2017. november 14., kedd

249. Rész

x--- Zoe Fable ---x


Egy estére feltenni mindent? Elég idegesítő érzés. Feszengek... szóval csak ülök ott a széken, a kis fekete koktélruhámban, aminek nincsen, háta. Helena állítja, hogy ez az "A" vonal nekem nagyon jól áll, a bokámat nézem, milyen fura pózban áll, ha oldalra döntöm a magassarkúmat. A hajamat csavargatom és várok, hogy kopogjon, csöngessen vagy... vagy valami. Nem tudom... azt mondta, hogy elegánsba várjam, szóval várok. Fura, soha nem kellett igazán várnom semmire már egy jó ideje. Ha mentem valahova, akkor időre mentem, pontosan. Ha valami meló volt, akkor még rám vártak, amíg hajnali háromkor pizsi helyett valami másban megyek ki az utcára. Nem vártam soha semmire és senkire. Zayn pedig folyton várt rám, legalábbis már egy ideje. Én pedig most várok rá, pedig csak perceket... mégis idegőrlő. Már mennék, már túl lennék az egészen. Mintha valami szar vizsga lenne... édesistenem. A telefonomat nézegetem ötpercenként aztán két koppanás az ajtómon és már fel is pattanok. Elég gyorsan, megbotlok és a falon támaszkodom meg. Veszek egy mély levegőt az ajtó előtt, mintha semmi nem történt volna, mintha én lennék a megtestesült nyugalom. Kinyitom az ajtót, egy enyhe mosollyal aztán valahogy az arcomra fagy mikor meglátom őt öltönyben. Nem láttam még Zaynt öltönyben, rendesen... csak miattam. Te jó ég...
- Kukucs - előbb köszönök mint ő. Zayn nem zavartatja magát... végig mér, kétszer is, alaposan.
- Hölgyem - rám vigyorog, előkapja a régi féloldalas rossz fiús mosolyát és a karját nyújtja nekem.
- Egy úr vagy - sóhajtok fel drámaian, míg belekarolok. Behúzom magam után az ajtót, bezárom és máris mellette lépkedem.
- Izgulsz?
- Én? Akkor se ha fegyvert fognak a halántékomhoz - felhördülök, pedig kurvára izgulok. De mégis csak gáz lenne, ha megtudná, nem?
- Akkor már izgulnál ha a húgom fejéhez nyomnák - halkan jegyzi meg, míg a liftbe szállunk. Tulajdonképpen, múltkor Li rákérdezett, miért ilyen lakásban élek. Nem rossz de... lehetne jobb is. Villákat is vehetnék magamnak kedvem szerint de, ez valahogy normálisabb. Koszos liftbe szállni, egy sima házban lakni, fogjuk rá jó kilátással... nem tudnom még feladni a rendes életemet. Talán Zaynnak is ezért van kis lakása. Hiába terelem a gondolatokat, valahogy azért mégis elképzelem, ahogy Wali fejéhez nyomnak egy fegyvert, vagy éppen Safájéhoz.
- Nem lenne időm izgulni, halottak lennének, mielőtt megléphetnék - a legtöbb emberért hajlandó vagyok feláldozni az életemet bármikor, természetesen egy gyerekgyilkosnál elgondolkodnék... de akkor még inkább nem, ha olyanról van szó, akit szeretek.
- Igen, sajnos ezt tudom.
- Sajnos? A húgaidról van szó!
- Akárkiről van szó Zoe... te meghalnál egy fogpiszkáló által is miattuk. Néha úgy érzem, direkt keresed a hősi halált.
- Nem a hősi halált keresem, a sima halált - felfintorgóm rá, míg ő kilöki a lift ajtót.
- Sokkal jobb, jól kezdődik az este, köszi - előre enged a fejét csóválva én pedig mosolyogva lépkedem a kocsiig. Mielőtt kinyitná nekem az ajtót ellököm a kezét és beszállók. Egy hosszú sóhajjal ül be mellém és néz rám.
- Hey! Randinak lehet, hogy randi és sok múlik rajta kettőnket tekintve, de nem szeretem ha ennyire úriemberek velem, te is tudod, hogy nem ehhez szoktam hozzá.
- Jobb lenne, ha végig húználak a földön, majd felkapnálak a hátamra és bedobnálak a kocsiba - összeszűkített szemekkel nézek rá, ezt apa csinálta meg velem, pontosan így, és miatta. - Igen, tudok róla, nagy meglepetés wohoo - elindítja a kocsit és anélkül hogy közölné velem, hova megyünk, nem mond semmit csak ezt.
- Honnan?
- Apádtól.
- Apámtól?
- A lánya kiszemeltje voltam aki miatt teljesen megőrült... igen, beszélgettünk úgy is, hogy nem voltál mindig jelen Zoe - elneveti magát és megrázza a fejét.
- Hova megyünk? - Nem akarok apámra gondolni most.
- Oda érünk, megtudod.
- Utálo...
- Utálod, nem érdekel - megvonja a vállát és látszik rajta, amint elengedi a megfeszített izmait és kényelembe helyezi magát az ülésben.
- Jó - vágom rá rögtön durcásan és inkább bekapcsolom a rádiót. Az adók közt váltogatok, hátha találok valami értelmeset, aztán bejön az ő zenéjük, és abban a pillanatban kinyomja.
- Nincs kedvem ehhez a szarhoz.
- Mármint a saját zenétekhez, amit te írtál? - Nézek rá értetlenül.
- Ja.
- Lemaradtam valamiről?
- Az elmúlt két évben Zoe?! Mi a faszomról nem maradtál le velem kapcsolatban? - Kissé kiakadósan nevet fel, szóval inkább befogom és kifelé nézelődök a csendben. Meg persze a feszültségben. Most még idegesebb vagyok, és nincs jó előérzetem a dolgok alakulásával kapcsolatban. És ez megijeszt. Jobban megijeszt, hogy elvesztem, mint a komoly kapcsolat.
