van. A teteje is. És csodálatos a csillagos égbolt, főleg így... Zaynnal. Zayn és a zongorázása őszintén sokat dob hozzá ehhez az egészhez. Bár magában is elég jó látvány lenne. Kinézek a kertre és látom amint Nate és Keira játszik apával és Watlerrel. Walter bemutat nekem... apám pedig csak röhög és felmutatja a hüvelykujját. Hunyorogni kezdek... olyan rosszul látom őket. Hol vannak a többiek?
- Te is furán látsz ki az ablakon? Lehet le kellene mosnom őket - hátra fordulok Zaynhoz, míg elnevetem magam. Semmi kedvem a ház összes ablakát végig mosni, de azért ezzel a szobával tudnék kivételt tenni. Zaynnak ez lett a zene szobája, a gyerek is szeretnek itt lenni. Én is szeretek itt lézengeni és olvasni.
- 'Cause I'm a fool for you, and the things you do - ő is homályos... rám se néz. Csak énekel.
- Zayn? - Miért homályos?! Felnézek... csillagok, a kertben világos van... mi a fasz?! - Ez meg mi?! - Én ezt nem értem... nem értem... Kimerednek a szemeim a fájdalomra. Mintha megfulladnék. Vagy akarnék legalábbis. Mintha kirántanának a nyugtató víz alól a rideg felszínre. Felpattanok és feltépem az ajtót, itt a nappalinknak kéne lennie... nem... nem ürességnek. Nem látok magam előtt semmit. Megfordulok és minden elmosódik. Aztán mintha egy csomó kéz fogna meg hátulról és rántana ki ebből a nyugodt idilli állapotból...

---

Mély levegőt véve ülök fel, zihálva. Mi a fasz volt ez... mi a rohadt élet volt ez?! - Mi történt?! - Soha nem álmodtam még ilyent... ez... ez túl más volt. A nővér ijedten néz rám. - Mi történt?! - Miért vagyok kórházban, miért néz rám félve?! Mi a faszom történt?! A kezem gipszben... látom a lábamat is gipszben. Úr isten... Leestem. Leestem és... élek?! Nem... ez lehetetlen. Akkora esést... hogyan? A tüdőm szúr. A fejem hasítani kezd. A testem minden egyes pontjába fájdalom nyíllal én mégis felállok. Tudatomnál voltam... tudtam mi hogyan néz ki a házban és a gyerekek... az enyémek. Én...
- Zoe - Jake úgy néz rám mintha egy csoda lennék.
- Jake... - érzem amint a könnyeim össze gyűlnek. Valaki magyarázza ezt meg... ez túl valóságos volt és nyugodt. Mintha kitéptek volna a biztonságomból. Fáj.. annyira rohadtul fáj mindenem. Szédülök... elfogom magam hányni.
- Felkelt?! - Hallom kintről Lau hangját. Lauren?
- Várjátok meg, amíg beszélek vele... - Jake kifelé beszél, nem hozzám. Nekünk nincs olyan házunk. Nekünk nincs Zaynnal gyerekünk... és tisztán éreztem, hogy ők azok voltak. Az a zene... rémlik a ritmusa... a szöveg. Milyen zene az? Kinek a zenéjét énekelte Zayn? Soha nem álmodtam arról, hogy Zayn énekelne... Aztán ránézek a székekre előttem és beugrik a pad. Az amit Zayn mesélt a nagyapjáról és arról a rohadt padról. Arról a kurva padról! Szóval szinte letépem magamról a pólót és látom a kék és lila foltokat a mellkasomon és... a kisebb égés nyomot.
- Meghaltam...? - Egyszerre mondom ki, ahogy az agyamban is előjön a lehetőség. Meghaltam... halott voltam. Az a... túlvilágom?
- Ezt... honnan...? - Azt kérdezi ezt... honnan tudom?! Azt kérdi tőlem honnan tudom... hogy meghaltam?!
- Meghaltam?! - Rá ordítok... - Mi?! Hogyan... én... - halott voltam? Az... az nem álom volt, hanem... a túlvilágom? - Hol lakom?
- Zoe, ülj le... - felém jön én viszont nem értek semmit. Álmodtam? Vagy igaz? Túl valósághű volt... kiesett volna valami? Amnéziám van és most realizálom?
- Beütöttem a fejem?
- Be.
- Amnéziám lehet? - A fejemhez nyúlok. - Hányadika van? Van gyerekem? - Olyan értetlenül néz rám, hogy egy pillanat alatt felfogom, hogy nincs. Vagy talán van, és azért ilyen fura kérdés. - Válaszolj már baszki! - A mellkasomhoz nyúlok, annyira fáj...
- Menj ki - a nővérnek szól, aki rögtön ki is spurizik. - Nem... nem hiszem, hogy amnéziád van. Nincs gyereked. Négy napig voltál kómában, nem tovább. Leállt a szíved.
- Nincs...? És... és hol lakom?
- Van egy panel lakásod a belvárosban és a külvárosban is van egy amit az F.B.I. ad a...
- Úristen...
- Le kell feküdnöd, kárt teszel magadban - lenyom az ágyra, legalábbis leültet.
- Hány másodperc volt? - Nyel egyet míg hátrább lép és a zsebébe rakja a kezét. - Ne játszd meg nekem a protokollt a picsába is már!
- Kilencvenhat másodpercig nem vert a szíved. - Csak nézek rá... és nézek rá és próbálom feldolgozni. Több mint egy percig halott voltam?
- Adj egy tollat és papírt! - Megrázza a fejét és nyitja a száját.
- Le kell feküdnöd és első sorba...
- A férfi... meghalt?
- Majdnem. Zayn majdnem megölte... - Ökölbe szorítom a kezemet... Kell egy papír... le kell írnom amire emlékszem... le kell írnom...
- Kell egy papír - felállok, ő pedig beáll elém.
- Zoe! - De már kicsapom az ajtót. - Eltörtem a bordád újraélesztésnél, nem mászkálhatsz törött bordával! Agyrázkódásod is van! És vérömleny is keletkezhetett, a sebeid jobban véreznek a vérhígító miatt. Zavarok léphetnek még fel és... - Csak jön utánam én pedig előre... kell egy kurva papír és toll. - Adjon már valaki nyugtatót és altatót!
- Papírt adj! - Ráüvöltök és úgy érzem mindjárt összeesek. Kapkodom a levegőt, újra a mellkasomhoz nyúlok... nagyon fáj... nehezen jön a levegő. Érzem, hogy mindenki engem bámul, és oldalra nézek. És... mindenki. Ott van mindenki. Zayn, a családja, és a barátaim. Zayn pedig csak néz rám, érthetetlenül. - Együtt lakunk? - Muszáj rákérdeznem talán Jake nem tudja hogy mi van a magánéletemben?
- Öhm... - a dokira néz. - Ez... amnéziája van?
- Én is ezt kérdeztem, de erre is alig tud válaszolni mert egy puhapöcs és egy kurva lapot sem kaphatok! Együtt lakunk?! Az isten szerelmére, tudom ki vagy és mi van közöttünk. Van fekete versenyzongorád vagy nincs?! Együtt lakunk?! - Mindenki ijedten néz rám én pedig eltakarom az arcomat.
- A halál könnyen össze tudja zavarni az embert, tekintve, hogy...
- Ki ne merj oktatni - felemelem a kezem és rögtön elhallgat.
- Nem lakunk még együtt. És nincs versenyzongorám... - úristen. Jake elém áll, az államnál fogva emeli fel a fejemet, előkapja a kis zseblámpáját és a szemembe világít.
- Mi van veled...? - Halkan kérdi meg tőlem én pedig nem tudok mit mondani. Megörültem...? Kapaszkodva a szédülés miatt, de tovább megyek. A büfét a sarok után meg is találom.
- Kaphatnék egy szalvétát és egy tollat?
- Persze aranyom! - És már kapok is... halálom után már csak a büfés néni ért meg? Konkrétan leesem az egyik székre, és a szalvétákra kezdek írni. A dal szövegét, a ház kinézetét, minden amit tudok róla. A gyerekek nevét és nemét és kinézetét. A zongorát, Zaynt... mindent amit csak láttam és tudtam abban a pillanatban.
- Élet... - leül velem szembe én pedig összegyűröm a szalvétát és az ölembe rakom, hogy ne lásson semmit. Vajon... megőrültem, és álom volt. Vagy... az-az én padom? Mint a nagyapjának, az a kis pad amin haláláig üldögélt és imádta. De mikor halott volt pár másodpercig ő is a padon volt. Ő ott volt a legboldogabb. És én? Én a zongorán? Nem merek ránézni... meghaltam. Halott voltam. - Láttalak meghalni, és láttam, ahogy újra élesztenek. Négy napja nem aludtam, és négy napja arra várok, hogy legalább a szemembe nézz. Tovább mint tíz másodperc. Zoe! - Felnézek rá, és látom a karikákat a szeme alatt. És látom, amint bekönnyezik. - Mi az? Mi a baj? Mi történt? - Megvonom a vállam... honnan tudhatnám? Hogyan érthetném meg ennyi idő alatt? És mégis hogyan tudnám rögtön szavakba is önteni úgy, hogy ne nézzenek őrültnek, mikor még én is annak érzem magamat.
- Nem tudom - halkan suttogom neki, mert tényleg fogalmam sincs. - Mi történt? - Hátha ő érti, mert én rohadtul nem.
- Meghaltál... - Egyszerűen egy pillanatra felnevetek... ez röhejes. Hiszen élek és itt vagyok! Hogy halhattam volna meg? Átnyúlt az asztalon és megfogja a kezemet. - Komolyan halott voltál. Nem dobogott a szíved, és nem reagáltál. - A kedves kézfogásból aztán egy gyengéd szorítás lesz, a kézfejemet az asztalra nyomja és szomorúan rám néz, ott hagyva a tekintetével a pillangót. - Szeretlek - Jake minden előjáték nélkül a kezembe döfi a tűt én pedig értetlenül nézek rájuk. Nem vagyok őrült...