- Sajnálom. - Nem akarom elveszteni őt.
- Én bocs... - látom, amint rámarkol a kormányra, és lopva rám pillant, mint én rá.
- Szóval te is izgulsz? - Kérdezek rá halkan a szoknyám alját babrálva.
- Is? - Az ölemnek fintorodom csak el.
- Te se várhatod, hogy ne tegyem, nem hiheted, hogy én nem izgulok. Pár órára tettük fel azt, hogy boldogok leszünk-e vagy azt csináljuk amit kell.
- Egyszerre a kettő nem megy? - Leállítja a kocsit és nem mozdul, szóval felnézek rá, ő pedig engem néz.
- Nem - képtelenség.
- Ezért izgulok - halványan mosolyodik el. - Mert mindkettőnknek a munka a mindene...  - megvonja a vállát és kiszáll én pedig remegve veszek egy levegőt míg a szélvédőn át nézem őt. Ez úgy hangzott mint egy "nem" az egész estére a részéről. Kiszállok, ő pedig int a fejével, hogy kövessem. Én viszont megakadok... ez... kitör belőlem a röhögés, ő pedig a szemét forgatja. - Van az a hely, amit mások sem vállalnának fel, és olyan fura, hogy könnyű letagadni, szóval Zoe - kitárja nekem a sztriptíz bár ajtaját én pedig belépek. Ez elmés... és nem megszokott. Tetszik.
- Tetszik - közlöm vele is a tényt, hátha félne tőle. Egy apró mosolyt látok az arcán, és inkább előrefordulok, hogy ne tudjam őt elemezni. Érdekelte, hogy tetszik-e nekem vagy sem.
- Örülök - átkarolja a derekamat és átvezet a tömegen, ami megszokott. Beérünk egy hátsó szobába és próbálom visszafogni a mosolyt. Egy asztal, két szék és ennyi. Minimalista, tetszik.
- Egy szobában akarsz romantikus vacsorázni, ahol több száz férfi élvezett el? Fincsi - rámosolygok míg leülünk egymással szemben ő pedig rám fintorog, olyan fájdalmasan. Valami pincér bejön egy ajtó mögül és hiába rakná le elénk a kaját Zayn felemeli a kezét.
- Csak... csak alkoholt - látom, hogy kirázza a hideg én pedig felkuncogok. - Miért kellett így elrontani?
- Sajnálom, őszinte vagyok - nevetek, ő pedig mosolyog amitől zavarba jövök és elcsendesedek. Túl kemény téma jön, és még nem akarom átbeszélni. Még nem menne. - Milyen a turné?
- Megszokott, évek óta nem csinálok mást, csak ezt. Hozzá szoktam. Koncert, lemez, hotelszoba, interjú, autogram osztás, fotózás, koncert, interjú, koncert, buszon alvás, rajongók, interjú, koncert...
- Oké - rekesztem belé a szót fintorogva. - Szereted ezt csinálni?
- Igen.
- Tudnád, hogy legyen jobb?
- Igen.
- Féled megtenni?
- Igen - lehajtja a fejét mosolyogva.
- Nem vagy túl nagy pop fan, az elejétől tudom - vonok vállat egyszerűen, hátha észre veszi így, hogy előttem nem kell szégyellnie semmit.
- Azok a srácok már a testvéreim...
- És boldogok, mint Waliék. Akik megállnak a saját lábukon.
- Szóval akkor most már engednéd, hogy kilépjek?
- Javadd - megcsóválom a fejemet. - Eddig is engedtem volna, bármelyik pillanatba. Ne állíts be egy hárpiának.
- Nem állítalak be, de nem engedted.
- Nem az volt az indokod rá, mint most. Akkor én voltam az indok...
- És az nem elég?!
- Nekem? Nem. Valamit magadért tegyél, ne pedig másokért. Ha úgy érzed, hogy minden hiába, és szarul vagy attól a melótól amit csinálnod kell akkor hajrá. Támogatlak - barátként és párként is...
- Ugye tudod, hogyha meglépem, akkor ki is tálalok.
- És akkor perelnek?
- Nem kell hozzá per, szimplán elveszik a vagyonomat, amit velük kerestem.
- Nos, adtál el dalokat.
- Amik abból bejönnek javarészt arra lesz elég, hogy megtartsam a kocsimat és a házaimat.
- Ez bőven jó Zayn.
- De...
- Itt vagyok - vonok vállat egyszerűen. - Amíg nem kezdenél bele az új solo karrieredbe, addig elintézek minden anyagi dolgot. Tudod... nem egyedül vagy gazdag - a pohár bort, amit kikapunk rögtön a kezem közé fogva forgatom. Csak stresszoldónak.
- Hagyjam, hogy te tarts el?
- Igen, mint ahogy volt, hogy te tartottál el engem.
- De...
- Nincs de. Solo karriert szeretnél, vagy tök más irányt?
- Szeretem a zenét...
- Akkor ez eldőlt.
- Nem ilyen egyszerű megfogalmazni ezt magamban Zoe! Tudom, hogy te tudod. Tudom, hogy előre látsz mindent, mi hogyan lesz de én... nekem még idő kell hozzá.
- A te életed, annyi időt kapsz hozzá amennyit csak akarsz, én csak előre mondtam, hogy ott vagyok, amint kellek.
- Úgyis mint barát, ha ez az este úgy alakul? - Ouch.
- Igen - határozottan bólintok, csak hogy ne legyen benne kétely.
- Köszönöm. Akkor jön a te munkád, gondolom...
- Én szeretem, nem úgy ahogy van, de szeretem.
- Melyik részét nem úgy ahogy van?
- Jobban szeretek különleges osztagoknál lenni, terepre menni, mint az F.B.I.-nál nyomozni.
- Ki hitte volna, hogy te csak feljebb akarnál lépni! - Elneveti magát és rögtön lehúzza a bort.
- Te is feljebb lépsz, és nem lejjebb. A különbség, hogy én meghúztam egy vonalat és most tartom.
- Meddig?
- Életem végéig.
- Akkor hagyod abba, ha meghalsz, ugye?
- Előbb biztosan nem.
- Tehetek bármit?