Kukucs! Próbáltam komizni, tényleg akartam válaszolni nektek és valamiért nem adja be a blog... mármint próbáltam már névtelenül mert a google fiókot sem engedi... szóval ennek megpróbálok még jobban utánanézni, nem tudom miért nem hagyja, semmilyen formában. Sajnálom, viszont olvastam az összeset egytől egyig. És imádni valóak vagytok, köszönöm! Imádás van! <3

2018. január 18., csütörtök

259. Rész

x--- Zayn Malik ---x


Albus mellettem szinte megörül. Vagy maga köré ordibál utasításokat, vagy egy rádióba vagy telefonon. Én pedig csak állok ott a mozgolódó hangyarajban és meredek felfelé mintha akármit is láthatnék. Szóval inkább egy telefonra meredek mellettem, valamelyik rendőré... de így láthatjuk élőben a fenti adást. Amitől Albus szintén kiborult, mert nem tudja leszedni őket, esetlegesen lelőni mert képes lenne rá, csak éppen akkor itt lent nyilván mindenki meghal... viszont látjuk Zoekat, ami jó. De miután ötöst mutatott, amit Albus egy káromkodással megfűszerezett imával fogadott, minden a feje tetejére állt. És úgy veszem ki, hogy ez nagyon nem jó.
- Mi van?! - Kérdezek most már rá, megfogva.
- Megvannak a skálák, de ötöst soha nem mutatott, bajban van... - Zoe bajban van? Értetlenül nézek rá, és még hagyom is elmenni tőlem intézkedni. Szimplán olyan, mintha részeg lenne... képtelenségeket beszél. Zoe soha nem kerül igazán bajba, mindig kihúzza magát belőle, hogy-hogy most azt jelzi, hogy nem megy neki. Röhejesnek tartom az elgondolást, hogy valami szuicid hajlamú férfi aki magával végezni akar, Zoera veszélyt jelentene. Pont most... mikor az elmúlt hónapban éppen újra kialakul a kapcsolatunk. Mikor nemrég beszéltük meg, hogy annak ellenére is szeretem, hogy gyilkolt mert eddig azt hitte nem így van... mert elzárkózott előlem és most... most állást foglaltunk egymás mellett újra. Az elmúlt hetekben csak ezt csináljuk. Egymás mellett döntünk és elhatározzuk, hogy újra kezdjük. Mindig újra és újra átbeszéljük, mintha mind ketten megadnánk a másiknak a lehetőséget, hogy leléphessen ha akar. De végleg. Viszont mindig maradunk, mind ketten. Azzal viccelődtünk, hogy nem ma hal meg... Nem halhat meg... el nevetem magam. Több értetlenül néznek rám. Én pedig rájuk. Aztán Albus elém áll. - Szedd össze magad, nem vicceltem. Ha úgy ítéli meg, akkor baj van fent! Mi pedig nem tudjuk mi az Zayn. Készülj a legrosszabbra! - Rácsap a vállamra és ott hagy. Mi a faszról pofáznak ezek? Mi a legrosszabb? Nem értem... mi történik...? Sikítás a tömegből, felnézek de aligha látok valamit... vagy nem feltétlen értem mit látok. A telefonra nézek és látom... látom amint ott lóg a levegőben és kapaszkodik.
- Basszátok meg mozogjatok! Húzzatok fel még egy ponyvát! Azonnal! Készüljetek a kézi... - Albus osztja az utasításokat, én pedig nézem a kis telefont, mikor minden felettem történik élőben. Zoe ott fogja a fémet. Rajta csimpaszkodik a férfi, fújja a haját a szél. Egyszerre hagy ki három ütemet a szívem, mégis szilárdan állok míg lecsúszik a keze. Én pedig nem érnék fel, nem tudom elkapni csak állni ott és nézni. A telefonban látszik, amint belenéz a kamerába, ahogy a haja előre hull. Lassítva mozog a világ. Mintha én állítanám meg. Felfelé nézek, és látom amint eltávolodnak egymástól, látom Zoe testét milyen nyugodtan zuhan felém míg mellette a férfi csapkod. Lassan zuhan, mint amikor a moziban lelassítják, hogy jobban elöntsön az adrenalin. Biztosan betömsz három marék pattogatott kukoricát a szádba, és rögtön lehúzol fél liter kólát. Rosszul leszek, ahogy a vérem gyorsan kezd száguldani az ereimben. Ha levágnák a kezemet most, akkor biztosan több méterre spriccelne a vérem, annyira dolgozik a szívem. Annyira erősen adja a vért... az erőt... hogy megmentsem. Én pedig ott állok, pontosan úgy, mint mindenki más és végig nézem, hogy lezuhan mint egy beletörődött angyal. Talán nem én állítom meg az időt, talán mind egyszerre állítjuk meg az időt. Felemelem a kezem, mintha egy szuperhős lennék és lenne valami képességem, hogy megfogjam. Tudom, hogy lehetetlen de... valóban az? Tényleg képtelen vagyok megmenteni? Csak ott log magam előtt a kezem, sápadtan, halálra rémülve és értetlenül míg a férfi azon a fakult sárga felfújt szaron landol. Aligha pár másodperc... szerintem két szívdobbanásomba sem telik, de a mostani tempójából kiindulva ez talán három másodperc lehet. Zoe mellé érkezik három méterrel. A férfi mellé... a férfi ahogy belehuppan és könnyedén felfogja a testét mint egy madártollat, addig Zoe a ponyva már éppen megfeszülő részére érkezik, pontosan a szélére. Az jut eszembe, hogyha elég magasról esik valaki a vízbe, akkor az olyan, mintha a betonra érkezne. Szóval míg egy rohadt mocsadék gerinctelen férget rendeltetés szerűen megment az a szar... addig én végig nézem, amint Zoe konkrétan még le is pattan róla. A rohadt törékeny kis testét szinte kilöki az a semmirekellő életmentő ponyva. Nyög... hallom a tömegen át, ennyi méteren keresztül is, azt az apró elhaló és meglepődő nyögést amint belecsapódik a számára kemény sárga felületbe. Egy apró nyögés... semmi több. Aztán végig nézem, hogy lepattanva a betonra esik, olyan erővel, hogy fordul kettőt. Majd megáll a teste. Ott fekszik a fekete betonon, arccal lefelé, a haja eltakar mindent, a keze és az egyik lába olyant pózt vesz fel, hogy nem bírok pislogni csak nézni a nem emberi kinézetet. Csend... nem szól senki és semmi sem. Még a madarak zaját sem hallom, semmi éjszakai buli foszlányát. Nem hallom a kihallatszódó tévénézőket. Azért mert mind az ablakban van... és lefelé néznek ránk. Zoera.
- Cica... - én vagyok az első. Azt sem tudom, hogy mit csinálok, fogalmam sincs, hogy jön ki hang a torkomon. - Élet... - felé sétálok, senki nem mozdul. Mindenkit sokkolt. Nem csak engem... Albust, a rendőröket, a mentősöket. Akik erre vannak kiképezve... Ez nem történhetne meg. Zoe halhatatlan. - Élet! - erőteljesen szólok rá míg egyre közelebb verekszem magam a kővé dermedt testeken át. Meglátom, amint a hajánál pár árnyalattal erősebb vörös szín folyni kezd a betonon a feje irányából. Vérzik... vérzik a feje?! - Zoe... - olyan halkan nyögöm ki tőle három méterre. Aztán egyik pillanatról a másikra, mintha eltűnne a szuper erőm. Sikítás, mozgolódás, parancsok és emberek akik rögtön mellé mennek. A hátára fordítják a mentősök. És meglátom.
- Zoe... ne csináld ezt velem - hallom a morgását a mentősnek, látom a lenyúzott és betört arcát.
- Szedjétek ki! - Albus hangja mindent felülmúl. A ponyvára nézek, amiből segítik ki a férfit.
- Stabilizálni kell, azonnal! Nyissák meg az utat! Kórházba kell vinnünk! Le fog állni a légzése! - Értetlenül nézem, amint ott a földön kötik be neki az infúziót. Meg fog halni? Haldoklik...? Tényleg? A férfi remegve nézi a mögöttem elterülő haldoklót. Zoet nézi. Nem gondolkozok... ahogy azt mondják, hogy gyenge a pulzusa... túl gyenge úgy érzem mintha én sokkal erősebb lennék. Mintha az a dolog amit mindig vissza fogtam volna, most a holdra vonyítana... minden düh egyszerre robbanna fel bennem. És egyetlen egy célpontom van.
- Nem mozdítom el amíg nem adnak rögtön egy műtőt! Sérülhetett a gerince! Meghal pár percen belül ne szórakozzatok baszdmeg! - Ordítanak a telefonba... és ennyi kell. Megindulok, nem sietek, nem megyek lassan. A férfit szemelem ki magamnak.
- Megöllek! - nem ordítok, csak közlöm vele. Albus is megy, de félre lököm, valaki beáll elém de már a földön van. Nem veheti el tőlem senki...
- Megmondta - motyogja rám nézve, halkan és bambám. Megmondta...? Mit mondott meg?! - Hogy ez lesz... te vagy a férfi...? - Nem kéne ilyeneket mondania nekem most...
- Zain ne! - Hiába kiabál rám Albus, addigra már ütöm. Mindenhol. Teljes erőmből. Olyan erősen, amennyit soha nem mertem kiengedni, hátha megölök valakit. De most megakarom. Azt akarom, hogy halott legyen és én akarom megölni.
- Menj a kórházba vele! Szüksége van rád! - Albus leránt róla, Zoe felé lök... vagy legalábbis a lány felé, ami még maradt belőle.
- Zayn, ugye? - Rám néz a mentős ez pedig kitép abból, hogy megöljem azt a férget... - Veled van együtt?
- Honnan tudod...? - Zoe ezt elmondta ennyi embernek? Akárhányszor bekerültem valami rendőrségi ügybe, vagy egészségügybe mindig mindenki tudta, hogy nem csak Zayn vagyok... hanem Zoe velem van együtt.
- Mesélt rólad - rám mosolyog. - Gyere - rám parancsol, én pedig ahogy nézem a lehorzsolt, elájult lányt, törött végtagokkal... csak cselekedem és teszem amit mond. Szinte nem is emelkedik a mellkasa. - Te vagy az értesítendő személy nála... tudod a vércsoportját?
- B... mínusz - közlöm leülve a mentőben míg őt berakják. És indulunk is.
- Szólj be, hogy készítsenek vért B mínuszhoz! - Előre kiabál, én pedig Zoet nézem. - Oké haver, velünk kell maradnod - megpaskolja az arcomat míg átmászik a mentő másik oldalába és sorra injekciókat nyom Zoeba. - Mire allergiás?
- Semmi komoly... - motyogom az egyre inkább fehéredő bőrét nézve.
- Minden komoly!
- Por - nézek rá értetlenül. A porra allergiás.
- Oké... bocs - jegyzi meg míg a sebei köré nyom be most két-két tűt.
- Mennyire... rossz? - Zoe halhatatlan, soha nem hal meg. Egy kőkemény másodpercig a szemembe néz a mentős. Rendesen a szemembe.
- Erős lány.
- Nem ezt kérdeztem!
- Kevés - a másik mentős szól hozzám. Újra ránézek Zoera... annyiszor... a hajamba túrok és megtépem magamat. Annyiszor meghalhatott volna... miért most?! Hogy most?! Miért így?!
- Élet... - megszorítom a kezét... jég hideg. Nem szorít vissza. Nem történik... semmi. Csak fekszik ott öntudatlanul.
- Készüljetek a szállításra! - A sofőr kiabál hátra.
- Állj fel, mikor mi is, utánunk gyere csak ki, aztán kövess minket. Sietnünk kell. A másodpercek sorsdöntők. - Zsibbadtnak érzem magam. Mintha nem is lennék a saját testemben. De teszem amit mondanak, követem őket.