- Nem akarom, hogy megzsarolj valamivel, vagy választás elé állíts. Te küldtél erre a pályára amit köszönök mert kétlem, hogy ha akkor nem kapom meg a lehetőséget, akkor máskor összeszedtem volna magamat. És élvezem, és néha fáj, hogy ennyire korán beletanultam, de tetszik ez, amit csinálok. Ebbe fektettem bele minden energiámat. Napokat és éjjeleket. Annyit tűrt már az elmém és a testem, hogy... annyit tanultam már... képtelen vagyok ezt csak úgy ott hagyni. Annyi időt nem bírok lehúzni a kukán, már nem. Már rég nem Zayn - megrázom a fejemet és felsóhajtok. - Ne kérd, hogy hagyjam abba. Aggódsz, ez természetes reakció...
- Már megint a munkád. Mindig ott van, mindenhol - megvonja a vállát és szomorúan néz rám.
- Zayn, te beszélsz arról, hogy mindig ott van a munkám mindenhol de... ki miatt vagyunk egy sztriptíz bár hátsó kéjszobájában? - Nem veszi észre? Elhallgat, azt hiszem legalább kicsit rádöbbentettem. - A munkám az, ami régen is voltam. Régen is ezt csináltam, ha tetszik neked, ha nem. Ha nem így lett volna, mostanra halott lennél.
- Kemény, érett önálló nő - felemeli a poharát és felém mutatja aztán újra belekortyol.
- Nem várom el másoktól sohasem a segítséget.
- És ez a baj cica.
- Ez is baj, az is baj... - felröhögök és én is a poharamért nyúlok. - Zayn már nem érdekel neked mi a baj és mi nem a baj. Rossz barátnő és barát voltam neked, ezt elismerem. De akármennyire is fura elhinned még javában tini vagyok, ahogy szerintem még te is, hiába az a pár plusz év a javadra. Gyerekek vagyunk, akik belekényszeredtek ebbe a szar felnőtt világba. Gyerek vagyok, sok mentális problémával ha tetszik, ha nem. Igen is pánikrohamot kapok attól, hogy szerelmes vagyok beléd... öt év után is.
- És öt év után is, megnyugtatnálak.
- Őt év után sem fogod fel, hogy pont el kell kerülj olyankor.
- Mert unom, hogy elkerüljelek? Nem jöhetsz mindig a mentális problémáiddal! Tudom, hogy vannak! A picsába Zoe... én tudom a legjobban, hogy mik vannak és mióta és hogyan. De túl kell tenned rajta magad, mert engem már csak egyszer löksz el és felhagyok ezzel az egésszel.
- Nem mondom, hogy nem jogos és nem ijedtem meg - közlöm vele először halkan. - De hiteltelen vagy Javadd, annyiszor mondtad már nekem, hogy ez az utolsó és... te mindig visszajössz.
- Ez csak rám nézve szomorú - elfintorodik és hátra dől.
- Rám nézve kedvező.
- Szeretsz?
- Szeretlek - biccentek kiegyensúlyozottan. - Megtehetjük, hogy úgy beszéljük ezt meg, mint régi legjobb barátok, és nem mint ügyvéd az ügyvéddel szemben? Nem a munkatársad vagyok - a poharat kapargatom, mert zavarban vagyok és félek. És zavar ahogy velem viselkedik, zavar hogy félek, zavar, hogy így vagyunk mi ketten. Picsába.
- Bocs. - Csak vállat vonok neki, nem tudom mit csinálhatnék, vagy reagálhatnék. - Ismersz... te ismersz engem. Akkor miért csinálod ezt? - Nem nézek rá, csak a combjaimat bámulom, a ruhám anyagával játszom és nem nézek fel rá. Nem akarok felnézni rá. Előbb nézek bele egy fegyver csövébe, de nem a szemébe.
- Mit csinálok Zoe?
- Tovább lépsz - mert ez-az, amit csinál. Ennek az estének az lesz a vége, hogy kegyetlenül berúgok és betépek egyedül. Másnap pedig feltehetően a hányásomban ébredek majd, mert nemet mond. Én pedig soha nem csúszok szét sokáig... annyira sokáig soha sem... de a gondolat, hogy vége lesz most közöttünk mindennek kurvára letaglóz. Olyan fojtogatóan.
- Elsápadtál. - Halványan elmosolyodom, testi tünetek azért, mert belegondolok, hogy vele vége lesz. Ez szégyen rám nézve. Én nem ilyen vagyok. - Mit hiszel, mi lesz ennek az estének a vége? - Hogy mondjam ki mindazt, ami a fejemben van, anélkül, hogy gyengének hangoznék? Kinyitom a számat és csak egy halk nyögés jön ki. Hogy mondjak ki egyáltalán akármit is? Megrázom a fejemet és az újratöltött poharamért nyúlok és beleiszok. De a csomó ott marad, a bor pedig kellemesen zsibbasztó érzést hoz, szóval tovább tartom a számnál és többet kortyolok. - Zoe nézz rám. - És én megteszem, én ránézek. - Szeretlek.
- Ez kurvára nem jelent nálunk semmit, csak szenvedést. Úgy érzem ennek az éjjelnek az lesz a vége, amitől azóta félek, hogy megismertelek és neharagudj, kicsit földhöz vágott. De ismersz...
- De ismerlek - biccent nekem. - Megígértem, ha van rá esélyem, és te is akarod, mindig veled leszek. Az ölemben ültél, én meg a székemben és Bradfordban voltunk és halálosan féltem attól, hogy elvesztelek. És a mai napig félek ettől. És rengeteg olyan éjszakám volt, amikor arra gondoltam, elvesztettelek. Ismersz, ritkán mondod, sőt szinte nem is így szó szerint de ismersz. Tudom, hogy ismersz, mert ha te nem akkor senki sem és az túl fájó lenne. Szóval ismersz engem Zoe... hogy hiheted, hogy képes lennék én nemet mondani neked őszintén?