- Jézusom... mi történt veled kislány? - Az orvos olyan döbbenten nézi Zoet. Egy pillanatra le is dermed az ágy mellett. Követem őket, leginkább futva... és a kórház minden egyes dolgozója döbbenten nézi őt. Páran még keresztet is vetnek, legszívesebben letépném a fejüket. Olyan érhetetlen dolgokat hadarnak egymás között, amit valószínűleg Zoe röhögve fordítana le nekem emberi nyelvre.
- Nem érzem a pulzusát - egy nővér közli ezt be... a doki pedig rögtön felé hajol. Azt hiszem ki kéne küldeni engem, de senki nem vesz észre a műtőben. Eszembe jut Birmingham. Az, ahogy kitöltettem vele a jelentkezési lapját, és az, hogy milyen ideges voltam az egész miatt, hogy elfog hagyni. És most nézem őt, a műtő asztalon, amint levágják róla a pólót. Hallgatom a gyorsuló pittyegő hangot.
- Emelkedik a vérnyomás - hallok pár halk káromkodást és csak nézem őt... ez nem történhet meg. Tíz másodperc alatt legalább tíz pittyegő hang is van.
Aztán csak sípolás.
- Ne, ne, ne! Gyerünk kicsi lány, ne add fel! - A doki ráordít, aztán egy ápolóra és látom a defibrillátort. Bennem pedig megáll minden. Neki dőlök a falnak és nézem Zoe élettelen testét. Nem dobog a szíve. Leállt a szíve. A teste ívbe feszül ahogy a mellkasára szorítják a defibrillátort. A másodpercek bennem lassan törnek össze mindent. A sípolás töröl az agyamból mindent és marad Zoe csupasz lénye helyette. Halott. A tizenhetedik másodpercben már a falnak dőlök és levegőt sem bírok venni. Zoe meghalt... a szemem előtt. Éppen most. Kiengedtem a karjaimból és meghalt. Most halt meg... Ez a Joker kérésem... valaki rugdalja vissza, könyörgöm! Bármimet oda adnám érte... az életemet, a lelkemet! - Adrenalint! - Végig nézem amint beledöfik a szívébe. Látom, amint az orvos szinte rátehénkedik és szívmasszást végez. Nem fogom fel mi történik, de azt igen, hogy soha nem is fogom felfogni azt ami most történt. Nem értem, milyen az a világ, amelyikben ő nem lélegzik. Olyan szürreális, mintha egy álom lenne. Ránézek az órára, aztán újra Zoera és vissza az órára. Azt mondta ha túl horror szerű a helyzet, ő mindig ezt csinálja, hogy megtudja, vajon álmodik-e. Mivel az álmokban az órák sosem működnék. De ez ugyan úgy kattog tovább... negyven másodperce halott. Negyven másodpercet már léteztem egy világban amelyikben ő nem. És úgy érzem az én szívem is mindjárt leáll. Annak ellenére, hogy mindenki kapkod, ordít és mozgolódik, ő duplán olyan nyugodtnak tűnik. Talán azért mert halott. Álmában sem ilyen nyugodt, vagy a karjaimban. Soha nem ölelhetem meg többé a meleg bőrét, és nem érezhetem amint rám csimpaszkodik. Nem fogom látni, a tetkóit és nem ad majd puszit a mellkasomra. Éveket basztam el. Faszságokon akadtam ki... és most itt van amitől mindig is rettegtem. A holtteste. Előttem fekszik és küzdenek az életéért. Amikor először eljött velem bulizini, amikor haza vittem magamhoz, és mikor életemben először aludtam vele... nem gondoltam erre. Ahogy akkor sem, mikor összeköltözünk. Vagy mikor kidobtam.
- Átléptük az egy percet Jason - halkan szólal meg egy nővér. Egy perc. Egy perc túlságosan megváltoztathatja az életedet. Pontosan tisztában vagyok ezzel. Az életem csupa egy perces téteken alapult. Egy perc alatt léptem be az omeglébe. Egy perc alatt varázsolt el Zoe. Egy perc volt bejutnom az X-faktroba és egy percembe került az is, hogy megkérjem a kezét. Ahogyan az is, hogy kimondjuk azt, hogy vége. És most egy perce halott.
- Ne... - csak ennyi jön ki belőlem. És abban sem vagyok biztos, hogy tényleg én mondom-e ki. A doki nyom rajta még egyet, aztán hátrább lép. Az a sípoló hang ketté tépi a gondolataimat. Arra késztet hogy puszta kézzel elpusztítsak egy országot. Állunk ott mindannyian és nézzünk amint egy halhatatlan meghal. Az a rohadt sípolás ami emlékeztet, hogy nem ver a szíve... az a sípolás ami most olyan, mintha a halál röhögne mindenki képébe ebben a teremben. A sípolás ami az én életemet is elveszi nem csak az övét.
- Fable! - A doki ráordít, és végig nézem amint ökölbe szorított kezekkel méreggel a mellkasára üt. Összerezzenek, annyira csúnya az-az erős ütés, a bordája reccsenése és ahogy a teste kicsit megemelkedik. - Gyerünk baszdmeg! Ne szórakozz kislány! - És újra ráüt arra a törékeny testre ami már így is összetört. Megindulok, hogy beleverjem a fejét a falba... aztán megszakad a sípolás és helyette jön egy abszurdan ható pittyegés. Aztán még egy... és még egy.
- Úristen - a mentős leheli ki, aztán újra mindenki körülötte van. A doki párat hátrább lép, kapkodja a levegőt, látom amint megtörli az arcát. Rám néz, megrázza a fejét és vissza lép.
- Hány másodpercig volt halott? - A doki kérdez rá.
- Kilencvenhat - lecsúszok ott a padlón és ráütök. Édes istenem... köszönöm.
- Gyerünk kislány, jöjjön az a halál utáni sírás! 

Nem jövök mentségekkel, sajnálom.

2018. január 9., kedd

258. Rész

x--- Zoe Fable ---x


Arra gondolok, hogy Zayn pont ezt mondta: le akar vadászni egy terror szervezet, nem biztos hogy mennem kéne. Arra gondolok, hogy azt mondtam nem ma halok meg. Arra gondolok, hogy azt mondtam ez az utolsó munkám most egy ideig, míg rendbe nem szedem magam. És mikor olyan szomorúan néz rám a férfi, de úgy fordul felém, hogy bármikor megtudjon ragadni, ha menekülni akarnék, szimplán annyi jön ki, hogy...
- Ne - ...ne. Ne most.
- Sajnálom - újra zokogni kezd, hát így nekem is lassan zokogni van kedvem. - Ha közelebb jönnek leugrok és magammal rántom! - Kiordít én pedig összerezzenek, a vörös hajtincseimen át nézem őt. Mindenkinek más a halál, nekem most ez a férfi lesz? Annyi mindent túléltem és pont ez?
- Nem kell ezt tennie. Higgye el, mi is tudunk annyit fizetni, hogy...
- Ha nem teszem, akkor megölnek. Engem és a családomat is! Mindenkit! - Rám ordít én pedig összeszorítom az ajkaimat.
- Pszichológus vagyok... a legjobb. Tudom, hogy nem ezért hívott ide, hanem azért, hogy megkapja amit akar és ez jelen esetben a halálom és a vele járó beígért pénz amire semmi garancia sincs, hogy megkapja, de elismétlem: A legjobb vagyok. Elsorolom mi történhet - széttárom a karomat és veszek egy mély levegőt. - Megpróbálok hátrafelé vissza menekülni, maga pedig utánam veti magát és leesünk. Megpróbálok elugrani a tetőig, ha összejön, maga rám ugrik és leránt. Ha nem jön össze, csak utánam ugrik. Megpróbálnak értem jönni a fiúk a tetőn, de meglátja és leránt magával a mélybe. Következő lépés: zuhanás. Zuhanni fogunk, maga úgy fog járni mint minden más öngyilkos: a zuhanás háromnegyedénél rájön, hogy élni akar és pánikba esik. Csapkodni fog. Én nyugodtan fogok zuhanni lefelé. Innen sok lehetőség ágazik. Mindketten ráesünk a ponyvára, és nagy eséllyel mindketten meghalunk, mert a fejünk összekoccan, mivel túl magasan vagyunk. Talán az egyikünk előbb leér, így a másik már a kifeszített ponyvára érkezik... szinte mint a beton. Vagy persze egyikünk sem esik a ponyvára. Zuhanunk... én vagyok a legjobb, szóval elfogom önt magamtól lökni, feltehetően abba az irányba amerre a ponyvát vélem. Ön a ponyván landol, egyelőre élve és sokkosan. Én a betonon, mindenki mást sokkolva. A kamerák felfogják venni, ahogy szétloccsan az agyam, és valószínűleg minden csontom eltörik. Ez lesz a pillanat amikor mindenki sokkot fog kapni oda lent... mindenki. Szóval még önt sem fogják kihúzni a ponyvából, onnan pedig egyedül nem fog kijönni. Ott fogok feküdni holtan, aztán kihúzzák magát, meglátja mi lett a testemből, arra gondol, hogy ezt már elmondtam magának - elmosolyodom... - Megfogja bánni, újra sokkot kap, hogy megölt valakit. Azzal akarja majd közben nyugtatni magát, hogy ezt kellett tennie. És a pillanat... ez az a pillanat - felemelem az ujjamat - A pillanat, amiért hiába haltam meg. Mert maga élni fog miután földet értünk, mert ez a munkám és ha beledöglök is túl fogja ön élni... de emlékszik arra, mit mondtam a gyerek kérdésre? A srácot? Ott van lent. Szóval életem szerelme, akit ismerek tini korom óta, aki miatt itt vagyok most, látni fogja a holttestemet. És az lesz a pillanat, ahol mindenki meghal, aki az útjába áll, csak hogy megölje magát. És az fájdalmasabb lesz, higgyen nekem - összeszorítom a fogaimat, visszafogom a sírást, vissza akarom fogni. - Mert ismerem azt a férfit, és tudom, hogy a poklot elő tudná hozni, ha előtte halnék meg. Ha akkor halnék meg, mikor már megkapott és ő kiengedett a kezei közül azért, hogy feljöjjek ide mikor pont ezen viccelődtünk, hogy nem ma halok meg! - Ez kurvára nem lehet igaz! - Vagy meggondolja magát, vissza megyünk a tetőre és segítek megmenteni a családját.
- Nem érti... nem érted!
- Magyarázza el! - rákiabálok. Életemben először egy kezeltemre rákiabálok.
- Nincs menekvés! Elmondta, hogy nincs menekvés! Ha nem halok meg, majd megöl más. A barátja... azok a tagok! Ha nem halok meg, és maga sem hal meg, akkor a családom hal meg! Ebben sehogy sem nyerhetek!
- A gyerekei apa nélkül fognak felnőni, ráadásul úgy, hogy tudják az apjuk egy gyilkos. Maga szerint ez a jobb út mintsem az, hogy elköltözzenek?! - Miért nem értem néha az embereket... miért nem tudom felfogni miért választotta ezt az utat?! Egyszerűen rám ordít, elordítja magát. Úgy ahogyan én tettem, azután hogy megöltem annyi embert. Szimpla ordítás. Amolyan kétségbeesett vad állatéhoz hasonló. A szél fúj, hideg van... Zayn azt mondta megfázok. És valóban erre gondolnék, hogy megfogok fázni ha hamarosan nem jutok be az épületbe... de nagyon úgy tűnik, hogy már nem fogok bejutni az épületbe. Erőteljesen kár a nátha miatt aggódnom. A szél olyan bizonytalanná tesz a fém pallón... a hajamat az arcomba fúj, átkozom magam a hajgumi hiánya miatt. Nézem a beesett és sötét karikás szemű férfit előttem, erős barna hajjal. Csapzott öltönyben, szét hullva. Mikor megkérdezték, hogy néz ki a halál egy csontvázat képzeltem el kaszával és fekete csuklyás ruhában. Aztán némi idő elteltével már egy szobát láttam ha a halálra gondoltam. Aztán egy képzeletbeli arcot, örült és keskeny szemek. Keskeny száj, nagy orr. Kopaszodó, fura és beteg mozgás... de erős alkat. Valahogy
összegyúrtam az embereket akik valaha meg akartak ölni. Szóval fogtam ezt az alakot, beleraktam abba a szobába és ezt láttam, ha a halálról kérdeztek. És most itt látok, egy vézna férfit, még csak nem is szörnyű megjelenéssel, egy tető tetején... és ő a halál? Ez lenne a halál? A halálom ez a férfi és a mélység alattam? Röhejes. Meghalni ilyen fiatalon? Kiábrándító... és bénító. Nem félsz a haláltól míg nincs vesztenivalód. És hosszú idő óta úgy érzem újra, hogy van. És ez rohadt rosszkor jön.