- Nem kell, hogy őszinte legyen, elég egy kamu nem is, és felállok és itt hagylak - gondolom ez így jogos. - Egyikünk sem tudna őszinte nemet mondani, de ha jobb egymás nélkül valamelyikünknek, akkor ki fogja mondani az-az illető.
- Ketten vagyunk, milyen illetőről beszélsz kimondatlanul?
- Rólad - elnevetem magam és megcsóválom a fejem. - Te idióta fasz, miattad élek még és kétségek közt hagysz megint.
- Nincs vége az estének, kicsit te is szenvedhetsz - rám vigyorog én pedig oldalra nézek.
- A munkám volt a téma.
- És az alapvető téma mi vagyunk. Jó, maradj a munkádban, de viseld el azt, ha kiakadok mert meglőnek, megerőszakolnak, elrabolnak, felrobbantanak, összepréselnek, megkéselnek, követnek, megkínoznak, me...
- Elég - ráförmedek ő pedig villant rám egy győztes mosolyt.
- Gyerekeket is akarok.
- Meghalnának.
- Mi? - Néz rám értetlenül és döbbenten.
- Szar anya lennék, minden anyai ösztön nélkül születtem. Nem kell gyerek.
- Csak túlfélted.
- Csodálod? A munkád és a munkám mellett? Az utálat amit a rajongóidtól kapna, és az őrültek, akiket én akasztanék a nyakába? Sőt az én saját őrületem? Hogy magyarázod el neki, hogy anyának miért van ennyi hege, és apa miért nem mehet ki testőrök nélkül? Ráadásul nincs is meg a fél petefészkem! Zayn, nem is lehet gyerekem!
- Lehet, csak kevesebb valószínűséggel. Te pedig csak félsz, semmi többet nem csinálsz - megvonja a vállát lazán, és olyan kiegyensúlyozottan néz rám, hogy nem értem mi történt. Én szoktam kiegyensúlyozott lenni, ő pedig dühös. És most én félek, és ő kiegyensúlyozott. - Zoe... szeretlek. Több éve, megpróbáltam mással, és nem ment. És neked sem. Szeretném megpróbálni, szeretnélek felvállalni úgy igazán, őszintén. És csak egyet kérek, tényleg csak egy babe.
- Hagyjam ott a munkám? - Az őrület határán nevetek fel. Mióta dolgozom ez a veszekedésünk.
- Nem. Csak ne lökj el. Ne hagyj cserben és ne hagyj magamra bármi történik is... csak ne csináld ezt meg velem - értetlenül nézek rá, ő pedig tök komolyan figyel engem. Szóval ennyi? Túltette magát a munkámon? Így és ilyen egyszerűen?
- Mikor nem voltam ott, amikor szükséged volt rám? - Mikor hagytam én őt cserben valaha is? - Komolyan szükséged - javítom ki magam, ő pedig elmosolyodik.
- Fél évig annyit tudtam rólad, hogy bármikor meghallhatsz. Szükségem volt rád, komolyan... nem egyszer kerültem totál padlóra és te még csak nem is válaszoltál semmit.
- Sajnálom - tényleg így van. De fáradt vagyok... és nem tudom, hogy ebbe az egész kapcsolatos megbeszélősdibe, vagy a testem csak automatikusan menekülni akar és így jelez nekem.
- Én is. - És ennyi, csak ülünk ott egymással szemben és nézünk egymásra. Hosszú csendes percekig egyikünk sem szól semmit.
- Ha összejövünk... nem csalhatsz meg többet... nincs több félre kúrás se semmi - ha már kikötünk dolgokat, akkor én is kiköthetek, nem?
- Sajnálom, hogy valaha is megtörtént, de most már akkor is türtőztetem magam, ha nem is vagyunk együtt. - Jogos...
- Nincs több Perrie... - biccent nekem. - Nincs több balhé a munkámon.
- Ezt nem tudom megígérni.
- Vagy megígéred, vagy már most nemet mondhatunk mind ketten, mert akkor szétmegyünk újra - felsóhajt, megdörzsöli az arcát és hátra dönti a fejét. Hosszú másodpercek telnek el és egyre jobban félek de igaz ami igaz. Ki kell mondania, hogy nem fog emiatt fasz lenni!
- Hazaviszlek, holnap megbeszéljük. - Dermedten nézek rá, míg ő lazán feláll a székből.
- Nem úgy volt, hogy ma...?! - Kérdezek rá értetlenül, ledöbbenve. Mintha a saját csapattársam fogná rám a fegyvert. Nem így állapodtunk meg!
- De. Viszont képtelen vagyok ezt átgondolni most, ennyi idő alatt, veled szemben ülve, kicsit részegen. Holnap interjúnk lesz. Utána pedig megbeszéljük, megfelel?
- Nem - közlöm vele én is felállva. - Úgy volt, hogy...
- Tudom, hogy volt Zoe. De nem tudok erre igent, vagy nemet mondani! - Elhallgatok az erős hangja miatt. Nyelek egyet és biccentek. Jó. Rendben. Legyen így... Kifelé indulok, a kezemért nyúl de elhúzom. Megállapodtunk... nem akartam ezt tovább húzni mint muszáj. Hagyom, hogy hazavigyen, de nem köszönök el tőle, csak kiszállok.
- Az én feltételem, hogy ne menj feljebb az F.B.I.-nál! - Utánam kiabál... én pedig dühösen nézek vissza rá. - Na... most már te sem tudsz dönteni? Megint nem tudsz dönteni, hogy én vagy a munka, ugye? - Csak meredek rá, ő pedig előre, mert nem néz rám. Rácsapom az ajtót és máris egy cigire gyújtok rá. A picsába! A kurva életbe! Miért kell ezt csinálnia velem?! Miért nem dolgozhatok azt, amit akarok?! Khalid nagyon örül nekem fent, de én csak tekerek magamnak remegő kezekkel egy spanglit. Pedig tudom, hogy holnap interjú lesz... de leszarom. Ez most kell.