- Zoe! - Oldalra nézek, tudom hogy a srác azt várja tőlem, hogy mondjak valamit, vagy jelezzek valamit, hogy mégis mi legyen. De nem tudom... nem tudok minimális esélyt adni egy ötletemnek sem... már ami van. Fogalmam sincs hogy juthatnék ki ebből a szituációból. Szóval megvonom a vállam és vissza nézek a saját, megszabott, egyéni halálomra.
- Nos...? Átgondolta amit mondtam? - Nem rám néz, a helikopterre, ami olyan közel van hozzánk hogy legszívesebben káromkodnék és lecseszném a pilótát, mert kurva erős szelet csinál... ami nem segít. A megjelenésével, pedig a kedves úr figyelmét is eltereli rólam. Ami pont annyira elég, hogy ne reagáljon semmit arra, amit kérdeztem, de annyira nem, hogy mozoghassak. Én is szemügyre veszem a helikoptert... a reflektor könnyedén égeti ki a retinámat... ez nem szövetségi gép. Ezek sajtósok?! Ki a faszom enged ide...
- Oh... - csak ennyi jön ki mikor felismerem az egészet. Már értem miért vannak itt. És miért nem hat rájuk a felszólítás, vagy miért ignorálják. Lefogják filmezni a halálomat... kaszálni fognak vele.
- Sajnálom - lefelé mered a férfi, és most már én is lenézek. Azért még mutatok egy gyenge kabbét a kamerásnak. Ez undorító. Ebből gazdag lesz valaki... hogy meghalok. Mi van a halál után? Úgy érzem elkéstem a témával... előbb kellett volna letisztáznom ezt magamban. Hirtelen úgy érzem nincs semmire időm és túl sok mindenre kellene még. Nem tudom mi van a halál után... vagy apám vár a fehér alagút végén, vagy szimplán elúszik a tudatom és... és nem lesz semmi. Konkrétan fájóan semmi. Nem akarom elveszteni a tudatomat... nem akarok elfeledkezni az életemről... túl sok minden történt velem, nem akarom kidobni a kukába. Egy kukához hasonlítom a halált... talán a halál előtt szokás megőrülni is? Nem rémlik erről semmilyen tanulmány. Legalábbis nem konkrét. Újra felnézek a férfira...
- Én sosem hagyom magam... - én nem szoktam belenyugodni. Én küzdök... Kibaszott Fable vagyok... eltemettek, megkínoztak... nem fogok vele kézen fogva leugrani!
- Tudom - Halott szemekkel néz rám, mintha ő már földet is ért volna. Láttam ezt a tekintet a tükörben már. Láttam ezt már Zayn szemében is. Zayn. Ha túlélem poénkodna vele. Ahogy mindenki más is... Az ikrek biztos mondanának valami szar poént, mondjuk hogy nem fájt-e mikor leestem a mennyből mert egy angyal vagyok. Úgy kell majd a cafatkáimat összekaparni a betonról és majd slaggal lemosni a vért. Egy mosolyt mégis megengedek magamnak, a szar vicc miatt amit most találtam ki a saját halálomra. Lenézek a kézfejemre, arra amelyiken a kisujjam már rég halott. A pillangóra. A halál pillangójára. Veszek egy mély levegőt... nyomok a saját kézfejemre egy puszit, ez az egyik kedvenc tetkóm Zayntól magamon. Aztán hátrább csúsztatom a lábam... és felveszem a védekező pózomat.
- Maga lesz a harmadik akit nem tudtam megmenti, és a következő akit megölök azért, mert a helyzet kikényszeríti. Kérem, gondolja át - félek. Nagyon régen féltem és most annyira kislánynak érzem magam. Felzokog és nekem ront. Elütöm az egyik karját, az egyik kezemmel támaszkodom a kevés kis helyen a lábam előtt. Felé rúgok, veszélyes de szükséges mozdulat, nem tudok máshogy védekezni. És kidől az egyensúlyából... Elakad a lélegzetem ahogy dőlni kezd, én viszont ott maradok még egyenesbe. A lábam félig a levegőbe valami capoeira mozdulat közben. Próbálnék elhúzódni tőle, a szemében látom a színtiszta pánikot. Próbál belém kapaszkodni... bárhol. Látom, hogy felém nyúl. A hajamban érzem a kezét, a másikat pedig a kezemen amivel támaszkodom. És ő zuhan... és ő fog engem. Így én is átlendülök.
- Baszki! - Reflexszerű reakció tőlem, azt hiszem amint érzem a súlyát magamon. Aztán már fejjel lefelé találom magam... összekulcsolt lábakkal a vasrúd körül. Fáj... a vádlim sikít, hogy engedjem el... de mindeközben lefelé nézve látom a férfit rajtam lógni és a több tíz méter mélységet. - Úristen - talán ideje hívőnek lenni. Ideje elmondani egy imát.
- Dögölj már meg! - A képembe ordít, míg cibál én pedig tartom minden erőmmel. Minden régi táncos és balettos erőmmel, minden edzésemmel amit a lábaimra szenteltem... az izomzatomra. De fáj... annyira rohadtul fáj! A karom, a hajtövem a lábaim... a gerincem. Összeszorítom a fogaimat és várok, hátha jön valaki aki felhúz majd... mert jönnie kell, ugye? Felnézek, próbálok felnézi és felhúzni magam. Esélytelen. Főleg miközben ez az idióta himbálódzik és rángat engem. A vér kezd a fejembe szállni. Pedig mindössze hat kemény másodperce lehetünk itt, mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Sokszor éreztem már, hogy a testem feladja... de most elutasítom ezt az egészet. Csak várok, hátha. És mikor ordítok a fájdalomtól akkor látom meg az első fejet kikukucskálni a peremről. Azt hitték leestem?! Miért nem jöttek eddig?! Látom a döbbenetet a szemén... aztán ahogy óvatosan átmászna... Valami apró nyüszítés szerű hang jön ki belőlem míg a lábam lecsúszik. Ne... kérlek istenem ne... könyörgöm ne! Aztán megérzem a zuhanás hatását. A gyomrom liftezését, a hajam felfelé száll. A kezem úgy nyújtom a saját kollégám felé mintha még megfoghatná... aztán észbe kapok a mellettem lévő üvöltözésre. Zuhanunk, megfogok halni és muszáj őt megmentenem. Szóval felé fordulok, aztán hassal a föld felé. Édes istenem, elzsibbadok. Megnézem a sárga ponyvaszerűséget, becélzom a férfit és arra taszítom, így eltávolodik tőlem, bár némi hajjal a kezében. Aztán újra hátat fordítok a földnek és a távoldó emeletet nézem, mintsem azt, mikor ér utol a vég. Elrontottam... nem akarok meghalni. A kamerán lévő vakú pedig mégis olyan mint a fehér fény. Könyörgöm... istenem... nem akarok meghalni!

2017. december 30., szombat

257. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Izgulsz ilyenkor? - Értetlenül nézek fel Zaynra. Éppen a cipőmet kötöttem újra a kocsiban. Szokásom, ha tetőre megyek... nem akarok egy cipőfűző miatt elbukni.
- Ilyenkor nem. Mikor kiállok a peremre, szoktam. - Annyira ritkán kérdez a munkámról, és hogy mit érzek.
- Miért állsz ki a peremre?
- Mert ezt tanították. El kell nyernem a bizalmát. Ez csak akkor megy, ha a közelébe vagyok.
- És nem biztosíthatnának ki téged? - Felkuncogok, és elernyedek az ülésben.
- Nem, akkor nem bízna bennem. Látná, hogy félek a haláltól. Hogy félek attól, hogy leesek. Hogy a magam épsége fontosabb mint az övé, ezeket illik elkerülni ilyen esetekben.
- Aggódok.
- Tudom, mindig aggódsz. De elvileg rutin - vonok vállat.
- Elvileg - horkan fel míg bekanyarodik az utcába.
- Ez embertől, helytől, időjárástól... és úgy húsz évre visszamenőleg általában függ mindentől, hogy milyen lesz az eset.
- Vajon, ha nem támad rád a beteged úgy... és még mindig szimplán egy irodában ülő híres pszichológus lennél, kimagasló rátával és csoda ésszel, aki mindenkit meggyógyít... akkor hogy alakult volna az életünk?
- Nyugodtabban, én pedig boldogabban, de unalmasabban. Majd túl jutok a krízis pontjaimon, ígérem. Igyekszem majd olyan lenni mint régen, legalábbis hasonlítani a volt önmagamra. Lerendezem ezt és utána összekapom magam, jó? - Én rakom most a kezemet a combjára, ő pedig olyan mélyet sóhajt, hogy ennyiből tudom mennyit jelent neki szimplán az, hogy ezt mondom. Még ha nem is tettem meg.
- Jó... - leparkol, én pedig kiszállok. Ő pedig mellettem lépked, nem érdeklik a fotósok, engem sem. Csak Albust keresem szemmel. Felnézek, mikor Zayn nyög egyet, az épület teteje fura. Mármint látom, hol áll az ember, de az nem a tető. Van maga a tető, az ember pedig valami vaspalló szerűségen áll, mármint mint egy kiugró, de középen lyukas. Szóval gondolom kisétált szimplán. Az egész épület teteje ezzel van szegélyezve. Ennek nagyon örülök... a picsába. - Ilyenekre gondoltál, mikor azt mondtad hogy függ a helytől is?
- Pontosan ilyenre gondoltam - elfintorodom, aztán tovább megyek. Mintha vasból hatalmas szögletes C betűket formáztak volna és oda ragasztották volna a peremhez... néhány építésszel elbeszélgetnék, hogy ugyan miért.
- Hey - ennyit kiállt nekem, és már előttem áll, én pedig előtte, Zayn pedig mellettünk. Mindenki más pedig szintén körülöttünk. Hozzászoktam. - Egy lakó telefonált a szemben lévő házból, kijöttünk, felment valaki, érted őrjöngött, majdnem leugrott, úgy háromszor. Azt mondta ne hívjuk sehogyan sem őt... szóval nem tudom mi a neve. Nem ismeri senki egyelőre, csak hogy melyik cégnél dolgozik. Te tudod mire kiadják az infokat is...
- Csodás... Mit tudott meg az előttem lévő? - Megindulok az épület felé, mindenki jön velem.
- Apuka, muszáj megtennie.
- Mármint mit? Hogy leugrik?
- Igen - megállok az ajtóban, valaki rögtön nyúl felém, a kabátomat akarja... mindig leveszem a kabátomat, ha felmegyek. Zayn értetlenül néz az egyenruhás férfira... Én pedig sóhajtok, leveszem a kabátomat és Zayn kezébe nyomom.
- Feszélyez a mozgásban - hadarom el.
- Milyen mozgásban?!
- Ha leugrik és meg kellene fogni. Szimplán utálom, ha rajtam van ilyenkor.
- Megfogsz fázni! - Ledermedek és felnézek rá. Mi? Megfázok? Éppen több tíz méter magasba fogok kiállni egy akkora helyre, ahol a két lábam sem fér el egymás mellett kényelmesen. És azt mondja megfázok.
- Szeretlek - egyszerűen rámosolygok, aztán vissza Albusra. - Végig jelezni fogok, kapcsolatban vagytok a géppel? - Kérdezek rá, míg a csuklómra nézek... nincs nálam hajgumi, a fenébe! Fent van egy helikopter, mindig valaki közeli nézi, hogy mit jelzek. Hogy baj van, hogy úgy érzem ugrani fog, hogy jó úton haladok. Mindenre van egy jelzésünk.
- Igen.
- Jó, maradj lent Zaynnal - egyszerre kérdeznek vissza, hogy mi. Én pedig nem válaszolom meg, csak belépek az épületbe. Valaki a lifthez kísér. Összedörzsölöm a kezeimet és belelehelek. Hideg... nem tetszik. Jobb egy meleg érintés oda fent mint a jéghideg. Türelmesen várok... aztán kilépek a legfelső emelten. Egyedül is megtalálom a létrát, és egyedül is feltudnék rugaszkodni rá, mégis segítenek.