2017. október 24., kedd

Oh lányok!

Basszameg.
Ez volt az első ami eszembe jutott ma, hogy törölgettem az e-maileket (a sok spam és egyéb) és nyilván ott vannak az értesítők is mikor bárki komit ír nekem. És vissza olvastam jó párat és hűh!
Azt kell mondjam a múltbeli énetek jó nagy löketet adott nekem. Elképesztő, hogy mennyi részt írtam ebbe a blogba ami az elején 60-80 részesnek indult a fejemben. Elképesztő mennyi minden történt velem mióta blogolok. Tudjátok, azt mondják nehéz elszakadni a gimis osztálytól, mert velük nőttél fel és velük éltél meg sok mindent. De nekem a blogolás és ti is ilyenek vagytok. Sok mindenben segítettek azzal, hogy olvastátok az én kis mély lelki bajaimat egy storyba költve. És őszintén hiányolom azt a szoros kapcsolatot ami régen volt köztem és köztetek. Szóval most komiba ne kíméljetek, ha valamit kérdezni akartok a blogról, a jövőbeli dolgokról vagy a múltról. Csak nyíltan és fesztelenül, hiányoztok.

Ui.: Nem írtam már négy hónapja semmit a blogba szinte, csak javítgattam a részeket és tegnap újra írtam, hála nektek. Szóval köszönöm, már el is felejtettem miért csinálom ezt az egészet. :)

2017. október 22., vasárnap

248. Rész

x--- Zoe Fable ---x


- Szerintem nem kéne felkelned - jegyzi meg Nancy mire felhördülök.
- Szerintem nem kéne beleszólnod - vágok vissza durcásan, míg csak azért is felkelek.
- Meglőttek.
- Volt rosszabb is - fintorodom el, míg leülök melléjük az asztalhoz.
- Sajnálom - csak lelegyintem anyámat, aztán csúnyán nézek Khalidra, hogy menjen vissza a helyére.
- Mindig ilyen harapós volt kicsinek is? - Laurenre is csúnyán nézek, de ő nem megy el az asztaltól. A családom meglátogatott, mert meglőttek. Mindenki más meg vigyázni akar rám. De miért most? Őszintén komolyan mondom, hogy nem tudom felfogni miért pont most akarnak rám ők vigyázni. Meglőttek, megfogta a csont, kiszedték, összevarrtak, nem erőltethetem meg magamat és ennyi. Hol voltak mikor nem bírtam lábra állni? Mikor nem bírtam tükörbe nézni? Mikor minden kiesett a bal kezemből és mikor sokkot kaptam miatta. Hol voltak mikor leszúrtak, megvertek, elraboltak, megkínoztak, fogva tartottak és elástak? Akkor miért nem jöttek ide engem ápolni. Csak azért mert "lőtt seb"? Mert lelőttek? Rám lőttek? Ennek súlyosabb a hangzása? Csak mert ezerszer jobban érzem magam mint bármelyik előzőnél. Nem voltam akkora nagy veszélyben. Megmentettem a gyereket és ott helyben eltudtak látni engemet is. Életem legkönnyebb esete volt, ha azt nézzük hogy meghallhattam volna. A késelés rosszabb volt. A telefonom rezegni kezd, sóhajtok és felállok míg kilépkedem. Lassan, néha-néha összerándulva. És lehet hogy azt hiszik nagyon fáj, pedig ez semmi.
- Igen? - Felveszem Zaynak, amint úgy érzem nem hallanak.
- Zavarok? - Talán tudja, hogyha nem kukuccsal kezdek akkor vagy baj van, vagy nem akarok beszélni.
- Te? Mikor nem? - Elnevetem magam ő pedig csak egy halk hörrenést enged meg magának.
- Minden rendben?
- Miért ne lenne?
- Lelőttek és ott a családod. - Én pedig egy pillanatig meredek a falra. Azt kérdezi, hogy miért ne lenne nálam baj mikor lelőttek és... itt a családom. Azt kérdezi, hogy jól vagyok-e mert itt van a családom és mert lelőttek. Ez abszurd, még nekem is. Az életemhez képest. Halkan felnevetek míg a homlokomhoz nyúlok. - Minden oké?
- Kérlek ne csináld ezt.
- Mit? - Ne várja el tőlem, hogy hazudjak mert mindenki ezt várja és már... egyre nehezebb.
- Semmit, minden oké - közlöm lehajtva a fejemet egy nehéz sóhajjal. Mert csak így szakad fel belőlem.
- Haza menjek? - Azt kéne mondanom, hogy ne...
- Igen - nyögöm ki halkan. Néma csend, talán meglepődik, hogy életemben először hazahívom őt. - Gyere haza... könyörgöm Javadd... - feladom. Komolyan feladom, ha nem jön haza. Mindent. Én most ezt nem bírom. Egy idő után a víz alatt már nem hiányzik a levegő. De amint felhúznak fájdalmasan szükséged van rá... Zayn is ilyen. Néha elfelejtem, hogy meghalok nélküle.
- Adj hét órát és ott vagyok élet!
- Köszönöm... szeretlek - ismét csak dermedt csend.
- Minden... minden oké? - Régen mondtam neki, hogy szeretlek.
- Nem.
- Sietek - én pedig kinyomom őt, nekidőlök a falnak és leülök a földre. Úgy döntök itt várom meg azt a hét órát. Leblokkol az agyam ahogy át akarom gondolni az életem, csak mert hiába akarom ezt megtenni... egy énem rohadtul tiltakozik, hogy ne hozzak fel magamnak mindent egyszerre.
- Hey, minden oké? - Lauren leguggol elém, kissé értetlenül. Én megrázom a fejemet és csak magamhoz szorítom a telefonomat. Lepillant a készülékre, aztán vissza rám.
- Letudnátok lépni? - Kérem őket halkan. - Csak mára... holnap visszajöhet mindenki... de ma... kérlek - a fejemet a térdemre hajtom.
- Jól vagy?
- Leszek - a combomba markolok, míg rámosolygok. - Zayn jön.
- Oh, rendben - biccent nekem és ezzel feláll. Szeretem, hogy bíznak bennem. És szeretem, hogy most egyedül hagynak. Lehunyom a szemeimet és átadom magam a semmi doboznak. Engedem az agyamnak, hogy kikapcsoljon és tartalék üzemmódban kezdje gyógytani magát. Hagyom, hogy az életemből tudatlanul teljen hét óra, hogy Zayn nekem gyorsabban érjen ide...