- Felmehetünk? - Kérdez rá az egyik férfi.
- Csak úgy, hogy ne vegyen titeket észre, ne kockáztassátok - egy fintort küldök még felé, aztán tovább mászok. A hajamba máris belekap a szél és újra elátkozom magam, amiért nem hoztam hajgumit. Oda sétálok a férfi felé, veszek egy mély levegőt, a szívem kihagy két ütemet majd óvatosan rálépek a vas elemre. Négyszög alakú, a két lábam elférne rajta, ha nagyon összeszorítanám. Kinyúlik vagy három métert, majd elkanyarodik jobbra, és mikor vissza kanyarodni az épülethez, abban a sarokban áll a férfi.
- Beszélgessünk, mit szól? - Kérdezek rá, megállva a másik saroknál. Te jó ég... nagyon fúj a szél. Annyira bizonytalannak érzem magam itt. A férfi rám néz, szinte elsírja magát, aztán vissza a mélybe.
- Rendben - jó kezdés.
- A nevem...
- Zoe. Zoe Fable. Tudom.
- Mindig bemutatkozok, erre neveltek - ismét zokogó szerű hangot hallat.
- Szereti a szüleit?
- Mondhatni. Apám meghalt, anyám még él. Nem volt velük soha a legjobb kapcsolatom de sokat tettek értem és ezt tisztelem - biccentek neki. Mégis mit kéne mondanom a szüleimmel való kapcsolatomról?
- Akar gyereket?
- A mai este után azt hiszem igen - apró mosoly kúszik az arcomra.
- Miért?
- Egy fiú miatt - hát nem amiatt, mert ide ki kell állnom. A térdeim kicsit rogyasztva vannak, hátha jobb lesz az egyensúly érzékem. Felnéz rám, szomorúan... annyira szomorúan amit ritkán látok még a tükörben is.
- Annyira sajnálom - zokogva, előreesett vállakkal csak áll ott, mintha nem érezné a szelet.
- Mit sajnál? Miért szeretne véget vetni az életének? - Óvatosan kérdezek rá, míg közelebb lépek.
- Muszáj.
- Dehogy muszáj, miért kéne?
- Mert így jobb életük lesz. A családomnak. Adósságunk van, a cégem csődbe ment! A feleségem családja már évtizedek óta birtokában van annak a háznak és most csak úgy elvinné az ország! - Dühösen néz rám. - Van egy fiam és két lányom... nem kerülhetnek az utcára.
- Attól, hogy leugrik, nem fog megoldódni semmi. És higgyen nekem, jobb egy rossz házban, de apával felnőni mint anélkül. Ott a családja... ott a felesége, a három gyermeke. Ez sokkal több mint ami jó pár embernek megadatik. - Rám néz, olyan szemekkel mintha már rég halott lenne.
- Sajnálom. Meg kell, hogy öljelek - egy mondat és a szívem egyszerre hagy ki nyolc ütemet. Mi? Nem értem...
- Mi?
- Fizetnek érte... átutalják a családomnak - fizetnek érte... fizetnek érte... mármint kik?! Az a szervezet akik kitűzték élet célnak, hogy megölnek csak mert megkínoztam mentálisan pár tagjukat?! Haydart miért nem akarják megölni?! Miért én vagyok előrébb és nem ő?! Ennyivel rosszabbat tettem én mint bárki más aki benne van ebben?!
- Oh istenem - ne. Ez egy szar vicc. Automatikusan hátrább lépek, de ő utánam is nyúl, a lábam pedig meg is csúszik. Fent maradok, de megingok, amitől még jobban félni kezd. Elütöm a kezét és elhűlten nézek rá. Nem tudok vissza ugrani a tetőre. Nem tudok vissza lépkedni a tetőre mert akkor megfog és leránt magával... nem érnének ide időben a tetőn lévők. És ha lezuhanunk ketten...  a fejünk valószínűleg összekoccanna oda lent a ponyvában, és túl erős ütés lenne mert túl magasan vagyunk. Aki leér... így is el fog törni pár dolga A hátam mögé teszem a kezemet ökölbe szorítva. Ez jelenti azt, hogy baj van. Aztán ezután mutathatok egy számot, hogy mekkora. Az egyes, mikor úgy vélem még habozik. A kettes mikor úgy érzem jobban hajlik arra, hogy ugorjon. A hármas, hogy ugorni fog. A többi csak egy skála... nincs megnevezése nálam. De most ötöt mutatok. Nem tudok hova hátrálni a helyzetből...életveszélyben vagyok egy átlag ember miatt.

Kukucs! Igen, igen tudom. Most felcsigáztam mindenkit és akkor vajon mikor lesz rész? Jövőre, de hamar :) Addig is kitartást, boldog újévet és mindenféle ünnepet. Remélem senki nem kap alkohol mérgezést, de azért jó lesz az éjjele! Imádás van! <3