---

- Élet? - Érzem a kezeket a térdemen és félve pillantok fel rá. - Lauren azt mondta, hogy utoljára mikor látott itt ültél... azóta itt ülsz? - Gyenge mosolyt kapok tőle, de közel sem olyant, mint aki el akarja hitetni velem, hogy minden rendben. Bólintok egyet, neki pedig eltűnik a mosolya. Én pedig rácsimpaszkodom, és átölelem őt. Magához húz, ott a földön ülve velem.
- Idegösszeomlást fogok kapni a közeljövőben - halkan suttogom neki, ő pedig csak szorosabban húz magához.
- Dehogy fogsz Zoe. - Beletúr a hajamba és megrázom a fejemet.
- Nem értesz... produkálom a tüneteit - hátrább hajolok és megdörzsölöm az arcomat. - Hányinger, izom görcsök, étvágytalanság, izzadás, erős szívdobogás... csak arra várok, hogy nálam mikor kapcsol ki az agyam és mondja azt, hogy alvó állapotba kapcsol - megvonom a vállamat és csak a fekete gatyáját nézem, mert a lábára húzott.
- Oké, keresünk egy orvost és...
- Nem igazán betegség, csak állapot. Nincs rá gyógyszer, vagy túljutok rajta vagy... - megvonom a vállam. Túl sok kimenetele van.
- Abba kéne hagynod ezt az egészet - a hangja elmélyül, és tudom, hogy mérges. Rám és magára is. Meg ahogy őt ismerem, az egész világra.
- Ha meghalok, abba hagyom - ígérem neki egy fáradt mosollyal.
- Tönkre teszed magad.
- Ez már megvolt pár éve.
- Cica...
- Zain... - megvonom a vállamat és a fejemet a vállára döntöm. - Együtt vagy most valakivel?
- Egy jó ideje nem, és erről te is tudsz. Miért? - Tudja, hogy miért.
- És nem is dugsz senkit? Őszintén, ne parázz rá.
- Azt is tudod, hogy egy jó ideje nem dugok senkit - felhördül és hátra húzza a fejemet, hogy mindenképpen a szemébe nézzek. - Zoe, mit szeretnél? - Haloványan mosolyodom el... mennyi ideje szenvedünk mi ketten? Bőven elég ideje, hogy tudjam, ez elől már nem menekülhetek, bármennyire is akarok. Hányszor és mennyi ideje küzd értem minden feltétel nélkül?
- Nem jössz el velem randizni? - Az arcára van írva az, amit kimondana rögtön: Mi a fasz. - Nem akarok megint úgy összejönni veled, hogy megcsókollak és dugunk. Lassan akarom, hogy biztosan akarja-e mind kettőnk. Nem érdekel a modest, nem érdekel a SAS... leszarom - vonom meg a vállamat. - Szóval, pszichológusként megküzdöttem pár dologgal már, ami keményebb mint a szerelem és tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy én csak akkor küzdöttem érted, mikor tizenöt évesek voltunk... úgy érzem itt az ideje megint és nem tovább próbálgatni, hogy szeretek ki belőled. Vagy madzagon rángatni téged.
- Ez most komoly? - suttog, én pedig egy pillanatig nem értem, miért suttog de aztán rájövök, hogy ha valami nagyon személyes közöttünk mindig suttogunk. Amikor azt mondom neki, hogy szeretem az sokkal halkabb mindig, mint az alap beszédem.
- Halál komoly vagyok, és szeretném, hogyha őszintén igent vagy nemet mondanál a randi meghívásomra - biccentek neki kicsit félve.
- Te randira hívsz engem? A férfi becsületem - rám fintorog én pedig elmosolyodom. - Eljössz velem randizni? - Megforgatom a szemeimet, túl nagy a büszkesége.
- Én igent mondok rá.
- Szóval akkor most nem csókolhatlak meg, csak a randin mert őszinte leszek, megfoglak ha engeded, ha nem.
- Nem akarok elsietni Zayn...
- Évek óta várok már rád, megint! - Rám csattan, aztán az ajkai már az enyémeken vannak. Nem csókol meg rendesen, inkább csak egy szájra puszi... én pedig elernyedek, és kiélvezem. Rég volt... régen voltunk. - Ma itt alszok, lelépek tőled háromkor, és este hétkor felveszlek, hogy elvigyelek randizni, megfelel? - A nyakamba motyog én pedig csak bújok hozzá.
- Lépj le inkább ötkor, és gyere hétre.
- Félhat?
- Biztos lelépsz?
- Össze kell kapnom magam - felnevet én pedig jobban hozzá bújok.

2017. október 8., vasárnap

247. Rész

x--- Zoe Fable ---x


A szemeimet dörzsölőm míg megtámaszkodom az asztalon és az üvöltéseket hallgatom. Az ujjaimat ropogtatom... aztán körzök egyet a nyakammal és veszek egy mély levegőt. Összerezzenek a lövés hangra, de rögtön el is ernyedek. Egy élettel kevesebb... megint. És nekem közöm van ehhez... megint. Felállok és a cigimért nyúlok.
- Jól vagy? - Felhördülök csak válaszul Haydarnak. Hallom, hogy jön utánam, de már rágyújtok egy cigire.
- Te ezt csinálod. Te mindig is ezt csináltad... de én felesküdtem valamire, ami nem ez. Én most segítek abban, hogy életeket vegyenek el pedig... pedig én nem ezt teszem.
- Elvenni három életet azért, hogy megments több százezret és családfákat hagyj fent a történelemben. Zoe... rosszat tenni valami jóért. Ezért vagyunk pszichológusok, mert bennünk van valami, ami alapján eltudod dönteni mi a jó és mi a rossz. Belső kényszer alapján tudod, hogy hagynod kell három embert meghalni, mert... mert hosszútávon ez a jó dolog és a helyes dolog.
- Tisztában vagyok vele, nem dobja fel a hangulatomat ez a nézet.
- Rosszak vagyunk szociális dolgokban. Ami fura, mert kifejezetten tudjuk mikor mit kell mondani, szóval ha nem vagyunk fáradtak és erőt veszünk magunkon a legjobb társaság vagyunk... de nem jönnek ezek maguktól mindig. A manipulálás más, mint az, hogy tudd miért kell arról az unalmasan idióta témákról beszélni. Unalmas a sok nyílt titok egymás között, mi ezeket nem értjük meg és ezért szar. Van az a képességünk, hogy kapcsolgatjuk az érzelmeket. Fel az agressziót és le az együtt érzést. Lekapcsoljuk a fájdalmat, és fel a küzdést... szóval kikapcsolom az emberségemet és fel a logikát, így döntök arról, hogy fejbe lövők egy családapát, aki felrobbantana egy óvodát... nem könnyű meló, de szükséges.
- De szükséges - hördülök fel eltaposva a cigit. Vissza megyek vele a kis lyukba. És bár ő felajánlja, hogy menjek haza, én küldöm el őt. Mindig tovább marad mint én általában... szóval úgy érzem rajtam a sor. Ő lelép, én meg be az egyik férfihez és beszélek, bár sok kedvem nincs hozzá.
- Megöllek! - Rám ordít, olyan nyálfröcsögősen erősen... Én pedig nézek rá és villantok neki egy apró mosolyt míg a beton falnak dőlök. Annyiszor mondták már nekem ezt, komoly gondolatokkal a szavak mögött, majd rendes tettekkel végre hajtva. Beugrik Zayn... és hogy mennyire kiakadt az első megfenyegetésemnél, és mekkora vitát csináltunk belőle. Most pedig mellettem áll a SAS egyik embere, még három kint, és a százméteres körzetemben, körülbelül még öt van valahol. És a képembe ordítja egy terrorista, hogy megöl. És semmit nem vált ki belőlem... az ég világon semmit, csak emlékeket.
- Holnap is találkozunk Blake - mosolygok rá kedvesen. - Remélem, akkor már hajlandó velünk beszélni - ellököm magam a faltól és kisétálok. És valahogy ennyi... nem bírok itt bent lenni tovább. Jobban összehúzom magamon a bőrkabátot és sietősen lépkedem át a zebrán. Haza megyek, és alszok legalább... hat órát. Az elég jól esne a testemnek. A lelkemnek is... az agyamnak meg főleg. Épp hogy áttérek a zebrán... aztán robbanás én pedig megbotlok a sokk miatt. Végig nézem, amint egy kocsi a levegőbe repül... több ezernyi beton darabkával együtt. Nyekkenve érek földet egy ház mögött... és még így is érnek el darabok. Lihegve nézek fel, és ennyi idő alatt mindössze annyi történt, hogy mindenki satufékez. Felállok és máris a telefonomért nyúlok. A rendőrséget hívom, és nem Albust. Albus úgyis értesül róla... és ide most könnyebb egy diszpécser aki rögtön tud küldeni mindenkit nekem. Elhadarom a kereszteződést, míg a falnak lapulok, és meghallom a második robbantást is. A kurva életbe! Tovább hadarok, a történésekről, aztán lerakom a táskámat oda a fal tövébe és elindulok vissza fele, összegörnyedve és futva. Nem vagyok normális... nem vagyok normális... A zsebembe csúsztatom a telefont, és lefutok a lépcsőn amit törmelék borít, de erre kell bemenni a bázisra. Felvettek egy csapathoz, és még ha ideiglenesen is... akkor is felelek értük. Ahogy kinyitom az ajtót a por valahogy elképesztően sűrűnek hat. A pólómat az arcom elé emelem, és telefonnal kezdek világítani. Megtalálom az első embert... tippem szerint Fleck, de nem tudom. Arrébb emelem róla a szekrényt, ő pedig kimászik alóla. Köhögve kel fel a földről, én pedig segítek neki. - Két robbantás, valahonnan arról - mutatok befelé a bázis fele. - De nem hiszem, hogy pont minket robbantottak.
- Jó... jó... - köhögi megállva. - Az asztal alján van egy fegyver, menj érte, utána nézek a többieknek. - Válasz nélkül indulok meg. Négy kéz lábra ereszkedem és leszedem a felerősített fegyvert. Megnézem a tárat... tele van. Kibiztosítom és máris Fleck után indulok. - Segíts - nyögi ki, míg valami nagy beton darabot próbál felemelni. A fegyvert máris nem biztosítom ki inkább...  gatyámba szúrom és minden erőmet beleadom, hogy felemeljem vele. Jess kikúszik alóla én pedig nyögve dobom vissza a földre.
- Hol van még Klark és Ilajha? - Nézek körbe értetlenül.
- Valahol itt - morogja Jess kissé görnyedten.
- Hívtam a rendőrséget... leadtátok a riadót? - Kérdezek rá tovább világítva telefonnal.
- Igen - vágják rá egyszer. Megugrok a dörömbölésre belülről.
- Be ragadt! - Ilajha hangjára mind fellélegzünk. Ketten kezdik rúgni az ajtót, én pedig tovább keresem Klarkot. Aztán meglátok egy kezet... minden leszedek róla, összeszorítom az ajkaimat a fejsérülését nézve. Ehhez mentő kell...
- Kivigyük, vagy ne? - Kérdezek rá jobban megvizsgálva a fejét. A válasz a kérdésemre kintről egy csomó lövés hang.
- Marad - közli Ilajha.
- Aki bent volt veled a...
- Megöltem - közli nyugodtan.
- Persze, hogy meg... - morgom idegesen. - A picsába - morgom inkább csak magamnak, felállok és kifelé indulok meg. Haydart hívom.
- Egy óra... ennyi ideje lé...
- Robbantás, kettő. Most már kétlem, hogy puszta véletlen miatt a közelünkben. Tanács?
- Lőj és ne kérdezz? - Hördül fel ironikusan, de hallom, amint csapódik nála az ajtó.
- Nem ölök.
- Akkor imádkozom a lelkedért - röhögi el magát.
- Kösz a tanácsot.
- Adj tíz percet és ott vagyok - kinyomom és tovább lépdelek előre. Zayn pedig hívni kezd... ez nem jó jel... ez soha nem jó jel. Azért felveszem neki.
- Hét perce történt, hogy? - Ez komolyan érdekel, hogy csinálja.
- Ott vagy?!
- A közepében, később visszahívlak, oké? - Kérdezek rá a falnak dőlve, a lépcsőn.
- Zoe... könyörgöm... lépj le ez...
- Meló, ismersz.
- Ha bajod lesz megöllek és megörülök és egész életemben egy vegetatív zsémbes fasz leszek borostával egyedül megrohadva a saját nyomoromban mígnem fel nem kötöm magam, ehhez tartsd magad!
- A végén arra is ráveszel, hogy öljek... Szia, nemsokára hívlak ha vége. Szívósabb vagyok mint pár faszfej bombával - elnevetem magam, ő pedig felnyög.
- Szeretlek élet.
- Köszi Zayn, és azt is, hogy bízol bennem - Ilajha felhördül és felfelé indul máris... csőre töltve. - Én is téged. - Ha meghalok, akkor legalább nem hagyok nyitott beszélgetéseket magam mögött.
- Nem bízok, csak nincs más választásom.
- Ouch - hördülök fel nevetve. - Légy jó és ne parázz - suttogom neki, majd kinyomom. A kezemben a telefont fegyverre cserélem és máris felfelé lépkedem.
- Ez dekoncentráltság, ami halált okozhat - közli velem Ilajha, míg mögötte lépkedem.
- Ilyen a stílusom, így is megoldom - ráfintorgóm, ő pedig ad nekem egy apró mosolyt.
- Oké, a többiek úton vannak, körülbelül három és fél perc mire ide érnek. Hárman előre megyünk... hozz ki minél több embert - rám néznek én pedig értetlenül rájuk.
- Pszichológus vagyok, nem pedig katona. Nem tudok megölni valakit...
- Márpedig most megfogsz ha kell, nem vagyunk elegen és első tippre minimum vannak tízen. Szedd össze magad!
- Mint ahogy összeszedtelek titeket is? - Hördülök fel szemöldök felvonva. - Menjetek - morgom nekik kibiztosítva a fegyverem. Nem erre szerződtem le. Nem mentem bele direkt ilyenekbe... Zayn miatt nem... mert utálja ezt. És most mit csinálok már megint? Pont azt. Hallom a lövéseket és elgondolkozom azon, hogy talán tényleg imádkoznom kéne egyet... hátha. Bemegyek az épületbe, ami pont mellettünk van... tuti minket akartak robbantani. De ez valami irodai cucc... az első egy idősebb hölgy aki megtalálok és máris kifelé támogatom. Az egyik kezemben a fegyver, a másikkal a nőnek segítek, akinek vérzik a keze. Vér... vér rajtam, vér a földön, vér a falon és vér az embereknek. Vörös. Utálom a vöröst. A nő mellettem felsikít, én pedig arra nézek amerre ő... egy röpke másodperc, míg átgondolom mit teszek, és máris gyomron lövöm a férfit aki fegyvert fog rá. Elengedem és megmutatom neki merre kéne futnia elég gyorsan. Én pedig a férfihez lépek és elveszem tőle a fegyvert. A halántékára ütök... biztos ami biztos alapon. Aztán bemegyek. Egyenként juttatom el az embereket a mentőhöz... úgy, ahogy tudom. És kezdek hozzászokni a folytonos fegyver hanghoz... a lövésekhez. - Istenem - meglátom a kisfiút a székek alatt bujdosva, véres alkarral és lehorzsolt homlokkal. Porosan... megszeppenve és szipogva. - Gyere, kiviszlek kicsim, jó? - Kérdezek rá, leguggolva elé, a hátam mögé dugva a pisztolyt, hogy ne lássa.
- Fegyver... fegyvered van... ne lőj meg... anyukám... - egyre erősebben hüppög, nekem pedig elszorul a szívem.
- Elrakom, oké? A gonosz emberek ellen használom. Kiviszlek egy biztonságos helyre, rendben? Hol van anyukád? - Kérdezek rá, a kezemet felé nyújtva.
- Nem tudom - elsírja magát és a karjaimba veti magát, én pedig magamhoz ölelem. Felállok vele, tartom és magamhoz szorítom míg emlékezetből indulok meg az ajtó felé.
- Semmi baj nincs... nyugalom - suttogom neki, a fejét simogatva óvatosan kifelé lépkedve továbbra is. Kiérek a friss levegőre, ahol bár ugyan úgy száll a por és égett gumiszag van, de jobb mint az épületekben. A pólóm ujját az arcához fogom, hogy ne lélegezze be. Sietve lépkedem a mentősök felé, figyelve mindenre... ő nem tudna eljutni egyedül a mentőig... ő csak egy kisfiú. Hátra fordulok a lövés hangokra, Ilajha egy kocsi mögé ugrik... a férfi felém néz és emeli a fegyvert. Adrenalin... a szívverés gyorsabb lesz, a vér az agyba koncentrálódik... elvonja a vért a bőrtől, a kiválasztó szervektől... éberebbek leszünk. A légzés gyorsul a több oxigénért. A vércukor szint megemelkedik az energia felszabadítás miatt. Szóval én nézem, amint az a kéz, a fegyverrel meghosszabbítva felém kezd irányulni. Felém... felém és a kisfiú felé aki hozzám bújik. A por rontja a látási viszonyokat, de elég lámpa és telefon világit... elég tévés kamera ad fényt... az egyik egyenesen betalálja a fegyvert is... hármat dobban a szívem, és aligha gondolom át mit teszek, csak cselekszem... háttal fordulok a fegyvernek és magamhoz húzom a kisfiút aki belém csimpaszkodik. Térde huppanok a csípő és robbanó érzésre. Kitágult szemekkel meredek a betonra... ha nem csalnak az érzékeim, akkor meglőttek. Visszatartom a nyögést... hátra nézek, és látom amint Ilajha fejbe lövi őt. Összeszorított fogakkal állok fel és indulok tovább... A mentős kezébe nyomom a gyereket míg elhadarom, hogy keressék meg az anyját. És vissza fele indulok... de vissza rántanak.
- Meglőttek, idióta! - Sziszegi nekem Haydar.
- Még vannak bent - nyögöm ki hátra nézve.
- Akkor cserélünk, az isten szerelmére... miért nem vagy hajlandó ölni?! - Ott hagy, miután úgy lök egy mentőshöz, mint én a kölyköt.
- Nincs kimeneti seb - hadarja a másik mentősnek, engem pedig hassal fektetnek egy ágyra.
- Fájdalom tízes skálán? - Fájdalom tízes skálán... mindig jön egy új tízes az életedben.
- Öt - közlöm a gyógyszereket nézve.
- Kiveszem, harapj rá - nyomnak elém, valami bőr dolgot. Én pedig teszem amit mondanak... felnyögök, mikor megérzem a csipeszt magamban. Azt a kurva élet...
- A bordád megfogta... szerencsés lány vagy - sóhajt fel valamelyik, és hallom az apró fémes koppanást, amint a fémtálra dobják... Szerencsés.

Köszönöm nektek, hogy komiztok. Istenek vagyok! Imádás <3